Szezonális közösségek: a nyaralótelepek szabályozási öröksége

A Balaton-part rohamos ütemű beépülése miatt egyre aktuálisabb kérdés a regionális szintű építésügyi stratégia kialalkítása. Szezonális örökség című sorozatunk ezúttal a két háború közötti időszakot vizsgálva világít rá egy különböző léptékeket és érdekeket figyelembe vevő rendszer fontosságára. Wettstein Domonkos írása. 

A harmincas évek közepén már reális problémának tűnt a tópart körül kialakuló összefüggő településfolyam. Az egyre inkább összeépülő nyaralótelepek közt a települési kontúrok is egyre inkább elmosódtak. Ezek a szuburbanizációs folyamatok ma is aktuálisak. Az elmosódó kontúrok nemcsak az építészeti formálás körvonalaiban, de a tóparti közösségek problémás hatóköreiben is megmutatkoznak. A Balaton-parti településeken eltérő életformák és építészeti karakterek keverednek ma is, ezért érdemes lehet áttekinteni, milyen keretek közt formálódtak kezdetben a nyaralótelepek? Milyen érdekérvényesítési lehetősége volt egy nyaralóközösségnek közvetlen környezetére? Hogyan lehet összhangba hozni az eltérő léptékszintű országos, regionális és lokális érdekeket?

A Balaton-parton több szintű közösségi érdeket kell összehangolni: az országos, regionális és települési szint mellett a helyi közösségek területi érdekeltsége is megjelenik. A nyaralótelepek problémás helyzete a településeken túlmutató általános regionális szintű jelenség, és a fejlesztések kérdései is jellemzően a tópart regionális fejlesztési koncepcióihoz kapcsolódnak. Az építészeti problémák több léptékszintet érintő összehangolt kezelésére a régió huszadik századi építésügyi öröksége is fontos tanulságokat adhat: milyen regionális modellek alakultak ki a Balaton-part építéstörténetében? Kutatásomban részletesen is foglalkozom a század első felében kialakuló, civil alapokon szerveződő településfejlesztési modellekkel, illetve a szocialista évek centralizált, felülről lefelé irányuló regionális fejlesztésének építésügyi hátterével. Ezúttal a két háború közti időszak tükrében nézzük meg, milyen szabályozási modellek működtek a szakmai és közösségi szempontok bevonására?

Szezonális örökség: „Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos Balaton-parti karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a szezonális építészet közvetlen természetében. Doktori kutatásom során feldolgozott huszadik századi épületek kortárs rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

Regionális szintű problémák

A nyaralótelepek kialakulása a XIX. század második felében indult el. A közlekedés fejlődése, a Déli Vasút kiépülése révén elsősorban a déli parti területeken indult el a parcellázás. A folyamatot a vasútépítés azonban nem csak a mobilitás, de a tájalakítás révén is elősegítette. A pályatest kiépítése a vízszintcsökkentést is szükségessé tette, aminek következtében jelentős terület került szárazra. Ez az úgynevezett apadási öv mezőgazdaságra alkalmatlan volt, így hamar az egyre élénkebben érdeklődő városi polgárság saját nyaraló iránti keresletét kívánták kiszolgálni a szárazzá vált területek parcellázásával. Az újonnan parcellázott déli parti területeken a nyaralótelepek jellemzően az ősközségtől jól megkülönböztethetően alakultak ki. Az állandó alkosság organikus településszerkezete mellett a vízparti nyaralótelepek az ortogonális hálós rasztert követték. Ez a végtelenbe kiterjeszthető hálós szerkesztés azonban nemcsak az elméletben vált folytathatóvá, de az építési kedv felfutásával, valóban a tópart folyamatos beépítését eredményezte. A nyaralótelepek megjelenésére ma is jellemzőek a hosszú tóparttal párhuzamos, végtelenbe futó szuburbánus utcaképek.

Bár a raszteres szerkesztés a nyaralótelepek rendezett kialakítását is elősegíthette volna, de az ingatlanspekuláció révén, hamar megmutatkoztak a zsúfoltság és a rendezetlen telekosztás problémái, mivel a parcellázások rendje és az építkezések minősége még szabályozatlan keretek közt zajlott. A nyaralótelepek összképének problémája egyrészt az egyes épületek szerkezeti és esztétikai minőségéből, másrészt a településrendezési kérdések szabályozatlanságából adódtak. Ezek a problémák nemcsak egy-egy üdülőhelyre, hanem a tóparton általános, azaz regionális szinten jelentkeztek, így a megoldást is regionális szinten kezdték el keresni.

