Öt év alatt a nemzetközi sikerekig: Mészáros Máté Japánról, Kengo Kumáról és a friss A’ Design-díjról

Saját tervezőcsapatot vezet Kengo Kuma irodájában és nemrég nemzetközi designdíjat nyert egy ülőbútorral – pedig még csak öt éve diplomázott... Mészáros Máté alaposan belehúzott, miután földet ért a tokiói reptéren. Interjú egy nemzetközi karrier kapujában álló magyar fiatallal, aki élvezi, hogy egy jó csapatban dolgozhat.

Mészáros Máté 2015-ben diplomázott a MOME Építészképzésén. Mester-munkáját, egy flexibilis Waldorf-iskola tervét mi is bemutattuk az Építészfórumon. „…(e)zt a gondos előkészítő munkán alapuló, vállaltan racionális mégis érzékeny építészetet példásnak tekintem" – írta munkájáról opponensként Vizér Péter. Máté még abban az évben Japánba költözött, és Kengo Kuma építészirodájában vállalt munkát, ahol azóta is dolgozik – immár sa-ját projekteket vezet. Emellett egy független kollektíva tagjaként, Hirotaka Mashikóval közösen kifejlesztett Tatamu ülőbútora 2020-ban elnyerte az A’Design-díjat. Ezt a sikert használtuk ki arra, hogy kikérdezzük a diplomázás óta eltelt évekről.

Máté e-mailben válaszolt kérdéseinkre.

Építészfórum: A MOME-n diplomáztál 2015-ben. Ahhoz a generációhoz tartozol, akik bátran mentek gyakorlatot szerezni külföldi irodákba: te például a sanghaji 3gattinál, az MVRDV-nél, majd a Kengo Kuma & Associates-nél dolgoztál. Milyen emlékeket őrzöl az egyetemről, és mennyi láttad ennek hasznát az irodákban?

Mészáros Máté: Az egyetemi oktatás sokkal inkább fókuszált egy általános tervezési készség elsajátítására, mint bármilyen gyakorlati tudás átadására. Bármelyik tervezési feladat felfogható egy egyenletként, ahol a megoldáshalmaz hatalmas, igaz, könnyű elveszni. A skiccelés folyamata egy jó példa, kívülállóknak egy „építész-szkeccs" csupán egy halom keszekusza vonal, és valóban, maga a rajz nem is egy létező dolog leírása, hanem egy folyamat, ahol egy absztrakt dolgot közelítünk egy valós dolog felé. Szerintem ez az általános tervezési készség sokkal fontosabb, mint bármi más, amit tanulhattunk volna. A mai napig nagy hasznát veszem az egyetemen töltött éveknek. 

Az igaz, hogy a gyakorlati tudást vagy a programismeretet magunknak kellett elsajátítanunk később, a gyakorlatok során. Amikor az MVRDV-nél kezdtem dolgozni, mindent Rhinocerosban kellett modellezni, és nekem fogalmam sem volt, hogy hogy lehet egyáltalán egy téglatestet mozgatni, úgyhogy az első hónap elég stresszes volt, de legalább megtanultam egy új programot. 

ÉF: Miért döntöttél úgy, hogy hosszabb időre Japánban telepedsz le?

MM: Maga az ötlet, hogy Japánba jövök dolgozni, elég spontán jött. A diploma utáni két hét lazítás után elküldtem a portfólióm az irodának, és egy hónap múlva már Tokióban voltam. A japán kortárs építészet mindig is érdekelt, de sosem terveztem hosszabb távon itt maradni. Amíg élvezem az itteni munkát, addig maradok, de még mindig nem tudom, hogy pontosan mennyi időre.  

ÉF: 2015 óta dolgozol Kengo Kuma irodájában. Hogyan képzeljük el a mindennapokat Japán egyik legismertebb mestere mellett? 

