sporaarchitects: energiák, amik nélkül lehet, de nem érdemes építésznek lenni

Pár év alatt egyszerre történik velük minden: 4-es metró, kek.org.hu, itthoni-külhoni ismertség. Négyen vannak, de hegyeket mozgatnak: tengernyi időt áldoznak tervezésre, pályázatokra, konferenciákra és nem utolsósorban a közösségért végzett kulimunkára - mindenféle egyéb, hétköznapi teendők mellett. Petőcz Éva beszélgetett a négy spora építésszel a tavasz kellős közepén: Finta Sándor, Hatvani Ádám, Dékány Tibor, Vadász Orsolya

Interjú Finta Sándorral, Hatvani Ádámmal, Dékány Tiborral és Vadász Orsolyával, a sporaarchitects alapítóival.

 

 

Epiteszforum.hu: Mi az, ami megkülönböztet benneteket más fiatal építészirodáktól?

Finta Sándor: Van egy csinos hölgy tagja is az alapító csapatnak.
Dékány Tibor: …..és még több a munkatársak között.

 

 

EF: Ez bizonyára plusz színt visz a munkáitokba.

FS: Nagyon is, persze.
Hatvani Ádám: Biztosítja a több nézőpontúságot, és ez elég jellemző ránk. Kezdjük talán ezzel. Az elejétől fogva úgy fogalmaztuk meg magunknak, hogy probléma alapú hozzáállással közelítünk a feladatokhoz. Amikor elkezdtük a közös munkát ez másokra nem volt jellemző, most is ritka.

EF: Mit jelent az, hogy probléma alapú megközelítés. A feladat egy probléma?

FS: Inkább úgy mondanám, hogy kiterjesztjük a feladatot. A klasszikus építészeti attitűd az, hogy az ember ül az irodájában és várja a munkát. Mi ezt soha nem csináltunk, rögtön a kezdetektől nagyon sokat pályáztunk, és mindig igyekeztünk nem mindenáron elfogadni azt a programot, amit kaptunk, hanem egy sokkal szélesebb nézőpontba helyezni, fölülvizsgálni…
HÁ: …vagy visszájára fordítani, ha úgy adódik.

EF: Pályázatnál ez érthető. De ha van egy konkrét feladat konkrét megrendelővel?

FS: Ez mindig egy interaktív folyamat. A megrendelő elképzeléseit is megpróbáljuk egy szélesebb kontextusba helyezni. Persze nehéz kérdés, mert attól függ, milyen léptékű tervezésről beszélünk.
HÁ: Családi házzal, magánmegbízással általában olyanok keresnek meg minket, akik megnézték a munkáinkat és keresik ezt az új, kísérletező szellemet, ami jellemzi a házainkat. Ha egy nagyobb közmegbízásról van szó, mint pl. a metró esetében, megfoghatatlan a megrendelő. Mert ez egy nagy szervezet, amit különböző szinteken különböző emberek képviselnek. Itt a folyamatos diskurzuson alapul a tervezés. A legfontosabb, és ez a legnagyobb kihívás, hogy a folyamatos egyeztetés ne olyan kompromisszumokat szüljön, ami aztán minden résztvevőnek jó, egyedül a projektnek nem.
FS: Egyébként ott jól tetten érhető a hozzáállásunk. A régi metrót csőszerű kis terek jellemzik. De az építési technológia most lehetőséget adott arra, hogy nagy tereket hozzunk létre. A mérnökök eredetileg úgy képzelték el, hogy födémekkel osztott, költséges fenntartású diszponibilis, funkció nélküli üres terek lesznek, és azt gondolták, hogy majd a peronalagút burkolatát fogjuk mi kitalálni, vagy valami hasonlót. Mi viszont ránéztünk ezekre a metszetekre és azt mondtuk, hogy itt van egy csomó üres tér, amit az építéstechnológia miatt amúgy is létre kell hozni, akkor legyen abban inkább parkoló, vagy disco, vagy bármi. Próbáltuk nem elfogadni a kereteinket.
HÁ: Olyan ellentmondásokat találtunk a kapott anyagban -amit követni kellett volna -, hogy ezt építészként nem lehetett fölvállalni, szó nélkül hagyni. A metró összes építészcsapata egyetértett ebben és - addig példátlan módon - egységesen fellépve végül meg tudtuk győzni a megbízót, így alakultak át az állomás terei. Hozzá kell tennem, hogy ebben a generáltervező Palatiumnak nagyon fontos szerepe volt, kezdetektől progresszív irányba lökték a tervezést.
FS: Azt gondoltuk, jó lenne, ha ezeket a tereket kihasználná a megrendelő, és funkciókat is fölajánlottunk. Ezt ők végiggondolták, végül elvetették. Mondtuk, hogy jó, de akkor nyissuk ki, mutassuk meg ezeket a nagy tereket. És akkor eljutottunk oda, hogy az öröklött elképzelésektől eltérően, ráadásul költségnövekedés nélkül, nagy terű állomásokat terveztünk. Tehát mindig megpróbáljuk egy kicsit messzebbről nézni a dolgokat, és olyan döntési helyzeteket fölkínálni, amiben megmutatjuk, hogy pontosan mik közül lehet választani. Aztán lehet így is dönteni, meg úgy is.

