Vámossy Ferenc: Az esszencia nem bennem volt, én voltam az

Lehet-e, szabad-e ilyen mértékben boldognak és elégedettnek lenni egy aktív életpálya summázásakor? Akarunk-e, tudunk-e majd mi is, hozzá hasonlóan, huncut fénnyel a szemünkben, fátylat borítani forradalomra, ideológiákra, szakmai és politikai konfliktusokra? Szeretnénk-e, merünk-e mindannak értékében hinni, ami megadatott? A 88 éves Vámossy Ferenccel beszélgettünk a Pro Architectura, a Média Építészeti Díja apropóján. 

Vámossy Ferenc vallja, a tehetségét édesapjától örökölte, aki Kolozsváron három évig jogot tanult, aztán mezőgazdasági gazdatiszt lett. — Tudta, hogy Trianon után itt jogászra nem lesz szükség. Nagyon jó feje volt, okosabb volt nálam. Nagyszerűen szónokolt is. Gazdászként Tisza Istvánnál kezdte a munkáját gyakornokként. Ott is maradt volna, ha nem veszik el az uradalom nagy részét. 1928-ban Szeged város gazdasági felügyelőjeként dolgozott és tanulságként maga is egy harminc holdas telket választott bérleményként Balástya közelében. Vallásos, komoly ember volt, Móra Ferenc is írt róla, miután magával vitte az írót egy alkalommal, hogy megmutassa neki, hogyan kell elárverezni egy meghirdetett birtokot. Bosszantotta, hogy ilyet kell tennie neki, aki a magyar parasztot tisztelte és becsülte.

Vámossy Ferenc Szegeden született, amikor még „összetartozott" Szabadkával.

— Tamás István Szabadkai diákok című könyvét olvastam akkoriban. Jól ismertem, de már elfelejtettem az építészetét — mondja, amikor szóba kerül, hogy szabadkai vagyok.

Abban a Margit körúti lakásban beszélgetünk, ahol hat gyereküket is felnevelték szeretetben feleségével, Máriával. Ugyanannál az asztalnál vár, ahol alkotni szokott.

—  Még a szüleimmel költöztem ide 1940-augusztusában. Elég nagy, elfértünk a száz négyzetméteren. Ideálisan jó méretű lakás, magaménak érzem, jól tervezett térkapcsolatokkal. Nekem az fontos, hogy kilenc méteres tér van előttem. Sokáig voltam a társasház közös képviselője is, ahonnan hál’Istennek, kifúrtak.

Rajzasztalának négy íves lapja, ami mellett a legtöbb időt töltötte a Műegyetemen, a kisszobában van már. Menet közben feltűnik, hogy az ablakban a zöldek is milyen jól érzik itt magukat.

Díjeső születésnapra

— Könyveim a világ építészetéről szólnak, persze azokból kiemelve a számomra érdekes és fontos törekvéseket és gondolatokat. Ahhoz, hogy nyugodt lélekkel alkothassak véleményt, a legújabb anyagot is ismernem kellene, azonban már vagy négy éve nem tettem ki innen a lábamat. A két fiam agyon dolgozza magát, így nem tudnak körbevinni a városban. „A részletekben kibontakozó egyedi formarend (célrendszer, térrendszer, a rendeltetés kulturális típusjegyei és számtalan más vonás) megoldásaiban, finomságaiban, a személyes leleményben, az épített műben megjelenő, illetve az alkotó által felmutatott építészeti kultúra minőségében, a mű által képviselt építészeti törekvés kifejező erejében és készségében, a leolvasható, megérthető építészeti jegyekben nyilvánul meg az a sajátos vonás, jelleg, formakarakter, egyféle milyenség vagy minőség, amit építészeti értéknek tekintünk" — idézi ide vonatkozó saját szavait. — Idén a három (a Magyar Érdemrend középkeresztje, Pro Architectura-díj, s most legutóbb a Média Építészeti Díja) kitüntetést épp azért kaptam, mert ez az egész kapcsolatrendszer bennem él. Fürödtem a Média Építészeti Díja átadójának pillanataiban. Csomay Zsófia mondta a laudációt, aki nagyon jó tanítványom volt. Még azt is felidézte, hogy annak idején egy pályázat kapcsán vagy nyolcan náluk voltunk éppen, amikor éjjel megindult a földrengés, s én elkiáltottam magam: mindenki a vasbeton pillér mellé! Persze, mert, az dől össze utoljára… Azt mondta, akkor bebizonyosodott számára, hogy mindig feltalálom magam. Születésnapi ajándékként érkeztek az elismerések, amikért hálás vagyok. Sehol a világon ezt nem kaptam volna meg. Viszont a legújabb projektekről keveset tudok, belsőépítészeti szempontból még kevésbé – teszi hozzá Vámossy professzor.

