Negyed vallomás

A Humán Platform 5. Budapest kampánya részeként fórumot szervezett a hétvégén Városliget? - Ligetváros? néven. A fórumon a Liget Budapest projektről beszélgettek a különféle szakterületek képviselői. A felkért előadók közül Mélyi József művészettörténész, műkritikus hozzászólását közöljük. 

Egy vallomással tartozom: nagyon szeretném, ha Baán László miniszter lenne. Nem olyan minisztériumban, mint amit Pintér Béla darabjában Élőlények Erőforrásai Minisztériumának neveznek, hanem egy valódi, kultúráért felelős minisztériumban, valódi felelős miniszter. Úgy képzelem el Baán Lászlót mint minisztert, hogy ha az egyik múzeumunk igazgatója felmegy hozzá és előadja neki nagyszabású tervét egy Városligetben létesítendő, élményparkkal kombinált Múzeumi Negyedről, amely fellendítené a turizmust és megoldást kínálna több múzeum ingatlanproblémáira, akkor azt mondaná, hogy ez egy igazán érdekes ötlet. Rövid hallgatás után azonban tisztéből eredően felhívná a főigazgató figyelmét a nagyobb összefüggésekre. Mennyiben illeszkedne egy ilyen terv a főváros elképzeléseihez? Urbanisztikai szempontból a helyszín megfelelő-e? Mennyiben írná át a projekt a teljes magyarországi múzeumi rendszert – és vajon ez az átírás megfelel-e a kormányzat átfogó kulturális elképzeléseinek? Miért van szükség a múzeumok szempontjából egy negyedre – milyen szinergia várható ettől? Valóban egy múzeumi negyed szolgálja-e legjobban az európai örökség univerzalizmusának felmutatását?

Az általam elképzelt Baán miniszter György Péter egyik írását idézve előzetesen felhívná a múzeumigazgató figyelmét arra is, hogy a múzeumokról ma már csakis a demokratikus nyilvánosság rendszerében érdemes gondolkodni. Majd, hogy az álom-projekciómat túlfeszítsem, azt mondaná, hogy az egész projekt, ebben a formájában őt arra emlékezteti, mintha berlini mintát emlegetve a Nyugati és a Keleti pályaudvart a Délibe vonnánk össze, s ehhez már csupán egy új alagútrendszer és egy egész kerület átalakítása lenne szükséges.

Ha felébredek, akkor viszont azt látom, hogy jelenleg e projekt fölött nincs nyilvános kontroll. „Magamnak vezénylek, magam hajtom végre" – ez volt annak idején a hadseregben a legtragikomikusabb parancs. Nincs minisztérium, nincs felelős, nincs aki nagyobb összefüggésrendszerekben gondolkodni kényszerülne, így parciális érdekek mentén minden kérdésre különálló reálpolitikai megoldások születnek. A turisztikai haszon és a nemzetközi beillesztés jelszavai mögött nincs nyilvános koncepció, a több mint egy éve felállt munkabizottságok hallgatnak, múzeumi szakemberek átfogó tanulmányairól nem tudok. A politikai szándékokon és az ingatlanproblémák megoldásán túl még a tervpályázatok kiírása után sincs érv arra, miért pont ezek az intézmények kerülnek a Városligetbe. Megalapozott koncepció híján pedig minden elképzelhető; így merülhetett fel, hogy a Seuso-kincs is a Negyedben kap majd otthont. A legproblematikusabbnak azt tartom, hogy ebből kifolyólag valódi jövőkép sincs, a következő évtizedre vonatkoztatva legfeljebb a látogatószámok görbéjének ideális ívét látom egy ideális rajztáblán.

A múlt héten Berlinben voltam, ahol a nyilvánosság, a nagyobb összefüggések és a jövő tekintetében nyilvánvalóan előttünk járnak. Elmentem az épülő Humboldt-Forum információs épületébe, ahol kiderült számomra, hogy a volt porosz királyi kastély újjáépítése nagyjából hasonló költségvetésű, mint a Liget-projekt. Kiderült, hogy az átadást is nagyjából hasonlóan tervezik, 2019-ben kell megnyílnia az intézménynek. Csakhogy ott a falak már állnak. Csakhogy ott az információs személyzet pontos választ tudott adni, hogyan, milyen szervezeti rendszerben fogják majd koordinálni a beköltözők – a múzeum, a könyvtár, az egyetem – munkáját. Csakhogy ott évek óta nyilvános kísérletek keretében vizsgálják, milyen lehetőségek rejlenek a jövő múzeumában. Csakhogy ott a teremőr az összes kérdésemre válaszolni tudott.

Nyilvános múzeumi jövőképek híján nálunk csak a különböző rendű és rangú kérdések sokasodnak: lesz-e a Múzeumi Negyedben közös irányítás? Miért hasznos a mindenkitől távoli raktár? A Petőfi Csarnok helyére hogyan vezethető jobb tömegközlekedés, mint ma a Várba? Miért nem vesszük figyelembe, hogy az előrejelzett felfutás után a látogatószám óhatatlanul csökkenni fog? Kizárja-e egymást a múzeumok sokféle nézőpontja és a centralizált szervezet? És ki lesz az, aki ezt a személyre szabott szervezetet irányítja majd, ha Baán László véletlenül miniszter lesz? Reálpolitikán azt értem, hogy jelenleg egyenként minden kérdésre adható pragmatikus válasz, de egy nagyobb egészbe, nagyobb nyilvánosságba, tágasabb jövőbe egyik sem illeszkedik.

A legnagyobb probléma az, hogy folyton egy néhány évvel ezelőtti vita jut eszembe, amelyen a Ludwig Múzeumban Baán László és György Péter mellett a Nemzeti Galéria volt vezetője, Bereczky Loránd ült. Az ő szavai csengnek a fülemben. Bereczky azt mondta Baán Lászlónak:

„Laci, ha valamit tervezel, nehogy elmondd, mert akkor nem valósul meg"

Lehet, hogy Bereczkynek mint a nyolcvanas-kilencvenes évek reálpolitikusának igaza volt, de azt hiszem, nem a múlt nyilvánosság- és múzeumfogalmaihoz kellene igazodnunk, mert annak nincs hosszú jövője.

Mélyi József

Forrás: 0m2.hu