 

 

EF: Ezt a szemléletmódot hiányoltátok a hazai építészetben, amikor összeálltatok?

HÁ: Amikor mi elkezdtük, ez még hiányzott. Az építészképzés után a karriernek jobban előrelátható folyamata az, hogy az ember beül egy irodába, amit az egyetemi mesterei vezetnek és ellesve, eltanulva az ő fogásaikat, szemléletmódjukat, hozzáállásukat szépen beáll a sorba. Ez egy működő rendszer, ezzel nincs is semmi probléma, a klasszikus mester és tanítvány viszonyra épít. Amit mi választottunk, az az volt, hogy úgy csináltunk valamit négyen, hogy nem kérdeztük meg, hogyan kellene, vagy szabad-e egyáltalán... Nem vicc, abban a zárkózott, félfeudális szakmai közegben ez önmagában lázadásnak számított. Az irodai kereteket mindannyian szűknek éreztük, ezért létrehoztunk egy kicsi, de független műhelyt. Ez egy fejesugrás volt a semmibe, de olyan energiákat szabadított fel, amik nélkül lehet, de nem érdemes építésznek lenni.
Vadász Orsolya: Az egyetemi oktatás jellegéből fakadóan az építészek mind meg akarják váltani a világot. Mi valahogy másképpen próbáljuk átgondolni a dolgokat, nem is feltétlenül annyira szakmai, építészeti irányból, hanem egyéb társadalmi szinten, életszerűen.
FS: Ezt úgy fogalmaztuk meg a KÉK kiáltványában, hogy az építészet nem csak egy elszigetelt építési folyamat, hanem egy nagyon összetett társadalmi, politikai, gazdasági jelentőségű kérdés, és megpróbáltuk megérteni az építési folyamatban résztvevő valamennyi szereplő gondolkodásmódját. Mi az érdeke egy megrendelőnek, a közszférának, mi a mi érdekünk és mi a felhasználói érdek. És azt gondolom, hogy ettől más a mi gondolkodásmódunk. Ezt a kezdetektől fogva elég világosan látjuk, és ez tervezőként kijelöl számunkra egy focipályát. Azóta is azt gondolom, hogy mindig látjuk egy folyamatban, hogy mik ezek a keretek. Úgy érzem ez még mindig ritka. Az építészek most is nagyon sértődöttek tudnak lenni, ha nem teljesen az ő gondolataik valósulnak meg. A másik, amiben mi jók vagyunk, a rugalmasság. Ha a folyamat közben új igények, vagy éppen akadályok merülnek föl, soha nem hátrányként éljük meg, hanem azt mondjuk, hogy próbáljuk meg átfordítani és előnnyé tenni. Azt vettük észre, hogy ezzel együtt is mindig jobbak lettek a házak.
VO: A humor nagyon szükséges ahhoz, hogy az ember ne gondolja túl fontosnak magát, mert az építészekkel ez gyakran megeshet…
HÁ: Az építészet komoly dolog, de nem kell túl komolyan sem venni…
FS: A humor és a lazaság, de olyan értelemben vett lazaság, ami mögött nagyon biztos szakmai tudás, háttér és tapasztalat áll. A metrónál is óriási feszülések voltak a felek között, de sokszor röhögtünk is együtt. És ez végül egy oldalra állította az embereket. Azt mindig sikerült megértetnünk, hogy az építész nem ellenség, főleg nem a megrendelő ellensége. Hiszen egy építési folyamatban mégis csak az építész az, aki a megrendelő oldalán, a legnagyobb szövetségesként végig tudja őt okosan kísérni. Ez nem mindig triviális.
HÁ: Nehéz felismertetni, hogy egy oldalon állunk. A szerződéskötés konstrukciója gyakran olyan, hogy a kivitelező bízza meg az építészt. Itt rögtön látszanak az ellentétes érdekek. A kivitelezőnek az az érdeke, hogy minél jobban jöjjön ki a projektből, az építésznek meg az, hogy minél jobb legyen építészetileg a projekt.
VO: Azzal a típusú megrendelővel sem szabad rögtön szembeállni, aki mindenből a legtöbb pénzt akarja kihúzni, építészeti minőség nélkül. Jobban lehet vezetni, ha azt érzi, hogy vele vagyunk.
FS: Sokszor találkozunk nagyon határozott attitűddel fellépő megrendelőkkel, akik aztán a sok beszélgetés és interakció hatására átértékelik a programot, vagy az elképzeléseiket, amivel megkerestek. Így a végén tényleg az valósul meg, amit mindenki igazán szeretne, piaci elvárásaik mellett jó építészeti minőség.

