Noura Al-Sayeh építész, a velencei Arany Oroszlán díjas kiállítás társkurátora

Bahrain kilencezer éve lakott sziget a Perzsa-öbölben, de most először mutatkozott be a velencei építészeti biennálén. Noura Al-Sayeh építésszel, a kiállítás társkurátorával és egyben a Kulturális Minisztérium építészeti ügyeinek felelős vezetőjével az Arsenalban beszélgettünk. Nem csak ő, a miniszter és a kormány, de az egész ország nagyon fiatal, a lakosság több, mint fele huszonöt év alatti, akik ma másképp akarják látni saját otthonuk jövőjét, mint amilyen irányban az az elmúlt tizenöt évben alakult. VIDEÓ

Először csak tébláboltunk és - bevallom őszintén, szégyen nem szégyen - nem is tudtam pontosan hová tenni Bahraint a térképen. Perzsa-öböl, olaj, pénz, felhőkarcolók, aha. Beültem az egyik kunyhóba: "architecture-without-architects" hely, körben akár nagyobb társaságnak is helyet adó padok, a jól-léthez szükséges néhány tárgy, mint például egy frigó vagy tűzhely, párnák, középen süppedős, puha perzsaszőnyeg. Tökéletes, árnyékos hely a tengerparton, olyasmi, amit itthon az emberek a kertbe építenek (persze más stílusban): fedett-nyitott tér, amiben beszélgetni, inni és enni, nyárson, parázson vagy kemencében sütni lehet. Első pillantásra nem is volt annyira érdekes az egész. Viszont a képek és a videók felülírták az első benyomást: ez a világ már nincs, helyette óriási ingatlanfejlesztési projektek, high-tech felhőkarcolók magasodnak a partokon. Valamit akarnak mondani, valami elindult egy - hozzánk képest a földi javakban jobban dúskáló - kis közösségben, ami mást akar, mint ami van. Bahrainban közel egymillió ember él, a területe alig másfélszer nagyobb, mint Budapesté. Egy csupasziget állam, ami a tengertől próbál területeket szerezni, hogy a gyorsuló ütemben növekvő számú lakosságnak helyet adjon. Bahrain 'Reclaim' (Visszakövetelés) kiállítása a tengerpart és ember elveszett kapcsolatát követeli vissza, tengerparti köztereket, élhető építészetet akar. Fiatal csapat hozta ide Velencébe ezt a szelíd, de annál tisztábban megfogalmazott kritikát egy építészeti "leg"-ekre való törekvéseiről elhíresült világból.

Nyilván minden ilyen nagy nemzetközi kulturális mustrán egy-egy díj odaítélésében szerepet játszanak nem kulturális minőséget hordozó szempontok is. Mondjuk ki, mert nem titok, a díj nem csak a kiállításnak szól, nem csak egy üzenetnek. Egy projekt kiemelésének, előtérbe állításának célja az építészek - s persze a sajtó - figyelmének nyilvánvaló terelése. Ez a "Reclaim" esetében a nagy projektek felől a kicsik irányába, a közösségek megtartásának és az ennek érdekében megnyilatkozó építészeti minőségek újragondolásának irányába mutat. Kérdés persze, hogy ez most, ebben az esetben mennyire volt szakmai értelemben is tudatos és szándékos, s hogy a praxis szintjén valóban tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi mindent jelent még a "Reclaim".  

 

 

Noura Al-Sayeh: Ahogy említettem, nem sokan ismerik Bahraint, de sokan tudják, hol van a Perzsa-öböl és Abu Dhabi, és mindenfelé a föld tengertől való visszahódításának hatalmas képeit lehet látni. Mi itt meg akartunk mutatni, hogy Bahrain a fejlődés másik oldala, a fonákja. A címben szereplő visszakövetelés a tengerre vonatkozik, s ezzel együtt a helyi lakosok tengerhez való hozzáférésének visszakövetelését is jelenti.

