Polyák Levente: Dunaújváros és az osztalgia felületei

Dunaújváros a szocialista korszak építészetéhez való viszony megújulásának médiuma lehet.

A tapasztalástól az emlékezés felé
Az utóbbi években mintha újra élénkülő érdeklődés mutatkozna Dunaújváros iránt, és nem kizárólag az építészek vagy az urbanisták részéről. Ez az érdeklődés nem egyszerűen azokra a sajátos vonásokra irányul, amelyeket a jelenkori Dunaújváros visel, hanem arra a viszonyra is, amelyet a város saját múltjával fenntart. Nagyon nehéz ugyanis úgy beszélni Dunaújvárosról, hogy ne beszéljünk egyúttal Sztálinvárosról is. Az a sajátos építészeti, antropológiai, történelmi és politikai szempontokat egybekapcsoló diskurzus, amely Dunaújváros, és általában az új városok körül manapság kialakul, lényegében a szocialista formáknak a poszt-szocialista térben való megjelenéséről, az új társadalmi-esztétikai kontextusban elnyert jelentésváltozásairól szól, tehát valójában arról az átalakulásról, amely egy értékeit átszervező társadalomnak a formáihoz, tárgyaihoz, tereihez fűződő viszonyában látványosan végbemegy.

Ez a változás az adott tárgyak tapasztalásából az e tárgyakra való emlékezés felé történő átmenet mentén bontakozik ki, és alapvetően hozzájárul a kulturális örökség bizonyos szféráinak kialakulásához. Mindez a Dunaújvároshoz való viszony esetében látszólagos paradoxonhoz vezet: az a város, amely úgy épült jószerivel a semmiből, egy ismeretlen faluból néhány év leforgása alatt múlt és emlékezet nélküli, ötvenezres népességű várossá, hogy újdonsült lakosait és helyi társadalmát is nagyjából elvágta korábbi életétől és emlékeitől, ez a város mára egy nemzeti határokon átnyúló kollektív emlékezet egyik megkülönböztetett fontosságú szimbólumává vált.

A Dunaújvárost illetve Sztálinvárost vizsgáló történeti kutatások és riportok nem emlékeztetnek a helytörténet-írás szokványos példáira: esetükben a megszokottól eltérően zajlik jelen és múlt szembesítése. Miközben a hétköznapokra koncentráló történész munkája során a múlt tárgyainak és a múltban zajló gyakorlatoknak közelhozásán, a jelen kontextusában való érthetővé tételén fáradozik, a szocialista korszak elemeihez való ironikus-nosztalgikus viszony értelmezési technikája egy szimbolikus távolság megteremtésén alapul. Az előbbi gyakorlatra példa az a rendkívül érzékeny Sztálinváros-monográfia[1], amit Horváth Sándor tett közzé 2004-ben, az utóbbira pedig az MTV Főtér című műsorának egyik 2005. májusi kiadása. Ebben az adásban a Dunaújvárosba érkező stáb talált egy 1950-es évekből származó autóbuszt, és ezt filmezte a kihalt vasárnapi utcákon: tudatosan alakította úgy a forgatás helyszínét és idejét, hogy a képernyőn úgy tűnjön, ez a város még mindig Sztálinváros, ahol megállt az idő.

Úgy tűnik, hogy Dunaújváros nemigen képes megszabadulni örökségétől, azoktól az asszociációktól, amelyek minduntalan a múltba utalják vissza. Az a kérdés, hogy milyen szerepet játszik Dunaújváros múltja a város jelenében, nem kis mértékben az „örökség" helyi hatásmechanizmusaira vonatkozik, és számos további kérdést vet fel, amelyeket nem igazán érthetünk meg anélkül, hogy közelebbről is szemügyre vennénk két örökség-stratégiát, a kollektív emlékezet egyik sajátos formájaként a 20. század végén kibontakozó „osztalgiát", és a helyi energiákat katalizáló kulturális közvetítést.  