A nyaralótelepek szezonális társadalma hamar önszerveződő közösségek létrehozásába fogott. A sorozat előző tanulmányában bemutatott Balatonszemesi Fürdőegyesület tevékenysége nem csak elszigetelt jelenség volt, a tóparti üdülőhelyeken aktív civil élet bontakozott ki. A közös problémák és kihívások révén pedig a tóparti társadalom hamar olyan regionális szintű szervezeteket is létrehozott, mint a Balaton Egylet és a Balaton Szövetség. Ezek a szervezetek azonban nem bírtak érdemi jogkörrel a szabályozás és a fejlesztés terén, miközben közigazgatásilag a régió felett három vármegye osztozkodott. Épp ezért hamar megjelent az egységes „Balaton vármegye" gondolata, mely végül a Tanácsköztársaság idején csak rövid időre realizálódott. Az egységes szervezeti törekvések jegyében a a nemzeti park koncepciója is megjelent, mivel a korabeli törvényeknek megfelelően ez a státusz is érdemi önállóságot adott a régiónak. Végül állami kezdeményezésre 1929-ben létrejött a Balatoni Intéző Bizottság, ami a regionális építésügynek is új keretet adott.[2] A hatóköre a tóparttól 3 km mélységben terjedt ki, de ezt a későbbi jogalkotásban a települések funkcionális megkülönböztetésével tovább finomították. Így elsősorban az üdülő- és gyógyhelyekre koncentráltak, ezzel pedig a funkcionálisan egyre inkább egyoldalúvá váló üdülő régió kialakulását segítették elő.

A léptékszintek összehangolása

A BIB-ben kiemelt területté vált az építésügy, amiben a szűkös anyagi lehetőségek révén nem elsősorban a fejlesztés, hanem sokkal inkább a települési problémák játszottak szerepet. A műszaki bizottság elnöke Czakó Adolf, helyettese Kotsis Iván volt. Az egység Siófokon önálló kirendeltséget kapott. A műszaki iroda ellenőrizte az új parcellázásokat és az építészeti engedélyeztetésben is részt vett, emellett széleskörű szemléletformáló tevékenységet is végzett. A kiadványok, tervpályázatok és mintatervek mellett az építtetőknek szaktanácsadást biztosított.

Széleskörű tevékenysége mellett a BIB célja kezdettől fogva az egységes balatoni szabályozás létrehozása volt. Már az első nem hivatalosan megtartott 1928-i ülésükön célként fogalmazták meg, hogy a három vármegye egységes keretek közt foglalkozzon a tópart problémáival. Erre az 1931-es törvénymódosítások teremtettek lehetőséget, amelyek a BIB-et véleményező testületként vonták be az eljárásrendbe. Az egységes szabályozást Czakó Adolf kezdeményezésére 1933-ban tárgyalták meg, és 1934-ben jelent meg A Balatoni telekfelosztási építési szabályrendeletek címmel.[3]

A szabályozás a címének megfelelően két részből áll: egyfelől a nyaralótelepek parcellázási kérdéseit rendezte, másrészt az építészeti feladatokat szabályozta. Fontos megjegyezni, hogy bár ebben az időben karakteres elképzelések születtek a balatoni építészet megfogalmazására, a szabályzat elsősorban a műszaki kérdésekre összpontosított. Az építészet stílusával, a kialakítás jellegével nem foglalkozott. Épp ezért a szabályozás hatékonyságát nem szabad elkülöníteni a BIB és Kotsis Iván aktív szemléletformáló tevékenységétől, a korábban már említett mintatervek kidolgozásától és a szaktanácsadás mozgalmától. A telepítési és szerkezeti kérdéseket azonban határozottan kontrollálta, amire a korszakban nagy szükség volt. Az esztétikai problémák mellett ugyanis komoly kihívást jelentett, hogy a korszakban a tóparti nyaralóépületek többségét még képzetlen kőművesek és iparosok készítették, akik nem csak formai, de sokszor műszaki szempontból is komoly károkat okoztak az építtetőknek. A településrendezésben több fontos közösségi szempontot is rögzítettek. 200 négyszögölben rögzítették a legkisebb telekméretet, ezzel megakadályozták a telkek elaprózódását és a telepek túlzott besűrítését. Szabályozták az utcák és sétányok szélességét, valamint a közterületek, középületek kialakítását: a parcellázott területek legkevesebb 5%-át középületek számára kellett felhasználni.

A BIB egységes szabályozásának értéke és ma is érvényes gondolatisága épp ezért nem a formai kérdések megoldásából, hanem a tópart összetett tér- és társadalomszerkezetének összehangolására tett kísérletből fakad. A lokális és regionális szereplőket ugyanis egy eljárásrendbe szervezte össze, így a községnek, a fürdőegyesületnek és a regionális érdekeket érvényesítő BIB-nek is lehetősége volt véleményezni a parcellázási és építészeti kérdéseket. A terveket a járási főszolgabírónak kellett címezni és a községi elöljáróságnak benyújtani. Helyi szinten bevonták az érintett szervezeteket, köztük a fürdőegyesületeket és gyógyhelyi bizottságokat a véleményezésbe. Az iratokat ezt követően a regionális szintet képviselő BIB-hez került, aki véleményezte és ezt követően küldte tovább az engedélyező hatóságnak. Ez a modell lehetőséget adott egy többszintű közösségi érdekérvényesítés bevonására, ami a korabeli pezsgő szezonális civiltársadalom támogatásával és az építészek önkéntes tevékenységével –  a korabeli publikációk alapján – a települési problémák hatékony kezelését eredményezte.