A városok fejlődése során a tengerpartot privatizálták, amely korábban – mint bármelyik szigetország partjai – elsősorban közösségi terek voltak. Ma a partok kevesebb, mint 5%-a szemmel láthatóan is közösségi tér. Ebben az installációban az egész problémakört csak felvillantani tudjuk. Idejössz és látod, hogy ilyen halászkunyhó-szerű építmények vannak itt, nem nagyon érted, hogy mik ezek, vagy [a benne elhelyezett monitorokon – aszerk.] miről beszélnek, de valahogy érzed, hogy van valami kényelmetlen a helyzetükben. Ezeket a halászkunyhókat Bahrainból hoztuk, ezeket ott szétszedtük, elemekre bontva ide szállítottuk és eredeti formájukban itt felépítettük, egy az egyben. Minden elemet külön megszámoztunk és itt újra pontosan összeállítottuk a kunyhókat.

Építészfórum: Visszaviszitek?

NAS: Nem, mert többe kerülne a hazaszállítás, mint amennyit ténylegesen érnek. Ezeket a halászkunyhókat bahrainiak - halászok vagy a tengerparton élő emberek - informális találkozóhelyeknek építették, hogy közvetlenebb kapcsolatban legyenek a tengerrel. Úgy gondolom, hogy a tengerpart privatizációja még annál is nagyobb probléma, mert Bahrainben úgy általában is óriási hiány van közterekből. Alig van nyilvános, nem kereskedelmi, világi tér. Egy szigeten úgy gondolnád, hogy a tengerpart ideális lenne ilyen helynek. Itt az embereknek azt a kezdeményezését szeretnénk bemutatni, hogy visszakövetelik maguknak a tengerhez való szabad hozzáférést. Bizonyos értelemben ez az informális építészet a lehető legjobb válasz a területek privatizációjára.  

 

 

Bahrain egy nagyon kicsi ország, és az elmúlt ötven évben nagy mértékben nőtt a lakosság száma. A probléma a földtulajdon kérdése. A föld visszahódítása azért kezdődött, mert nagyon könnyű volt hatalmas földdarabokat visszaszerezni a tengertől, ahol az állam közösségi vagy privát beruházásokat kezdett el építeni, mellőzve a földtulajdon kérdését. Geológiailag Bahrainnál a tenger nagyon alacsony, tehát nagyon könnyű és olcsó nagy mennyiségű földet visszahódítani, amelyek közel fekszenek a központi területekhez és könnyen elérhetők. Ez az egész kérdés bonyolultabb, mint a városfejlesztés. A föld szűkössége és a lakosság gyors növekedése a városfejlesztésben óriási problémákat okoz, válságos helyzetet előidézve. A földvisszahódítás után az állam nem arra használja a területet, hogy közösségi épületeket, szociális vagy állami lakásokat építsen, amelyeknek bárhol máshol is találnak helyet a szigeten. A katalógusban [a honlapról is elérhetően – aszerk.] részletes tanulmányok vannak arról, hogy hogyan jutottunk ebbe a helyzetbe, az összes folyamatról képet kapunk a gyönygyhalászat korai időszakától az olajkitermelés megjelenésén keresztül mostanáig.

EF: Bahrainnak van olaja, igaz?

NAS: Már nincs, illetve nem sok maradt. Bahrain volt az egyik első ország a Perzsa-öbölben, ahol olajat találtak. Az olaj előtt a fő gazdasági tevékenység a gyöngyhalászat és a gyöngyexport volt, s amikor az olajat megtalálták, a gazdaság szinte egyik napról a másikra összeomlott, az emberek a sziget belseje, a sivatag felé indultak el, hogy az olajiparban találjanak munkát. Abban az időben ott sokkal könnyebb volt dolgozni, mint a gyöngyhalászatban, ami nagyon nehéz. Ez egy hosszú folyamat, nem szabad leegyszerűsíteni, hogy a földvisszahódítás, vagy az elmúlt tíz év vagy a részvénytársaságok épületei miatt tartunk itt. Éppen ezért fontos, hogy megértsük a fejlődést és most feltegyük a kérdést, hogy hogyan tudjuk visszafordítani ezt a folyamatot.