 
Újrapozícionálás
Dunaújváros nem csak a saját múltjával van felbonthatatlan szövetségben, de más hasonló sorsú városokkal, illetve azok múltjával is. A budapesti Centrális Galériában 2004 elején a már említett Horváth Sándor által megrendezett 6 Sztálinváros[2] című kiállítás a volt szocialista világ rövidebb-hosszabb ideig Sztálinról elnevezett városait (Katowice, Eisenhüttenstadt, Dunaújváros, Brassó, Várna és Sztálingrád) gyűjtötte és hasonlította össze.

Ez a kiállítás tökéletesen jelzi, hogy Dunaújváros, itt szereplő társaival egyetemben, paradigmatikus város, amely nem csak saját megépülésének korszakát jelképezi, de egy olyan sajátos építészeti és városépítészeti hozzáállást is, amely a városokról szóló beszéd egyik fontos hivatkozási pontja. A Dunaújváros iránti érdeklődés tehát többet jelent a kollektív figyelem véletlen kalandjánál, és a város konkrét terénél illetve képzeténél is jóval messzebb mutat; egy nemzetközi tendenciába ágyazódik, amely egyszerre inspirálja a professzionális, illetve a laikus emlékezést. Ahhoz ugyanakkor, hogy a szocialista korszak építészetének és városépítészetének befogadása ne ütközzön automatikus elutasításba, egy bizonyos idő elteltére volt szükség. Ez az időbeli távolság Dunaújvárosnak hasonlóan központi szerepet adott a szocialista korszak megítélésében, mint a lakótelepeknek. Ebben az értelemben Dunaújváros a szocialista korszak építészetéhez való viszony megújulásának médiuma lehet, pozíciójának megtalálása a közösségi emlékezetben egyúttal e korszak építészetének nyilvános „rehabilitációját" és értő megközelítésének lehetőségét is jelentheti.

Igen sok múlik azon, hogy Dunaújváros milyen sikeresen tudja kihasználni az örökségét, és ez elsősorban építészetének, városképének és jellegzetességeinek, mítoszainak hazai, illetve nemzetközi újrapozícionálását jelenti. És erre Dunaújvárosnak komoly szüksége van. Az a város ugyanis, amely az 1950-es 1960-as évtizedekben a területfejlesztési politikában az átlagot messze meghaladó kitüntetett szerepet kapott, és amely még az 1980-as években is, mint kirakatváros, igen előkelő helyen szerepelt a városhierarchiában, amelynek minden évszakban csillognia-villognia kellett, ez a város az 1990-es években lényegében teljesen elvesztette ezt a szerepet. Ezzel párhuzamosan, bár változatlanul aránylag jó munkalehetőségeket és keresetet kínál, megszűnt vonzó lenni mint lakóhely, és jelentős elvándorlási valamint szuburbanizációs folyamatok helyszíne. E folyamatok egyik eredménye, hogy a helyi lakosság igen gyorsan öregszik, ami jelentős hatással van a város önképére is: „Dunaújváros egy fiatal város, ahol öregek laknak".[3] Ezzel az átalakulással némileg összefügg az is, hogy a város idegenforgalmi szektora a rendszerváltást követően összeomlott, a turisztikai kínálat kiüresedett; nem igazán sikerült kitölteni a szocialista mintaváros szertefoszló imázsa után maradt űrt.

Osztalgia
Ennek az űrnek a betöltésére, illetve a Dunaújvároshoz kapcsolódó képzetek megújítására illetve felfrissítésére több lehetőség mutatkozik. Az egyik ilyen lehetőség, amely kizárólag a város szocialista múltjára, építészetére és városépítészetére épül, az „osztalgia" hullámának meglovaglása. ‘Ostalgie’: a német ‘Ost’ (kelet) és a ‘Nostalgie’ (nosztalgia) szavak egymásba csúsztatásával létrehozott kifejezés, amely a volt kelet-német (majd az egész kelet-európai szocialista) kultúra tárgyai és vizuális jelei iránti, mind egzotizmust, mind iróniát tartalmazó, külső nézőpontból kifejlődő lelkesedést jelöli: mindenkinek először nyugativá kell válnia ahhoz, hogy osztalgiát érezhessen. Az osztalgia hatókörében a tárgyak egy sajátos, idő- vagy térbeli áttételen keresztül új jelentésekkel ruházódnak fel, egyszerű egyéni használati tárgyakból kollektív kultusztárgyakká, szimbólumokká válnak.