MM: Japánban általában az irodai hierarchia nagyon meghatározó, de nálunk ez egyáltalán nem így van. Csak pár hónapja dolgoztam Kengo Kumánál, amikor saját projektet kaptam, teljesen szabadon irányítva a tervezést. Már kétszáz tervező dolgozik az irodában, fele-fele arányban japán, illetve külföldi építészek. A japán munkakultúra hasonlóan elég kemény tud lenni, de egyre több figyelmet fordít az iroda az építészekre. 

ÉF: Milyen munkákba kapcsolódtál be Kumánál? 

MM: Itt szereztem meg az alap technikai tudást, amire nagy szükségem volt. Az első másfél évben nemzetközi pályázatokon dolgoztam mindig, egy csapat tagjaként, egy-egy projekt két-három hónapig tartott. Ez az időszak elég sűrű volt, mindig sokáig az irodában maradtunk, a hétvége nem igazán létezett. Habár a magánéletetünket majdhogynem teljesen mellőztük, rengeteg pozitívuma volt ennek az időszaknak. A csapattársak szinte családtagokká váltak, rengeteget utaztunk helyszínszemlékre, prezentációkra. 

Az ezt követő két évet egyetlen projektnek szenteltem. Megnyertünk egy nagyobb svájci pályázatot, ami szerencsére nem ütközött semmi nagyobb problémába, és idén októberben el is készül. Pár hónapja pedig már saját tervezőcsapatot vezetek, főleg nagyobb léptékű pályázatokon dolgozunk. 

Természetesen nagyon élvezem az itteni munkát, szerencsésnek tartom magam, hogy lehetőségem volt tapasztalatot gyűjteni számos ország különféle projektjein keresztül. Mindanmellett, hogy megtanultam eltérő személyiségű, tudású, hátterű tervezőkkel együtt dolgozni, itt szereztem meg azt az alapvető technikai és programtudást, ami az egyetemről hiányzott. 

ÉF: Hogyan éltétek át Japánban az elmúlt hónapokat? Milyen hatással volt az ország, illetve a szűkebb környezetedre a járványhelyzet? 

MM: Az iroda szerencsésnek mondható, csupán pár projekt határideje tolódott el, és gyorsan át tudtunk állni az otthonról dolgozásra. Az emberek nagy része Japánban már hozzá volt szokva a maszk viseléséhez, és az általános higiénia is elég jó, gondolom, ezért nem terjedt a vírus szigorú óvintézkedések bevezetése nélkül sem. Persze nem utazik senki, de ezen kívül nem sokban változott az életvitelünk. Egy ideje gondolkodtam váltáson, talán más országba költözésen, ezeket a terveket kénytelen vagyok elhalasztani későbbre. 

ÉF: Úgy sejtem, az irodai munka mellett vannak saját projektjeid is – legalább az online elérhető portfóliód erre enged következtetni. 

MM: Igen, az irodai munka mellett mindig van egy-két saját projekt. Kezd kialakulni egy öt-hat fős csapat, akikkel mindig kollaborálunk. Általában pályázatokat csinálunk vagy kisebb léptékű megbízásokat. Nem rég kezd-tünk el egy erdei kabin felújításán dolgozni a Tokióhoz közeli hegyekben.  Az építészeten kívül sok minden érdekel, ha van lehetőségünk belekóstolunk más témákba is, folyamatban van egy applikáció tervezése. 

ÉF: A Hirotaka Mashikóval közösen tervezett Tatamu ülőbútorod elnyerte az A’Design-díjat. 

MM: Mashiko-san egyike azoknak a tervezőknek, akivel teljes mértékben megértjük egymást. Általában kávézókba ülünk be egy pár filctollal, és amíg az egyik beszél, a másik skiccel és vice versa. A Tatamu stoolt eredeti-leg én kezdtem el tervezni, ő fokozatosan kapcsolódott be. Jelenleg több közös bútorprojekten dolgozunk együtt. Mindegyik egy egyszerű mozdulat-tal hajtható ki, legyen az forgatás, nyújtás vagy csavarás. Szeretünk külön-böző anyagokkal dolgozni és mindig arra törekszünk, hogy egy japán képző- vagy iparművésszel kollaboráljunk. Nem rég kezdték el egy kihajtható asz-talunk prototípusát gyártani, amelynél egy japán homokfestő-iparművész tervezi a külső burkolatot.

