Nemépítés? Akkor mi? Adaptív újrahasznosítás // Call for Papers

Az elmúlt években egyre több szó esik arról, hogy az építőipar környezetterhelésének csökkentése érdekében új építés helyett a meglévő épületállomány újrahasznosítására kellene helyezni a hangsúlyt. Számos jó példát láthatunk erre itthon és külföldön egyaránt, gazdasági, társadalmi, kulturális és nem utolsósorban építészeti hatása e tendenciának ugyanakkor sokrétű és összetett. Márciusi felhívásunkban arra invitáljuk olvasóinkat, hogy az adaptív újrahasznosítás komplex kérdéskörét járjuk körbe.

Néhány évvel ezelőtt a hazai szakmai nyilvánosságban nagy port kavart Bojár Iván András, az Építészfórum akkori főszerkesztője "Építészek, ne építsetek!" című írása, mely itthon egyike volt az első olyan publicisztikáknak, amely az építőipar klímaváltozásban betöltött szerepének megoldására a "nemépítés" felé igyekezett terelni a diskurzust. Bár a megközelítés nem új, itthon mégis újszerűen hatott, sokan értetlenkedve olvasták. Mára ha fősodrúnak nem is tekinthető, egyértelműen egyre szélesebb körben elfogadott, hogy egy lehetséges stratégia a jelen válságaiból való kilábaláshoz, ha új épületek helyett minél nagyobb arányban a meglévő épületállomány újrahasznosítására helyeződik a hangsúly.

Az építőipar a globális széndioxidkibocsátás közel 40%-áért felelős, melynek egy része az építőanyagok előállítása, szállítása, valamint az építési folyamat során keletkezik, egy másik része pedig a használat – a fűtés, hűtés, világítás és egyéb energiafelhasználás – révén. A meglévő épületek újrahasznosítása jelentősen hozzájárulhat a kibocsátások csökkentéséhez, hiszen ilyen esetben kevesebb új építőanyag előállítására, szállítására van szükség, ugyanakkor a meglévő szerkezetek és technológiák korszerűsítésével a működési kibocsátás is javítható – ez azonban a kivitelezési oldalon sokszor költségesebb, mint teljesen újat építeni. Van, aki szerint a legzöldebb épület az, amit nem kell megépíteni. De mit mondanak a számok? Mi éri meg jobban hosszú távon a környezeti terhelés szempontjából: a legkorszerűbb technológiákkal, teljesen újonnan épült ház, vagy egy meglévő épület átalakítása? 

A fenntarthatósági érvek mellett más is szól a meglévő épületállomány újrahasznosítása mellett. Az épített örökség kultúránk része, akkor is, ha nem kimagasló építészeti értékről van szó. Múltunk épületeinek teljes eltörlése közös történelmünk kontinuitásának megszakítását, felülbírálatát jelenti. Paradox módon ma épp az az irányzat van a leginkább kitéve ennek, amely szellemiségében a radikális megújulást hirdette a történeti stílusok továbbírása helyett – e korszak örökségének eltörlése azonban éppoly káros lenne ma, mintha képviselői sikerre vitték volna legszélsőségesebb terveiket. A XX. század társadalmi-gazdasági kontextusában létrejött épületek szerkezeti-technológiai szemszögből sok esetben ma már elavultak, eredeti funkciójukat nem képesek betölteni – elbontásuk azonban múltunk eltörlését jelenti. Hogyan kaphatnak új funkciót, hogyan tölthetőek meg új élettel ezek az épületek, folytonosságot teremtve a múlttal, felülírva azokat a negatív kulturális-politikai asszociációkat, amelyek a lakosság egy részében felszínre törnek ezen épületeket látva?

Ha a helyi lakosok, intézmények és civil szervezetek bevonást kapnak a tervezési folyamatba, akkor nem csupán egy fizikai felújítás valósul meg, de erősödik a közös felelősségvállalás és a kötődés a megújult épülethez. Az épület állapotán túl tehát a társadalmi elfogadás és részvétel is kulcsfontosságú tényező. Más szóval, az adaptív újrahasznosítás a helyi közösség pillanatnyi, de egyben jövőbeli igényeire is reagál. Az épület használatba vétele egyúttal a tágabb városi szövetre is hatással van, teljes negyedek revitalizálódását indíthatja el – de a helyi lakosság kihagyása a döntési folyamatokból és pusztán a gazdasági szempontok előtérbe helyezése dzsentrifikációhoz és a társadalmi konfliktusok kiéleződéséhez vezethet. Hogyan kerülhető ez el? Milyen jó gyakorlatok ismertek arra, hogy üresen álló, használaton kívüli épületeket, épületegyütteseket alulról szerveződő kezdeményezésre újra használatba vesznek a közösségek, és milyen szerepe lehet ennek segítésében az építészeknek? 

Az adaptív újrahasznosítás új kihívások elé állítja a tervezőket: üres telek helyett az ott álló épület adottságaiból kiindulva kell újat alkotniuk. Bár erős az a beidegződés, hogy a valódi építészeti munka a „semmiből" létrehozni egy épületet, az elmúlt évek diplomamunkái között egyre nagyobb arányban jelennek meg a meglévő épületeket újragondoló hallgatói tervek. A beavatkozás léptéke sok esetben olyan minimális, hogy van, akiben felmerül a kérdés, építészetnek lehet-e egyáltalán nevezni egy ilyen tervet. Alaposabban megismerve a koncepciókat azonban hamar kiderül: semmivel sem jelent ez kevesebb munkát, csupán másfajta attitűdöt. Hogyan formálja mindez hosszú távon az építészek gondolkodásmódját és saját munkájukról alkotott képét?

Felhívásunk célja, hogy olvasóinkkal közösen a fenti kérdésekből kiindulva megvitassuk a meglévő épületállomány adaptív újrahasznosításában rejlő lehetőségeket, és e megközelítés építészetre, városra, épített környezetre gyakorolt hatását.

Az alaposan átgondolt, megalapozott, kritikai igényességgel megszerkesztett anyagok beküldését március 30-i határidővel várjuk a szerk@epiteszforum.hu e-mail-címre. A Szerkesztőség fenntartja a közlés jogát, a kiválasztott írások publikációjáért honoráriumot ajánlunk fel. A szövegek terjedelme 4-10 ezer karakter, szóközökkel (indokolt esetben némi eltérés lehetséges) – szerkeszthető Word formátumban várjuk. A képanyagot .jpg vagy .png formátumban, 2.5 MB alatti méretben, forrásmegjelöléssel, képaláírásokkal ellátva várjuk.

Az Építészfórum Szerkesztősége