Tájkép szezon után: a telepszerű építés átalakuló mintázatai – Lottótelep Almádiban
Szezonális örökség című, a Balaton régióval foglalkozó sorozatunk ősszel újabb szekcióval jelentkezik, amelynek fókuszában a tó jól ismert üdülőtelepei állnak. Vajon mennyire képesek ezek a problémákkal terhelt övezetek szerves részévé válni a balatoni kultúrtájnak? Az első részben a balatonalmádi Lottótelepre látogatunk.
„A telepszerű építés legkarakteresebb ismérvei az egyidejűség, a célzott népességi csoport és az egységesség. A telepek rendszerezéséhez ismerni kell az építtető finanszírozási elveit és építési céljait, a telep lakóinak társadalmát, a telepek morfológiai, területhasználati sajátosságait, nem hagyható el az építészeti stílusjegyek összegyűjtése sem."[1]
(Körner Zsuzsa)
A Balaton régió kultúrtáj és sokszínű közösség, azonban kérdés, a rendkívül problémás vízparti üdülőtelepek huszadik századi emlékei is a kultúrtáji örökség részévé válnak-e? A közösségi identitásban egyre meghatározóbbak a szezonális használathoz és társadalomhoz kötődő mintázatok. Több olyan tematikus oldal, mint például a 2023-as Európa Kulturális Fővárosa programhoz kapcsolódó, Törő Balázs által vezetett Formákon túl vagy a civil társadalom érdeklődését reprezentáló, Bartha Dorka által szerkesztett Balaton Offseason illetve a Kép-tér blogoldal is ezeknek az egyre inkább eltűnő motívumoknak a kollektív gyűjtésére indult. A regionális identitás formálásához a tópart huszadik századi építészete sajátos közösségi mintázatokkal járult hozzá, miközben ezek a mintázatok mára már, a kortárs folyamatokkal összefüggsében, egyre inkább átalakultak. Az európai kulturális projektévhez közeledve felmerül a kérdés, milyen közösségi és szakmai olvasatai lehetnek az üdülőtelepek modern építészeti örökségének az egyre inkább átalakuló, urbanizálódó tájképben?
A Balaton-parti üdülőhelyek elnevezéseiben visszatérő motívum a telep fogalom, ugyanakkor az építészeti-városépítészeti szaknyelvben használt telep definíció nem igazán alkalmazható a tóparti fürdő- és üdülőtelepekre. Bár egyes helyszíneken, ahogy a sorozat korábbi, két háború közti időszakot feltáró részeiben már láthattuk, megjelentek parcellázó társaságok, egyes helyszíneken speciális társadalmi rétegek megszólítására törekedtek, valamint több kísérlet is történt a Kotsis Iván vezetésével kidolgozott korabeli mintatervek alkalmazására, ezek a „telepek" azonban csak elnagyolva követték egy-egy jellemzőjét a szigorúan vett telepszerű építésnek. Nem is beszélhetünk szigorúan vett egységességről, hisz az előre meghatározott keretek közt az épületeket már jellemzően a magánszemélyek megbízásából építették fel, külön-külön. Ráadásul a városépítészet nemzetközi és hazai történetében a telepszerű építés gondolata hagyományosan szociális színezettel is társult, ami sokáig távol állt a tóparti turisztikai építkezésektől, és bár a negyvenes évek elején a nagyobb gyáripari szereplők a munkásaik szociális üdültetésének megoldására már tervbe vették munkás üdülőtelepek létrehozását, a háború végül ezeket a kezdeményezéseket is elsodorta.
A szocializmus központosított fejlesztési rendszere azonban új lehetőséget adott a telepszerű építkezéseknek. Az 1958-ban Farkas Tibor vezetésével elkészített Balatonkörnyéki Regionális Terv koncepciójában több mintatelep létrehozását is tervbe vették, igaz nem fogalmaztak meg célzott szociális szándékokat, csak a társadalom „tömeges" igényeit szerették volna kielégíteni: „Javaslatunkkal elérhető, hogy egyéni tőkével kulturált, az esztétikai igényeket kielégítő megoldások szülessenek és ezen keresztül a sokhelyütt leromlott üdülőhelyi településkép egyensúlyba kerülne. Ezen keresztül mérsékelni lehetne a magasabb rendű beépítésű területen belüli telkek jellegtelen week-end (sic!) házakkal történő beépítését is. A fent leírt telepekkel lehetne levezetni azt a tömegigényt, amely a Balaton-parton telkeket és saját nyaralót igényel szerényebb anyagi áldozattal."[2] A célzott szociális karaktertől mentes általános társadalmi hozzáférés szándékát mutatja az értékesítés módja is: „Véleményünk szerint a week-end telepek létesítését az OTP-n keresztül lehetne lebonyolítani a városi lakásépítkezéskhez hasonló módon. A week-end házak egyéni tulajdont képeznek, öröklakáshoz hasonlóan."[3] Az elképzelés hasonlatos volt a hetvenes évek elején szintén az OTP szervezésében megépült társasüdülők modelljéhez. A telepszerű építés és a társasüdülők is a gazdaságosabb közösségi építkezésre kerestek alternatívákat.