Ennek az áttételnek a természetét jól világítja meg Arja Hyytiäinen finn fotósnak egy 2004-ben, Kijevben készült fényképe. A képen frontális nézőpontból egy pad látható, amelyen egymástól nem teljesen eltávolodva két alak ül. Egyikük, hetven év körüli, pirospozsgás arccal, önelégülten néz körül, miközben szemmel látható büszkeséggel viseli zakójának hajtókáján az összes lehetséges kommunista kitüntetést. A mellette ülő tizenéves fiú markából eszik valamit, és ügyet sem vet az öregemberre. Hátradől, így piros trikóján láthatóvá válik a sárga színű felirat: CCCP, és mellette egy sarló. Miközben mindkét padon ülő ugyanazokat a szavakat illetve szimbólumokat viseli öltözékén, ezekhez a jelekhez nyilvánvalóan tökéletesen eltérő módon viszonyulnak. Az a néhány centiméter, ami a padon elválasztja őket, valójában óriási generációs szakadék, amely azok között húzódik, akik hétköznapjaikban tapasztalták meg a szocialista korszakot, és akik csak bizonyos távolságból, a Fal túloldaláról vagy a Fal leomlása utánról „emlékeznek" rá. Ezt a távolságot persze az egykor jelenlévők is fel tudják építeni magukban.

Az osztalgia retorikája eltávolít, kiemeli a tárgyakat az akadálytalan evidencia szférájából, és idézőjelbe helyezi azokat. Elsődleges hordozója a film, de fontos eleme lehet az építészeti környezet is, amely ebben a helyzetben mint közeggé kiterjesztett film veszi körül a nézőt. Miközben a magyar film már a Megáll az idő és a Moszkva tér című darabokkal megkezdte az osztalgikus termelést, és végképp a befejezett múltba utalta a közelmúlt tárgyi és nyelvi világát, az építészek talán első igazán nyilvános osztalgikus gesztusa a tavaly októberi pasaréti építésztalálkozó volt. Ezzel a lépéssel az építész szakma hivatalosan is legitimálta azt a kulturális távolságot, amelyen keresztül a fiatalabb generációk szemében a lakótelepek és a szocialista korszak más építészete is jelentésében újrahangolt, szimbolikus, kultikus tájjá válik.

Ez a viszony nem feltétlenül ironikus, de gyakran azzá válik, mint például a Dunaújvárost mint a múltban megrekedt várost bemutatni kívánó, már említett televíziós Főtér-adás. Minden bizonnyal jórészt az új támadási felületek létrehozásától, valamint a város képének egyetlen sztereotípiában való rögzítésétől tartva mondott nemet a dunaújvárosi városvezetés egy szocialista szoborpark és a hozzá kapcsolódó szórakoztató-komplexum helyben való megépítésének ötletére, amelyet a városi Idegenfogalmi Hivatal vetett fel. Indoklásuk szerint ez a lépés a várost „nemkívánatos szocialista zarándokhellyé"[4], skanzenné változtatta volna, és ez végleg bezárta volna egy elmúlt korszakba; legitimálta volna egy speciális osztalgikus szűrő monopóliumát, amelyen keresztül kizárólagosan értelmezni lehetett volna a várost. Mindebben valószínűleg egyébként igazuk volt.

Mégis, a szocialista múlt egyedülállóan egységes építészeti emlékei túl evidens lehetőséget kínálnak ahhoz, hogy a város ne használja ki őket, másrészt pedig valóban ezek alkotják a város építészeti örökségét. Ha a szocialista témapark nem is valósult meg, megvalósult a szocreál építészet dunaújvárosi tanösvénye, amely tavaly óriási sikerrel mutatkozott be az országos turisztikai kiállításokon. A Vasműtől induló, 33 épületet összekötő tanösvény nem játszik a múlt távolságára, hanem miközben a 2004-ben műemlékké nyilvánított Rendelőintézet és a mozi mellett is elhalad, minden egyes épületet megpróbál kontextusában értelmezni. (Egyes épületek saját becenévvel bírtak a megépülésük utáni időszakban: kocka, kisbivaly, stb.) Természetesen ez az örökség-stratégia sem feltétlenül mentes az osztalgiától, de annak megélését a befogadóra bízza.