— A tendencia ki fog bontakozni, nagyjából együtt van minden technikai eszköz, mindaz, ami Budapest fejlődéséhez kell. Bontsunk is, ha kell, de ne ok nélkül. A Clark Ádám tér beépítése ellen ágáltam, szó mi szó, le kellett volna bontani azt a régi épületet. Nagyjából 2011-ig szólhattam bele a dolgokba. A legjobb korszakom volt, amikor az Építészettörténeti Tanszéken dékánhelyettes voltam. Akkor kellett újra szervezni a fiatal oktatók továbbképzését, amit véleményem szerint példa értékűen megoldottam.

A kezdetekhez kanyarodunk. — Untam a gimnáziumot. Szerettem tanulni, de olyan lassú ütemben nem. Írtam egy tizenhat oldalas dolgozatot, Szükséges volt-e a francia forradalom és ha igen, miért? - címmel, ami meg is jelent a tanároknak szóló lapban. Három hónapon keresztül nem csináltam mást, mint olvastam harminc, témába vágó könyvet. Ilyen tizenéves voltam, négy év helyett három alatt végeztem el a gimnáziumot.

Francia kapcsolat elnapolva

A lázadó gondolatokat tettek is követték, meg egy sikeres francia nyelvvizsga.

— Szép, de keserű történet, ami ezután következett. Érettségi után a Sorbonne-ra szerettem volna menni, nagyobb értékű nevelést kapni. — Hogy ne unatkozzon? — kérdezem. — Igen — válaszolja nevetve. — Vágyam reálisnak is tűnt ’47 májusáig, de bekövetkezett a lecsapás, hogy Nyugatra utazni nem lehet… Építőmester unokabátyám később szerzett volna összeköttetést Brüsszelbe a Katolikus Egyetemre vagy Dél-Amerikába, de én akkor már beiratkoztam a Műegyetemre. Olyan témát kerestem, amibe nem szólhat bele a politika. Emlékszem, Csonka professzor úr, aki a legfontosabb témát, a statikát tanította, nagyon szigorú ember volt. Aki nála átment, tökéletes tudással rendelkezett. Végül kitűnőre végeztem, a legfontosabb témákból másodévben már elsőéveseket tanítottam. Az ötvenes évek elején 600 hallgatót vettek fel elsősnek. Ezért tizenkét tanulókörbe osztottak be minket. Az egyik tankörbe tartozott a feleségem is.

A diplomatervem egy koncertház volt, a Lágymányosi tó mellé képzeltem. Jeles lett. Téglalap alakú nagy teret terveztem, a tó felé egy árkáddal, ahová a szünetben ki lehet menni – „rajzolja" nekem precízen Vámossy a levegőbe. — Az előtereket a Tatabányai Tiszti Iskola tervezése ihlette. Nagyon szerettem rajzolni. Az ismert építész, aki a diploma bizottság elnöke volt, elvitt volna egy közlekedési épületeket tervező vállalathoz. Tetszett neki a tervem. Végül az akkori barátnőmet vitte, akibe négy évig reménytelenül szerelmes voltam.