EF: Ehhez bizonyára más szakma képviselőivel is együtt kell működnötök.

VO: Ahol ez legjobban látszik, az a KÉK.
FS: Ezért is kezdtük el többed magunkkal együtt, mert szétfeszültek már azok a keretek, amik között pusztán csak az építészetről gondolkodtunk. Bekapcsolódtak a társadalomtudományok. Amikor nem alszunk, akkor vagy házakat tervezünk, vagy arról beszélünk, hogy az épületeknek mi a társadalmi relevanciája.

 

 

EF: Szociológusokkal, közgazdászokkal, pszichológusokkal tárgyaltok?

FS: A középületek vagy közterek tervezésénél mindenképpen. Például amikor a Belső-Erzsébetvárossal kezdtünk el foglalkozni.
HÁ: A metrónál az lett az általános elv, hogy takarítsunk ki mindent, amit lehet és nyissuk meg fölfelé a tereket. Annyira szokatlan térbeli eredmény született, hogy nem lehetett tudni, milyen hatással lesz az emberekre, ezért amellett, hogy sok embernek megmutattuk a terveket, fölkértünk egy környezetpszichológust, hogy mondjon véleményt.
DT: Kell tehát egy kontroll, nehogy az történjen, hogy mi kitalálunk valamit négyen és közben az emberek 80%-a ezt visszautasítja. Akkor ez konkrét és intenzív együttműködés volt, aminek az volt a visszajelzése, hogy semmi gond. Szerencsére ez már élőben is beigazolódott.

EF: Azóta, mióta négyen létrehoztátok az irodát sokan csatlakoztak hozzátok. Mit vártok el azoktól, akik nálatok szeretnének dolgozni?