 
Kulturális közvetítés
A Dunaújvároshoz kapcsolódó képzetek megújítására illetve felfrissítésére kínálkozó másik örökség-stratégia belső nézőpontot próbál teremteni az örökség tárgyait kijelölő és e szerepükben rögzítő tekintet számára. A város saját mítoszai hatásos fegyverként vethetőek be a kívülről történő egyoldalú meghatározódás ellen, árnyalva mind a hanyatló indusztriális város, mind a szocialista város képét. Dunaújváros pedig rengeteg különleges vonással és ezekhez kapcsolódó saját történettel rendelkezik. A város története megírható akár úgy is, mint a rögzülésnek ellenálló, az intézményesülésből állandóan továbbcsúszó struktúrák története, ahol az előre gyártott rendet, totális térpolitikai elképzelést minduntalan felülírják a „folklorisztikus városhasználat" gyakorlatai, ahol a városi terek máshogyan működnek és a városi funkciók máshová kerülnek, mint ahogyan azt tervezői elképzelték.[5] A város, amelyben születése pillanatában olyan heterogén lakosság volt fellelhető, mint sehol máshol („Az országnak részben a szemete, részben a java került oda"- írta visszaemlékezéseiben Örkény). Egy város, ahol az 1980-as évektől kezdve érthetetlenül magas a zenészek és képzőművészek száma, és ahol egy kivételesen kreatív miliő valósul meg, amelynek eredményei egy egyedülálló kortárs művészeti intézetben közvetítődnek. 

Az ezekből a történetekből kibontakozó geográfiának megkülönböztetett helyei a vasmű, ahol a város lakosságának jelentős része dolgozott, vagy az acélszobrász alkotótelep, amelyből kiindulva a város utcáin szétszóródtak a város létalapját jelentő acél megformált darabjai, vagy a garázssor, ahol a hely szűkében lévő városi zenei szcéna próbáit tartja, de ugyanígy a mozi és a rendelő is, amelyek szintén a hétköznapi élet fontos terepei voltak.

A város specifikus vonásaira, lehetőségére, kreatív potenciáljára vonatkozó reflexióban különösen fontos szerepe van a Kortárs Művészeti Intézetnek, amely egyszerre képvisel külső és belső nézőpontokat a várossal való kapcsolatában. Miközben az intézet látogatóinak és kiállítóinak egy részét Budapestről és Pécsről kapja, tehát jelentőségét részben e városok viszonylatában nyeri el, valójában helyi feladatokat vállal: egyrészt közvetítő szerepet tölt be a helyi művészek és az ország művészeti közvéleménye között, de koncepciójában különleges szerepet kap maga a helyiség kérdése, a város társadalmi-építészeti kontextusával való folyamatos törődés is. A közelmúltban az intézet több olyan kiállításnak és eseménynek is bázisa volt, amelyek a dunaújvárosi köztérben valósultak meg ugyanerre a térre és a társadalmi kontextus által felvetett kérdésekre adott reakcióként (Egy perc, egy kép, 2003, Demo, 2004). 

Az örökségnek ez az „integrált" megközelítése tehát nem az eltávolítás technikájával él, hanem, miközben megpróbálja kiküszöbölni a külső nézőpontból adódó torzításokat, a város saját kreatív erőforrásainak, belső narratíváinak felkutatásán dolgozik. Ez a megközelítés a különböző helyi építészeti értékeket nem azok univerzalitásában, hanem a helyi társadalmi-kulturális értékek kontextusában vizsgálja és avatja örökséggé. Természetesen e két stratégia nem zárja ki egymást, hanem nagyon is gyakran egymásba fonódva fogalmazódnak vagy valósulnak meg. Dunaújváros turisztikai törekvései, a városról rendelkezésre álló információ, a helyi intézmények tevékenysége és a ma is folyó kutatások mind elősegíthetik azt, hogy sokoldalú kép alakuljon ki egy sokoldalú városról.

 
Szerző: Polyák Levente (szöveg), Henk Csaba, Somlyódy Nóra, Szemerey Anna (kép)