— Miért hagyott fel a tervezéssel? — kérdem.

— Előbb az előgyakorlatot hagytam abba, csak később magát a tervezést. A Középülettervező Vállalathoz (KÖZTI) osztottak be, nyolc hónapig ott dolgoztam kisebb munkákon. 1952 tavaszán váltottam, mert be volt ígérve az előléptetés, a főépítész maga ígérte meg a Kereskedelmi Tervező irodánál. A KÖZTI-ből kiléptem, mert azt hittem, a KERTI-nél nagyobb feladatokkal számolhatok. De összesen csak egy hónapot lehettem ott, mert száz munkatársat elbocsátottak — én is beletartoztam. Bárhová elszegődtem volna, pontosabban nagyon kis irodába, csak ne olyan helyre, ahol kivitelezés folyik, merthogy az építészet engem tervezői szempontból érdekelt. Semmi kedvem nem volt káromkodni a munkásokkal! — mérgelődik. — Ezért vállaltam, amikor felajánlották a Budapest Vidéki Posta Igazgatóság kilenc fős tervezői osztályának vezetését. Azzal az ígérettel, hogy át fognak vezényelni a nagy tervezői irodába. Abból nem lett semmi, mert egy ellenségem támadt a Posta Igazgatóság egyik ellenőr tagjának személyében, aki megfogadta, hogy elbánik velem, s utánament azoknak a dolgoknak, amiket az osztályom ellenőrzött. Négy megyében négyszáz postahivatalt kellett folyamatosan ellenőriznünk, különösen a kisiparos számlák miatt. Azért is vittek oda, hogy megtisztítsam az ügyeket. Nem volt a legkreatívabb szakmai kihívás persze. Ráadásul a „jóakaróm" a számlákba is belekötött, állítva, hogy nem végeztük el az ellenőrzést. Utánamért még a frissen lefektetett csöveknek is. Egy nap megjelent nálam az éves vizsgálatot végző minisztériumi szakvezető. Vitába keveredtünk.

Kinn pedig a forradalom

— Följelentett, a Törvényszék elé ment az ügyem — folytatja a kellemetlen epizódot Vámossy Ferenc. — Ám szerencsém volt, mert az ügyintéző egy idősebb barátom volt, aki tudta, tiszta kezű ember vagyok. 1956-ot írtunk. A Deák téri ügyvédi munkaközösségben ültem éppen a feleségemmel, aki akkor még csak a menyasszonyom volt, amikor elvonult alattunk az utcán az egyetemről zúduló tömeg, a barikád első része. A folytatást mindenki tudja. 1957 januárban kaptam egy eljárást megszüntető levelet. Akkor már jelentkeztem Major tanár úrnál, aki nekem professzorom volt és szeretett. Amikor még 1948-ban tartotta az első előadást a Műegyetemen, a szünetben bementem hozzá, és meg mertem mondani, hogy mi bizony sokan más állásponton vagyunk.

A könyvek írásába egyszerűen belesodródtam. Majornak velem együtt Sipos Edit kolléganőm, akivel mintaszerűen megszerkesztettük a könyvét, szintén akadémiai munkatársa volt. Látta, hogy szeretettel foglalkozunk az üggyel, keressük az alkalmas képeket és a jó tördelést. Az első lapra írt dedikációban meg is említi, hogy szebb és jobb az első kettőnél. Az is tisztességes munka volt, de összeállításában semmi fantázia nem volt. Szorgalmas és lelkes ember volt, tiszteltem őt. Nemhogy párt-mundért nem öltöttem, de fütyültem is rá. Ő viszont hitt ebben.

Végzéskor politikai okokból nem helyezkedhettem el az egyetemen, de azt nem tudták megakadályozni, hogy a Posta építészeti osztályvezetőjeként, ellenségként ugye, bejárjak.