DT: Nekünk a munkamódszerünk is más, mint a többi irodáé. Ez abból adódik egyrészt, hogy mi négyen négy teljesen különböző karakter vagyunk, akik egyenlő súllyal veszünk részt a munkában. Ez egy műhelymunka. A hagyományos építészirodákban általában van egy mester, akinek a szája íze szerint kell tevékenykedni. Nálunk ez nem így van, workshop-szerűen megy minden tervezés, ami látszólag kevésbé hatékony, időben lehet, hogy többet foglalkozunk egy munkával, de az eredmény mindig érleltebb lesz. És az idejövő fiatalok közül azok maradnak meg, akik képesek ebben az alkotó munkában részt venni. Fontos, hogy az alkalmazott hozzátegye a szellemi tevékenységét is, ne csak rajzolóként működjön.
HÁ: Az is fontos, hogy tudjanak váltani. Sokszor előfordul, hogy kipróbálunk bizonyos irányokat, és utána eldobjuk azokat. Nem szeretünk bele egy dologba a legelején, hogy azt pofozgassuk a folyamat végéig.

EF: Mind a négyen különbözőek vagytok. Meg lehet mondani, hogy ki milyen karakterű?

DT: Projektről projektre változnak a szerepek. Lehet ilyen sztereotip dolgokat mondani, hogy Ádám végzett grafikus, vénájából adódóan inkább az artisztikusabb dolgokat érti. Én eredetileg építőmérnök vagyok, nekem van egy földhöz ragadtabb gondolkodásom, Orsi a nő, sokszor ő húzza ki a csávából a tervet a megérzésével. De ezek sztereotip különbségtételek, mert mindig az adott feladat tükrében változnak a szerepek. Nincs stílusunk, illetve pont az a stílusunk, hogy minden egyes feladatot másként oldunk meg, mint az előzőt.
HÁ: Ez elég fontos, hogy nincs stílusunk, vagy azt is mondhatjuk, hogy minden stílus a stílusunk. Ettől is egy kicsit más ez a sztori, mint az átlagé.
FS: Én azt szeretem, ha nem lehet mindig fölismerni, hogy melyik házat melyik építész vagy építésziroda tervezte. Nekünk az aranyostól a brutálisig mindenféle házunk van.
DT: ….bocsássatok meg, de jött egy megrendelő, most elszólít a kötelesség…

 

 

EF: A pályázatokon a zsűri sokszor elveti a „formabontó, műszakilag nehézkesnek tűnő, de megalapozott" megoldásokat. Mit szóltok ehhez?

HÁ: Ez így szokott lenni általában. A kedvencünk az, amikor a zsűri azt mondta, hogy a terv nem számol az építészet szabályaival. Ez egy nagyon vicces kijelentés, mert én még nem láttam sehol leírva az építészet szabályait. Persze minden kornak megvolt a maga definíciója erre vonatkozóan. De most az a szabály, hogy minden játszik. Annyira fölgyorsulva követték egymást az események az építészet történetében a jelen korig, hogy mára már teljesen összemosódott mindenféle stílus, hozzáállás.

EF: Ez egy kicsit veszélyes is, óriási a felelősségetek, ha mindent szabad. Mert az épületek aztán öt, tíz, száz évig ott állnak. Mennyi ideig is?