Helyszínként elsősorban a fővároshoz közelebb eső keleti medencét jelölték ki, azon belül is a „tömeglecsapolóhely" besorolást kapó Akarattya és Kenese térségét. Az első elvi koncepciótervet Polónyi Károly dolgozta ki a tájépítész Dalányi László segítségével 1958-ban. Ebben a verzióban 16 db 3 (6) ágyas és 20 db 2 (4) ágyas kis egység kapott helyet. A kis épületek egymástól függetlenül fűrészfogas eltolásban álltak minimális előkerttel. Az egyszerű épületek karakteres eleme a kültéri kandalló volt. A terven egy központi épületet is elhelyeztek, ahol a közös étkezésre és klubéletre nyílt volna lehetőség.
Egy évvel később már egy részletesebb tervkoncepciót is publikáltak a Főépítészség és Balatoni Intéző Bizottság munkatársai. Farkas Tibor, Bajnay Zsolt és Kővári Lajos sorházas elrendezést alakított ki, ráadásul a Polónyi-féle elképzeléshez képest sokkal szabadabb telepítéssel, szinte parkos elrendezéssel. A telephez itt is egy nagyobb közösségi épület tartozott. A telkek mérete az új építésügyi szabályzatban megfogalmazott minimumra szorítkozott. Eredetileg telepenként 30-50 egységet terveztek teljes közmű ellátással. A lakóegységeket összesen 6-8 épületbe kívánták összevonni, mert céljuk „a szélesebb rétegek területhez jutása" volt a terjengős beépítések helyett. Mivel a regionális tervben is többször felhívták a figyelmet arra, hogy a természet védelme érdekében beépítésre szánt területeket korlátozni kell, ezzel a megoldással 4-5-ször több családnak adhattak lehetőséget ugyanakkora területen.
A tanulmánytervben szereplő telekméret 7x25 m, a mezsgye végében az épületegységgel. Az egységek a két szomszéddal és a hátsó oldalon is összeépültek, így egy-egy épületben 6-8 lakóegység kapott helyet. A víziójuk szerint a „zöldbe ágyazott lakóutcákon megközelíthető minimális telektömbök"[4] alakultak ki a parkban, ráadásul az eltolt megoldással mindenki, ha szűkösen is, de ráláthatott a Balatonra. Az egyes lakóegységekben fedett szélvédett teraszt alakítottak volna ki, ahonnan 3 (2 emeletes ággyal 5) ágyhellyel a lakótér nyílt. Innen lehetett megközelíteni az üveghelyiséggel elválasztott, külön ablakkal bevilágított és szellőztetett főzőfülkét, valamint tovább a vizesblokkot. Az épületeket egyszerű, gazdaságos anyaghasználattal tervezték. „Hasonló jellegű telepek létrehozása városképi szempontból rendkívül kívánatos" [5] – fogalmaztak a koncepció bemutatásának zárszavában a tervezők, akik nemcsak a Balatonnál, de a Velencei-tónál és a Dunakanyarban is hasonló telepeket terveztek elhelyezni.
Bár a Balatonkörnyéki Regionális Tervben több telepre is javaslatot tettek, végül csak egyetlen helyszínen, Almádiban épült fel a Lottótelep, az is csak több éves késéssel. A lakásegységeket Farkas Tibor féle elképzelést követve sorházas elrendezésben alakították ki, igaz jóval sűrűbb telepítéssel, miközben az elvi terveken még szereplő közösségi épület nem valósult meg. Az építkezést 1962-ben kezdték meg, az első 15 épület egy évvel később készült el, melyeket végül 1964-ben sorsoltak ki. Farkas Tibor főépítész így vezette fel a több év csúszással elkészülő beruházást:
„Tréfásan azt szoktam mondani: nálunk mindent lehet kapni, csak nyaralót nem. Pedig fontos lenne, hogy a "maszek" építtetők megfelelő tervek között válogathassanak. S toldjuk meg ezt egy javaslattal: kellene legalább egykét minta nyaralótelep, amelyet olcsón, korszerűen, tetszetősen építenek fel, s ahol — az OTP közbenjöttével — a magánosok vásárolhatnak kész nyaralókat. Serkentően hatna ez esztétikumával, praktikusságával és a korszerűség folytán olcsó kivitelével a magánépítkezésekre is. Gondoltunk ilyesmire, mégpedig háromféleképpen is. Az egyik boarding-house módszerű lehetne, a másik négytagú társulásokra adna alkalmat, a harmadik telepjellegű lehet. Egyelőre azonban csak az utóbbi valósul meg. Az OTP Almádiban lottótelepet épít, de oly lassan, hogy alighanem Luca széke lesz a neve, mire elkészül."