 

 

EF: Mit gondolsz, találtatok válaszokat a feltett kérdéseitekre?

NAS: Mi most először veszünk részt a Biennálén. Úgy gondolom, hogy nekünk most leginkább az volt a fontos, hogy a bahreini építkezések bemutatása helyett valami olyasmit mutassunk, ami olyan vitát indít el a háttérben, ami hasznos lehet, és hogy a Biennálét egyfajta platformnak használjuk arra, hogy ezt a vitát bevezessük, a média figyelmének és a bahraini emberek figyelmének felkeltésével együtt. Az eredeti elképzelés szerint sok egyetemi hallgatót bevontunk a kutatómunkába vagy például az interjúk készítésébe, amiket itt látsz. Úgy gondoltuk, hogy nem nekünk kell ezt a vitát folytatni, hanem csak el kell indítani, különös tekintettel a fiatalokra, hogy saját maguk tudatosabbak legyenek a problémát illetően, és majd saját maguk kezdeményezzenek dolgokat. De már el is kezdték, például nyilvános műhelymunkát csináltak a tengerparton, vagy Mohamed  Bu Ali, aki itt az egyik filmet készítette, gondolkozik azon, hogy dokumentumfilmet készít abból a nyersanyagból, amit együtt válogattunk. Az elképzelésünk az volt, hogy ez az egész majd tovagyűrűzik, aminek ez itt csak egyfajta beindítása. 

 

 

EF: Bemutatkoznál?

NAS: Noura Al-Sayed vagyok, ennek a kiállításnak a társkurátora és a Kulturális Minisztériumban az építészeti ügyek vezetője. 

EF: Magas pozícióban vagy! Az egész ország építészeti ügyeiért vagy felelős? 

NAS: Nem, nem, nem. Csak a Kulturális Minisztériumban, csak a projektek ezen -  kulturális – oldaláért, van néhány múzeumunk...

EF: S ott mindenki ilyen fiatal, mint te?

NAS: Igen.

EF: A kormányban is?

NAS: Nagyon fiatal kormányunk van. Nagyon energikus miniszterünk van, nagyon elszánt, hogy változtasson a dolgokon, és ez sokkal érdekesebbé teszi az államapparátusi munkát is. Képes volt sok fiatal, energikus embert is bevonni az állami munkába.

EF: Egyfajta kulturális forradalom van nálatok?

NAS: Igen, ez valóban egy kulturális forradalom. 

EF: S hogyan foglalnád össze ennek a kulturális forradalomnak a magját?

NAS: Úgy vélem, hogy a Perzsa-öbölben a teljes népesség nagyon fiatal, ami  nagyon izgalmassá teszi a helyzetet. A huszonöt év alatti népesség a teljes lakosság több, mint 50-60%-a. Sok változást érzel és persze ez sok kihívást is jelent. Sok munkahelyet kell teremteni, ugyanakkor valóban úgy érezheted, hogy rengeteg energia van jelen, ami változtatni akar, ami a dolgokat tovább akarja vinni.  

EF: Milyen irányba?

NAS: Most sokkal nagyobb hangsúly van a nemzeti örökségen, mint korábban, az elmúlt tíz-tizenöt évben. Van egyfajta visszatérés ahhoz a kérdéshez, hogy valójában kik vagyunk a lényeget tekintve, mi különböztet meg bennünket a szomszédainktól, mi tesz minket egyedivé, és ténylegesen van valamiféle visszatérés ezen kérdések újjáélesztésére. Jobban, mint az elmúlt 10-15 évben, amikor az identitást inkább globális jelenségek alakították. Úgy vélem, jó dolog ezt megfigyelni. Megpróbáljuk kitalálni, hogy mi az, ami a többitől különbözővé tesz, s ezt próbáljuk népszerűsíteni.  

Velence, 2010. augusztus 26. 

Pásztor Erika Katalina