HÁ: Hát ez egy nagyon fontos kérdés, ezzel is foglalkozni kell. Ha öt, tíz évre készül egy ház, akkor hadd legyen más. Ha viszont azt gondoljuk, hogy ott fog állni az idők végezetéig, akkor legyen olyan, ami jobban kommunikál a környezetével. Ez döntés kérdése, de ezzel csak elméletileg lehet számolni, mert azt nem mondja meg senki, hogy mennyi időre készül az épület. Ez még egy teljesen szűz, kutatható terület.
FS: Visszatérve arra a felvetésre, hogy az ember ki van téve az építészek kísérletező kedvének, és ezáltal ha úgy tetszik egyfajta pazarlásnak is, ez a szemlélet minket elkerült. Egyrészt az, hogy a műegyetemen végeztünk, nagyon erős gazdasági racionalitást adott a terveinknek, és ez nem enged minket elszállni. Másrészt már előttünk lezajlott az a gazdasági folyamat, amiben erőteljes építkezés volt. Magyarországot ez ugyan elkerülte, de meg lehet nézni Nyugat-Európában, hogy az ívelő gazdaságokban létrejött épületek sokszor mennyire pazarlóak.
HÁ: Komolyan kell számolni az épület fenntartása és a belekerülési költség közötti relációval, hogy milyen anyagokat építünk be, mennyit, stb. Ha azt mondjuk, hogy harminc évig áll majd az épület, akkor inkább belerakom a rendelkezésemre álló legjobb technológiát, ez lenne az ideális, cserébe viszont az épület fenntartása sokkal hatékonyabb lesz.
FS: Innen nézve lehet, hogy tényleg provokatívak néha a házaink és a zsűri nehezen emészti meg azokat. Magyarország történelmi környezet, és az építőanyagok tekintetében jellemző a nemes anyagok szeretete. Van egy elvárás a magyar építészetben, hogy a ház időtlen és letisztult legyen, és ha az építész téglát vagy követ használ akkor ennek meg is van az illúziója. Ugyanakkor látható, hogy átalakulóban van a világunk, a nyersanyagok ki fognak fogyni.  Lehet, hogy ebből a történelmi nézőpontból az általunk használt anyagok esetleg talminak, vagy nagyon avantgardnak tűnnek, de a kőbányák is ki fognak ürülni, egyre drágul a szállítás, tehát át kellene értékelni az építőanyagokról való gondolkodást is.
HÁ: Föl kell vállalni, hogy nem leszünk annyira letisztultak.

EF: De mennyi és milyen szemét marad ezek után az épületek után?

HÁ: Az mindig célunk, hogy a lehető legkevesebb olyan anyag maradjon utána, amit nem lehet újrahasznosítani. Svájcban pl. részt vettünk egy olyan pályázaton, ahol a kiírásban az szerepelt, hogy 100%-ban újrahasznosítható anyagokat kell használni.
FS: De itthon azt látjuk, hogy még a követ sem használják újra. Az új metróaluljáróknál a régi, egyébként teljesen jó köveket, úgy ahogy van leverték. Hiányzik az építőanyagokról való környezettudatos gondolkodásmód az emberekben. Egy pörgő gazdaságban alantas dolognak számít újra felhasználni az anyagokat. Hát most a gazdasági helyzet átértékeli ezt is. Mi mindenesetre folyamatosan bombázzuk ezzel a megrendelőket.

 

 

EF: Mostanra nagyon komoly nemzetközi ismertségetek lett, megjelentek könyvekben, folyóiratokban, kiadványokban. Minek tulajdonítjátok ezt?

FS: Ezek a kiadványok, a jó épületek mellett, azt keresik, hogy a kortárs építészetben kik gondolkodnak másként, mint ami éppen általános. Magyarországról minket szoktak megtalálni, és ez jó. Mi akkor is sokszor pörgünk problémákon, amikor nincs rá megbízásunk. Rengeteg olyan projektünk is van ami nem klasszikus értelemben vett építészeti tervezés és ez nemzetközi szinten felkelti az érdeklődést.
HÁ: Egy építész, aki ad magára, a problémákat és a folyamatokat mindig egyre jobban kiterjesztve figyeli, és onnan próbál meg következtetni a maga szűkebb feladatára.
VO: Elkezdtünk pl. gondolkodni egy olyan projekten, hogy Budapesten hogyan lehet minimális befektetéssel, energiával a meglévő dolgokból kellemes dolgokat csinálni. A város, az épületek újrahasznosításáról van szó. Mindig meg kell találni azokat a problémákat, amik aktuálisak és előremutatóak.
HÁ: Nem megyünk bele mélyen a tervezésbe, mert ehhez ezer adat és szakember is kellene, hanem egy gyors, aránylag felszínes, kicsit szubjektív választ adunk egy nagy léptékű problémára.
FS: Ez proaktivitás, és most város léptékben gondolkodunk előre. em ragadunk le rögtön a jogi szabályozásoknál. Ha majd azt gondolja a szakma ill. a közvélemény, hogy az irány jó, akkor a szabályozást kell megváltoztatni.
HÁ: Budapest esetében már nagyon sok tanulmány, rendelkezési terv, koncepció született, de mégis úgy látjuk, hogy 20 év alatt nem sok minden változott. Még csak azt sem lehet érzékelni, hogy a meglévő anyagokból összezárt volna egy rendszer, ami beindulhatna, ha megjelenik mondjuk a pénz. Nincs összerakva a város, sem közlekedésileg, sem városképileg.
FS: Sehogy. Semmi nem látszik abból, hogy itt várostervezés zajlott.