ÉF: A bútor nem csak nevében, de formavilágában is a hagyományos japán tárgykultúra asszociációit hordozza. Hogy látod, milyen hatást gyakorolt rád ez a világ az ott töltött évek alatt?

MM: Az inspirációt a Tatamu stool tervezéséhez teljes mértékben Tokió adta. Több nagyobb városban éltem a világ több pontján az elmúlt évek alatt, de Tokiót tartom a legélhetőbbnek mind közül.  

Nagyon érdekes, hogy az emberek nagy részének kis helyen kell élnie, ezért a város különböző közösségi terei szolgálják ki az emberek igényeit, melyek más helyeken a lakás részei. Említhetném, hogy az éttermek árai az étel minőségéhez képest sokkal alacsonyabbak, mint máshol, így ezek válnak az emberek konyháivá, vagy a fürdőszoba helyett sentókba járnak fürdeni. 

Napjainkban egyre több és több ember költözik a nagyvárosokba, ahol a lakások mérete korlátozott. A Tatamu stool az ő igényeiket szolgálja ki, mivel összehajtott állapotban csak négy centiméter vastag és egy egyszerű mozdulattal ki, illetve össze lehet hajtani. 

ÉF: Vannak hosszabb távú terveitek a bútorral, gondolkoztok a tömeggyártáson vagy a forgalmazáson?

MM: Egy kisebb japán bútorgyárral kísérleteztük ki a végleges széket, ők gyártották az elkészült öt darabot is. Jelenleg négy nagyobb gyárral tárgya-lunk, hogy elkezdhessük a sorozatgyártást. Úgy látszik, a jelenlegi helyzet-ben is megoldható, hogy világszerte mindenhova szállítsunk, úgyhogy nem-csak a japán piacon szeretnénk forgalmazni. Ha minden jól megy, egy hónapon belül el is kezdhetjünk a sorozatgyártást, addig is a weboldalunkon lehet feliratkozni.

ÉF: A bútor leírásában kollektívaként hivatkoztok magatokra. Valóban összeállt egy hasonlóan gondolkodó tervezői kollektíva, közös tervekkel és elképzelésekkel? 

MM: A korábbi építészeti pályafutásom alatt talán egy-két másik tervezővel tudtunk annyira egy hullámhosszon lenni, hogy félszavakból vagy csak egy firkából megértjük a másik gondolatait. Nagyon szerencsésnek tartom ma-gam, hogy most ez a tervezőcsapat öt taggal összeállt.  Általában hasonló könyveket olvasunk, hasonló helyekre járunk és hasonlóan gondolkodunk a tervezésről. Akár épületet, bútort, applikációt, vagy bármi mást tervezünk, a flexibilitást és fenntarthatóságot helyezzük előtérbe. Legyen az egy városi zsúfolt lakóépület vagy egy vidéki közösségi ház, egy bútor vagy ruhadarab, csak akkor lehet létrehozni valamit, ami időtálló, ha elég flexibilis, és az idők során a tervezett dolog identitása az emberek igényeivel tud változni.

Pár éven belül szeretnénk saját irodát nyitni, de nem szeretnénk elsietni. Ha majd több lesz a saját munkánk, mint az irodában, akkor fokozatosan tervezünk váltani. Meglátjuk, mit hoz a jövő, de jelenleg szerencsések va-gyunk; megengedhetjük magunknak, hogy csak azokat a munkákat vállaljuk el, amelyek tényleg érdekelnek minket és valami igazán értékeset tervezhe-tünk.