Jelen horizont

A Balaton-parton ma általános probléma a nyaralótelepek településképi jellegének megőrzése, miközben a helyi kisközösségeknek csak szűk eszköztár áll rendelkezésre közvetlen környezetük alakulásának befolyásolására. A településképi – és a mögötte felsejlő társadalmi kérdés – több szempontból is kihívást jelent ma a helyi civil szervezetek számára. Egyrészt az a korábbi erős társadalmi-közösségi háló, amely a fürdőtelepek kialakulásából fakadt és ami a civil szervezeteket is összetartotta, ma már rendkívül fellazult. Az üdülőterület léptéke és a nyaralók lélekszáma sokszorosára nőtt, a nyaralók sokszor a szomszédaikat sem ismerik személyesen. Nehéz ebben az egyre nagyobb léptékű és ezáltal egyre inkább elmosódó határokkal bíró térben kitapintani egy közösség kontúrjait. A társadalmi felelősségvállalás megélése is nehezebb, ami a közterületekhez való viszonyulásban is megjelenik. Ma már mindenki egyre inkább visszavonul a kert univerzumába és a kerítésen túl már nem érez felelősséget vagy kötődést környezet iránt.

Az üdülőtelepek sajátos helyzetben vannak a településeken belül, ugyanis a nyaralóknak a magyar önkormányzati berendezkedésben nincs közvetlen érdekképviseleti lehetőségük. Bár a szuburbanizációs folyamatok révén nemcsak a település külső, de a belső strukturális kontúrjai is egyre inkább feloldódnak, azaz az állandó lakosság és a nyaralók tulajdonai a településszerkezetben egyre inkább összekeverednek, ennek ellenére a part menti üdülőterületeken még ma is többnyire a nyaralók vannak jelen. A nyaralóknak nincs szavazati lehetőségük, ami egyfelől a szezonális kéthavi lenttartózkodásból adódóan érhető, ugyanakkor így egész településrészek, jellemzően a morfológiailag még ma is jól kirajzolódó nyaralótelepek válnak érdemi képviselet nélkülivé. A kihívások mellett ma is sok pozitív példa van a nyaralók és az állandó lakosság együttműködésére, kölcsönös támogatására. Sok helyen a települési önkormányzat érezhetően nagy gondot fordít a településen belül a nyaralótelepek közterületeinek rendezettségére és az utóbbi időben a nyaralókkal való párbeszédre és az érdekegyeztetésre is több helyen sor került. A kérdések azonban egyre inkább a nagyobb fejlesztések terveiből adódnak, ahol az önkormányzatok koordinációs lehetőségei is kisebbek.

A két háború közti időszak regionális törekvéseihez hasonlóan, a tópart szuburbanizációja ma is szükségessé tenne egy léptékszinteket összhangba hozó regionális építészeti stratégiát. Egy ilyen stratégia nemcsak az üdülőhelyi településkép regionális szintű védelmét, de az együttműködés, a szakmai és társadalmi érdekek bevonását is rendezné. Az üdülőhelyek sajátos tér- és társadalomszerkezetéből adódóan minden érdekelt szereplő, köztük a nyaralótelepek civil közössége is képviselni tudja a saját közvetlen környezetéről megfogalmazott elképzeléseit, miközben fontos az is, hogy nyaralók se csak a kerítésig érezzenek felelősséget a környezetükért. A tópart egyre intenzívebb beépülése, az összekeveredő életformák és identitások közt egyre nehezebb kialakítani azokat a helyi közösségeket és kötődéseket, amelyek – ha csak szezonális jelleggel is – a helyi közösségi kulturális élet megtapasztalásával és a környezet iránti gondoskodással a rekreáció élményét jelentik.

Wettstein Domonkos

[1] Fabinyi Tihamér: Építkezés a Balaton mentén. Tér és Forma 8 (1935) 3. 65–66.
[2] Wettstein, Domonkos: Regionális törekvések a Balaton-parti üdülőterületek építéstörténetében a két világháború között. Építés - Építészettudomány, 45 (1-2). pp. 139-171. (2017)
[3] Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.

Irodalom:

Stirling János Reőthy Ferenc: Szemes-Tanulmányok Balatonszemes múltjáról és jelenéről. Balatonszemesi Községi Tanács, 1990.
Schleicher Vera: Kultúrfürdő – Kulturális kölcsönhatások a Balaton térségében 1821–1960 között. L’Harmattan, Budapest, 2018.

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:

Wettstein Domonkos: Vízparti nosztalgia? Fürdőtelepek és rekreációs célú együttesek rehabilitációja a Balaton-parton egy esettanulmány tükrében. In: Fazekas István, Szabó Valéria (szerk.) A környezettudatos települések felé. Debrecen, 2012, pp. 228-233.
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: A Balaton-parti nyaralók építészete a rekreáció 20. századi életformáinak tükrében. Építés-Építészettudomány 48 : 1 pp. 49-74. (2020)
Wettstein, Domonkos: Regionális törekvések a Balaton-parti üdülőterületek építéstörténetében a két világháború között. Építés - Építészettudomány, 45 (1-2). pp. 139-171. (2017)

Szerk.: Winkler Márk