EF: Tehát egyszer csak előrukkoltok egy sor ötlettel.

FS: A KÉK például rengeteg ötlettel rukkolt már elő, a KÉK-et alapító és működtető építészek, képzőművészek, városról aktívan gondolkodó emberek ötletei. Ez is egy ilyen hozzászólás lesz, csak lehet, hogy nem a KÉK-en keresztül. Ez az, ami a nemzetközi figyelmet felkelti, hogy azon kívül, hogy tervezünk, ezekről a dolgokról gondolkodunk. Párbeszédet próbálunk generálni és felrázni mindenkit, hogy tessék erről közösen gondolkodni.

És hát szétvet minket az energia, nem azok a lefáradt építészek vagyunk.

EF: Ahhoz még nagyon fiatalok vagytok.

FS: Láttunk már sok nyugdíjas hallgatót az egyetemeken. Vannak tapasztalataink az oktatásban, és hát nagy hígulás van. Azt látjuk, hogy rendkívül sok az üres, motiválatlan arc, akik úgy járnak az építészkarra, mintha szerencsét próbálnának a közgázon, vagy a jogi karon. Nem elhivatottságból mennek oda. Ami persze közben is kialakulhat, de azért nem volna baj, ha valami vonzódás lenne a pálya iránt. Nem mindenkiből kell, hogy építésztervező, művész legyen. Ez is baj Magyarországon, hogy az oktatásban az terjedt el, hogy mindenkinek alkotó építésznek kell lennie.
HÁ: Közben meg nem olyan az oktatás.
FS: Nem olyan, csak ez volt az imidzs, és mind a 300 hallgató, aki évente kikerül, azt mondja, hogy na, most lehet tőlem házat rendelni. Közben pedig egy építészirodának nagyon sok olyan szakemberre van szüksége, aki nem feltétlenül akar tervezni.

EF: Talán azért van belőlük kevés, mert ezeket lebecsüli a szakma. Biztos létezik egy szakmai hierarchia.

FS: Valóban van egy ilyen elitista fanyalkodás, ami ennek nem tesz jót.
HÁ: El tudom képzelni, hogy nagyon rossz érzés fiatalon úgy elindulni, hogy kijelölik valakinek a kereteket. Ez már a pálya elején kisebbrendűséget okozhat, pedig nagy hiány van a mérnöki gondolkodásból, a szigorúan vett szakmai szakértőből.
FS: Azok az irodák, ahol a 'mindenki építőművész' attitűd uralkodott, rendre el is buktak a rendszerváltás után. A gondolat, a koncepció az egész projektnek kb. 15%-a, a többit utána le kell darálni. Ha ebben az iszonyú bonyolult mérnöki folyamatban nincsenek meg a szereplők, az irodák elvéreznek. De az egyetem valóban nem képzett és most sem képez erre megfelelő szakember gárdát.

EF: Érezhető, hogy az általatok képviselt építészetet jobban elfogadják már, akár szakmán belül, akár a nagyközönség részéről?

HÁ: Ezt főleg úgy lehet jól megítélni, ha megnézzük akár az Építészfórumon is, hogy milyen tervek jelentek meg öt évvel ezelőtt, mik voltak azokról a vélemények, és most mi a helyzet. Már - a KÉK-nek is köszönhetően - egyre jobban bekerülnek a mainstream sajtóba is az egy-egy vitatott épülettel kapcsolatos diskurzusok.
VO: Hogy ne legyen olyan messze az átlagember ízlésvilága az építészekétől. Ne két különálló sziget legyen, hanem a kettő találkozzon.
HÁ: Találkozni soha nem fog, de a szemeket ki lehet nyitni, hogy nem ördögtől való dolog berakni egy kicsit másfajta dolgot, mint amit az ember elvárna. Egy ház nem attól ház, hogy van teteje és homlokzata. Van, amikor az határozza meg, hogy egy ház hogy néz ki, hogy mi van benne, mire használjuk. Ezt kell elfogadtatni a közönséggel, hogy vannak más szempontok is.