A telep végül 1965-re készült el, összesen 6 sorházban 44 nyaralóegységet alakítottak ki. A terveket Bajnay Zsolt dolgozta ki a korábbi, Farkas Tiborral és Kővári Lajossal közös koncepció alapján. A 30 négyzetméteres lakásegységekben a korabeli puritán nyaralókhoz hasonlóan egy lakótérként szolgáló szobát, egy kis főzőfülkét, valamint vizesblokkot helyeztek el, az épülethez fedett terasz kapcsolódott. A belső berendezés rendkívül minimális volt, elsősorban beépített bútorokkal kívánták praktikusan kihasználni a területet. A beépített ruhás- és konyhaszekrény mellett egy felfüggesztett faliszekrény, egy kis asztal, székekkel, valamint két heverő kapott helyet.[6]
A telep ma már Almádi modern örökségének része, igaz az egykoron egységes elvek mentén létrejövő telep kis lakóegységei időközben átalakultak. A legtöbb nyaralóegységet mára már átépítették és bővítették, az egy soron, egymás mellé épült egységeket más-más módon. Az egyszerű, minimális tereket lakóik saját ízlésük szerint átrendezték, komfortosabbá tették. Az „egységes" összkép felbomlott, az épületek közt alig akad, amely még őrzi az eredeti formáját. A telep előtt a tópart ugyanakkor ma is szabadon bejárható, nincs szándék az elkerítésre vagy a lezárásra. A szomszédban ma is működik még a sporttelep, igaz a tóparti focipálya csábító helyszín a befektetők számára. Kérdés, ha egyszer elindul az építkezés, milyen léptékben és közösségi szemléletben gondolkoznának…
A Lottótelep eredeti célja a tóparti területek közösségi megosztása és takarékosabb hasznosítása volt. Bár a tópart egyre sűrűbb beépítésére ma már aligha adhat alternatívát, de a telep kialakításából adódóan a térbeli javak takarékos megosztása és a közösségi fenntartás lehetősége szemléletformáló örökséggé válhat.
Szezonális örökség: A Balaton kultúrtáj, de kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.
Wettstein Domonkos
[1] Körner Zsuzsa: A telepszerű építkezések története Magyarországon 1870 és 1945 között. Építés - Építészettudomány 31 (2003) 1-2. pp. 105-132.
[2] Balatonkörnyék Regionális Terv felülvizsgálata I. In: Balatonkörnyék Regionális Terv felülvizsgálata. (I. kötet) VÁTI, 1975.
[3] Balatonkörnyék Regionális Terv felülvizsgálata I. In: Balatonkörnyék Regionális Terv felülvizsgálata. (I. kötet) VÁTI, 1975.
[4] Bérczes István, Farkas Tibor, Kisléghy Nagy István, Kővári Lajos, Polónyi Károly: Tájékoztató a Balaton-fejlesztés kétéves munkájáról. Magyar Építőipar 8 (1959) 9. 470-471.
[5] Bérczes István, Farkas Tibor, Kisléghy Nagy István, Kővári Lajos, Polónyi Károly: Tájékoztató a Balaton-fejlesztés kétéves munkájáról. Magyar Építőipar 8 (1959) 9. 470-471.
[6] Részletes visszaemlékezés: https://toretro.blog.hu/2018/07/03/amikor_3_forintert_lehetett_nyaralot_szerezni_almadiban
Irodalomjegyzék:
Bérczes István, Farkas Tibor, Kisléghy Nagy István, Kővári Lajos, Polónyi Károly: Tájékoztató a Balaton-fejlesztés kétéves munkájáról. Magyar Építőipar 8 (1959) 9. 470-471.
Körner Zsuzsa: A telepszerű építkezések története Magyarországon 1870 és 1945 között. Építés - Építészettudomány 31 (2003) 1-2. pp. 105-132.
Kovács Krisztina: #balatonalmádi - A közösség ereje a későmodern építészeti örökségek értelmezésében. TDK dolgozat, BME Építészmérnöki Kar, Budapest, 2021.
Zubek Károly: #balatonalmádi - Kommunikációs módszerek a későmodern építészeti örökség társadalmi feldolgozásában. TDK dolgozat, BME Építészmérnöki Kar, Budapest, 2021.
A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018. https://repozitorium.omikk.bme.hu/handle/10890/5623
Wettstein Domonkos: A Balaton régió mint kísérleti territórium. Az építészet pozíciói az üdülőterületi regionális tervezés kialakulásában. / The Balaton region as an experimental territory: Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary. Építés-Építészettudomány 44 (2016) 1-2. 129-177.
Wettstein Domonkos: A Desire for innocence? Collectivity and recreational architecture around the lake Balaton (1957–1968). In: Ákos Moravánszky, Judith Hopfengärtner, Torsten Lange (szerk.): East-West-Central 01: Re-humanizing Architecture.: New Forms of Community 1950-1970. Birkhäuser Verlag, 2016.
A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-22-4-II-BME-271 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
Szerk: Winkler Márk