VADÁSZ BENCE ÉS M. MILTÉNYI MIKLÓS KÖNYVÉHEZ

Sokszor leírtam, elmondtam már, hogy aki - valamilyen sötét átok folytán - felnőtté válik (emberré válási folyamata ekként megcsuklik), az építészkedést például azonnal hagyja abba. A felnőttek (sajnos, szép számmal akadnak ilyenek) hülyék ahhoz, hogy felelős felelőtlenséggel, az Úristentől szerzett-elcsent lényeglátó jókedvvel játsszanak; - hiszem ugyanis, hogy mindennemű alkotás szentségének titka a játék.

Sokszor leírtam, elmondtam már, hogy aki - valamilyen sötét átok folytán - felnőtté válik (emberré válási folyamata ekként megcsuklik), az építészkedést például azonnal hagyja abba. A felnőttek (sajnos, szép számmal akadnak ilyenek) hülyék ahhoz, hogy felelős felelőtlenséggel, az Úristentől szerzett-elcsent lényeglátó jókedvvel játsszanak; - hiszem ugyanis, hogy mindennemű alkotás szentségének titka a játék.

Ebben az ordítozós, zajos, tülekedő, gesztikulálós világba két, kicsit zsivány-szerű, alig koros gyerek belekuncogott - törvénytelenül, majdnem pimaszul. A harsány zenebona hirtelen - pár másodpercre - abbamarad, a felnőttek, az ordítozósak felháborodnak és megdöbbennek: KI MER KUNCOGNI ITT, MIÉRT NEM RÖHÖG VELÜNK EGYÜTT EZ A KÉT MÉRETES GYEREK, mire jó ez a vibrálóan finom pici kacagás? Elgondolkodnak ezen a merészségen, egy miccre előbukkan emlékeikből az az idő, amikor még ők is tudtak kacagni - aztán valaki ordít egy nagyot, s helyreáll a világ szomorú rendje.

Vadász Bence és M. Miltényi Miklós most kuncog nekünk egy kicsit; gyönyörű, boldog, szívet kaparó ez a leheletfinom nevetés. Miklós egészen különös, sajátos (építész körökben már igen régóta közismert) rajztehetsége maga-magának alkotta mesevilágán, rafinált, naiv tudatossággal komponált lebegő tárgyainak, alakjainak táncán a végtelenségig lehet legelészni - akár együtt is szállni velük. Bencét, akinek a humora meglehetősen széles körben ugyancsak ismert, erről az oldaláról még nem ismertük, verseivel alaposan meglegyintette lelkünket. Áldott öröm nevetni Vele, bár - hogy őszinte legyek -, bevallom, a finn gyermekdalán azért elég törvénytelenül röhögtem.

Igen vicces lenne itt, most, előttetek – gyerekek – amolyan akadémikusi szinten analizálni a régi RÉZ JEROMOS szindróma jelenbeli újjászületését, azt az evidenciát, hogy életünk minden pillanata, a KIBÚJÁS AKTUSÁTÓL MÁIG azonos súlyú és komolyságú események sorozata, azaz ÉLETKOR-FÜGGETLEN, hogy miként szeretnék pl. jómagam ma is, akár óránként legalább egyszer a teli spenótos tálba csapni (mint ahogy azt úgy 74 évvel ezelőtt volt bátorságom megtenni), hogy az óvoda káposztaszaga miként csapja meg orromat egy-egy tárgyaláson, s hogy a szerelem jelenünkben, úgynevezett felnőtt korunkban sem más, mint egy copf meghúzásának túlvilági öröme… Hogy Bencét Berta (0,2) érkezése gerjesztette újból írásra, az mindannyiunk számára nagy öröm - nekem, 75+0,3780822-nek mindenképp.

Csak remélni tudjuk, hogy ez a (bemutatkozásuk szerint) két ízlésesen testes figura folytatja játékait. Gondoljunk arra, hogy például Bence, még 6-8 gyerek jövetelével a jövőben (érdemes lenne neki ilyen áldozaton gondolkodni – egy költő feleség ebben nyilván partner lenne) micsoda poéta-életművet hozhatna létre.

Ha bánatosak lennénk, gondjainkban őrlődnénk, veszekedős kedvbe zuhannánk, kitikkasztana bennünket a létezés - nos, reméljük, hogy egy KUPICA „BENCI", kupicányi „MILTI" nedűje mindig a kezünkben lesz, s csendesen vigyorogni kezdünk a világra! S nagyon jó, hogy egy remek Kiadó is együtt tudott vigyorogni – velük, velünk.

Ezt javaslom most is, mindannyiunknak, a Könyv és szerzői ünneplőinek!

Budapest, 2010. október 28.

Prof. Dr. Arch. FINTA JÓZSEF
gyermek – akadémikus
építész