EF: Biztos, hogy a nagyközönség rászorul a magyarázatra, ez nem egyszerű dolog.

HÁ: Igyekszünk. Minden terv, amit csinálunk, levezethető.
FS: Abban teljesen igaza van a nagyközönségnek, hogy például a kerületek rehabilitációja során épült új házak minősége, mind az építészeti mind a kivitelezési minőség, nem üti meg azoknak az eklektikus épületeknek a szintjét, amik egyébként sokszor csak díszített habos torták, de szeretjük őket, mert száz éve itt vannak és együtt élünk velük. Joggal mondják tehát ilyenkor azt, hogy a kortárs építészet egy talmi dolog. És miközben arról beszélgetünk, hogy hogyan illeszkedik ebbe a gyönyörű eklektikus műemléki városszövetbe ez, vagy az, közben lehet, hogy az egész fenntarthatatlan lesz egyik pillanatról a másikra.

 

 

EF: Vannak követőitek?

HÁ: Én azt érzem, hogy amikor elkezdtük, akkor nagyon mások voltunk, elmentünk valamerre, ma már egyre többen jönnek ugyanebbe az irányba. Pályázatokon is történt már olyan, hogy összekeverték a munkáinkat.
FS: Néha utánoznak is bennünket, ez jó. Ott van pl. a törökbálinti óvoda, amivel sajnos csak másodikok lettünk. Azóta legalább öt hazai pályázatban láttuk ezt az elvet - persze rosszul, vagy máshogy, nem megértve.
HÁ: Vagy ha a metró gerendarácsát nézzük, annyi helyen megjelent az is.. Nem mondom, hogy ezt a szerkesztést mi találtuk föl, de …
FS: Jó ütemben kell megvalósulnia a dolgoknak, mert ma olyan szinten ér össze a világ, hogy tényleg egyszerre öt helyen találják ki ugyanazt a dolgot. Mindenki nézi a másikat.
HÁ: Az a vád szokott minket érni, hogy az internetről inspirálódunk.
VO: Hogy divatosak vagyunk.
HÁ: A zsűriből is sokszor az jön ki, hogy ez olyan divatos. Nagyon örülnénk, ha ez lenne a divat, de egyáltalán nem erről van szó. Arra gondolhatnak, hogy külföldön ez a divat, vagy ez jött le legutóbb a A10-ben. Erre mit szoktunk mondani?
FS: Hogy ez sokkal jobb, mint divatjamúltnak lenni… Azért nehezen mozdul meg az építésztársadalom. Nem mondhatom, hogy iszonyatosan gyorsan kezdtek el fölzárkózni az építészek ehhez a felpörgött világhoz. Megnyitott a FUGA, és az építészeti programokon nincs benne senki. De miért, amikor van 10 ezer építész? Mi viszünk egyfajta vonalat a KÉK-kel, szerencsére ott sokan vannak, de nem feltétlenül építészek. Kevesen vállalnak a tervezés mellett társadalmi vagy szakmai közéleti feladatot is.

EF: Miért nem?

FS: Nem tudom. Talán nem veszik a fáradtságot. Mi a munkákból befolyó összeget visszaforgatjuk, és arra használjuk, hogy megteremtsük ezeket a platformokat. Nyilván, sokakkal együtt, a KÉK-be mi is rengeteg pénzt öltünk és a saját szabadidőnket. Ez hiányzik a többieknél.
HÁ: Nem jó egy elszigetelt irodában dolgozni. Szerintünk a nyitottság felé vezet az út.
FS: Az, hogy egy épület egyéni alkotás, az teljes tévedés. A ház akkor lesz jó, ha sok szakemberrel dolgozunk együtt. Ami nem könnyű, mert ehhez több pénz is kell. Ezért viszont több tervezési díjat kellene kérnünk, viszont sokkal átgondoltabb, fenntarthatóbb, használhatóbb lesz az eredmény. Ma a piacon az árakat rettenetesen letörik azok, akik nem így gondolkodnak.

EF: Végül is többet kértek?

FS: Igen, sokszor nem vállaltunk már el munkát az alacsony árak miatt. Ennyi pénzért ezt vagy azt nem lehet megtervezni úgy, ahogy mi szeretnénk, és ahogy a megrendelőnek is jó. De megtalálja a piacon azt az embert, aki megcsinálja. Sokszor elbukja a pénzét, aztán visszajön hozzánk. Még azért jó építésznek lenni.
HÁ: Hogy ez a szemlélet igazán bejöjjön, arra azért egy kicsit még várnunk kell.

EF: Bizakodóak vagytok a jövőre nézve?

FS: Ha megérti végre a politika, hogy össze kell hangolni a felülről jövő, nagy projektekben való gondolkodást az alulról jövő valós társadalmi igényekkel, akkor lehet bizakodni. Mert akkor lendületben lesz a város.

 

 

EF: Az ötletpályázatok nem segítenek ebben?

FS: Az ötletpályázatok lehetnek jók, ha konzekvensen vannak előkészítve. De úgy, hogy lejön egy ötletpályázat, ami mögött se társadalmi, se gazdasági megfontolás nincs, csak politikai szándék, annak semmi értelme.
HÁ: Elég furcsa egy olyan ötletpályázat, ahol az építésznek kell megmondani, hogy mi legyen a funkció. Szerintem ez hiba, ez szereptévesztés. Mert nagyon veszélyes tud lenni mondjuk egy fél városrésznél. Nem biztos, hogy az építész tudja a legjobban, hogy mire van szükség. Hol van akkor a konszenzus mögötte? Az egésznek a fenntarthatóságát kérdőjelezi meg. Ha nincs konszenzus, ha nincs társadalmilag kibeszélve, könnyen előállhat az, hogy utálni fogják az emberek. Ennek az útjait meg kell találni, szerintem erre gondolt a Sanyi. Csak ez idő- és energiaigényes dolog.
FS: Sokszor ez a kérdés, és pont erről fog szólni a Budapestre vonatkozó projektünk, hogy a meglévő potenciálokat hogyan lehet társítani a meglévő infrastruktúrával. Az ne fordulhasson elő, ami a Gödörnél előfordul, hogy az egész város ott van, nagyon jól érzik magukat az emberek és közben mellette tejesen üresen áll évek óta, egy nagyon sok közpénzből felújított, mára megint teljesen lerobbant épület. Vagy ott a Városháza, ami be van zárva négy fal közé és csak azt tudjuk, hogy mindössze a 60%-át használják ki. Zárvány a város közepén, óriási közterületek veszik körül, miért nem lehetett ezt már évek óta megnyitni, kicsit átvinni oda az embereket? Mostanában volt egy csomó funkcióbővítő rehabilitációs pályázat, amelynek keretében kerületek 600-800 milliókat nyertek el, hogy kulturális célokra alakítsanak át épületeket. Rengeteg kulturális szervezetnek nincs állandó helye a városban, miközben ezek közül a felújított épület közül rengeteg az alul-hasznosított vagy éppen üres épület. És ez már nem is az építészetről szól...

Petőcz Éva

névjegy: Petőcz Éva 1971, Budapest, újságírónő, külsős munkatársa az Építészfórumnak és a Heti Válasznak. Férjezett, 4 gyermek édesanyja. Végzettségei: 1993 Külkereskedelmi Főiskola, külkereskedelmi üzemgazdász diploma, 2008 ELTE Társadalomtudományi Kar Szociológia szak, szociológus diploma. Nyelvtudás: francia felsőfok, angol középfok