— Újra előtérbe került lázadó énje? — Major Máté az Akadémiánál elintézte, hogy a Tanszékre kerüljek. Öt év szakmai gyakorlat volt már a hátam mögött, ezért egész napos tudományos munkatársként dolgozhattam. Az egyetemen egy volt évfolyamtársam a haláláig gyűlölt és próbált befeketíteni. Kiválasztotta a műemlékeket, mert azt mindenki tudja a tényleges művek alapján. Többről tudtam, mint ő, aki csak azzal akart foglalkozni. Annak a hátterét, a folyamatot, ahogy az épületszerkezetek egymást követték, azt is érteni kellett, mert azoknak megvolt a belső logikájuk. Ő meg ezeket egyszerűen nem értette, mert egy ostoba hitvány figura volt — és akkor nem fogalmaztam elég keményen. Mindennel megpróbálkozott. Ő volt a Műegyetem egészében az első, aki a Pártszervezet megalakításával foglalkozott. — A doktori tanulmányát a mi tankörünk készítette. Egy éven keresztül gyűjtöttük neki a példákat — szól közbe a feleség, Mária.

Az eszencia nem bennem volt, én voltam az

— Proustg ondolatával élve, sikerült-e a Sorbonne-hoz kapcsolódó csalódást, a szertefoszlott álmot utazással kárpótolni? — Mindenki tudta, hogy ahol építészettörténeti fejtegetésekre van szükség, oda engem kell kiküldeni. Sokszor utaztam mint építészettörténész kutató, így is mutatkoztam be mindig. A korszerű építészetet is így tudtam felmérni, egyszerre láthattam a közép-európai fejlődés történetét. Magától értetődő, hogy az építészet nem érezte meg, hogy Trianon ideje van-e éppen. Amit megéreztünk, az sajnos a politikai következményekből adódott. Azt is tudtam, hogy a politika hozadékaira egyszerűen rá se kell rántani. Külföldön is ki mertem nyitni a számat. Volt olyan előadásom, ahol ötszáznál több ember, a szocialista országokbéli művészeti és építészeti szakma legjava hallgatott. Nekem mindig volt mondanivalóm. A Szovjetunióban vagy hatszor jártam akadémiai kiküldetésben. A minap volt egy műsor Szentpétervárról, hát én ott becsászkáltam mindent! A legjobb emlékem épp a szentpétervári utamról van, ahol egy lelkes tanárnő vezetett végig a városon és elmesélte, hogy ő megélte az ostrom kilencszáz napját. Nem bolsi volt, hanem ragyogó vezető, aki a régi életet is értette. Grúziát nagyon szerettem, bizony, izgalmas volt. Az a nagyszerű kis ország Magyarországhoz hasonlóan szintén megszenvedte az orosz megszállást. Türkmenisztánt is megismertem. Nagy büszkén mutogatták nekem a 25 emeletes központi hotelt, mikor engem nem az érdekelt, hanem a 11-ik századi múlt. De nagy nehezen elértem, hogy a múltjukról is beszéljenek. Mégis, Olaszország és Franciaország marad az örök kedvenc. Párizs nagyon nagy élmény volt. Ma már azt mondom, hogy tulajdonképpen nem történt semmi baj – folytatja átéléssel Vámossy Ferenc, kicsit hátra is dől, szinte látom, hogy látja saját filmjét.

— Ha én akkor elmegyek, akkor rám ült volna a Nyugatra vetettség, és elszakadok az országomtól. A szüleimtől, a hazámtól. Egyetemi tanár lehettem volna a Sorbonne-on például, mert megvolt a képességem hozzá, hogy bármit elérjek. Azt az ember érzi magáról. Sokszor végeztem számvetést magammal: amiről úgy éreztem, nem érdemes vele foglalkozni, azt félre is toltam. Ha én akkor elmegyek, lehet, hogy dél-amerikai egyetemi tanárként beszélgetnék most magával. De mit ért volna az egész tevékenységem? Én itt ontottam a munkáimat, a könyveimet, és úgy érzem, hogy azt tudtam összefoglalni, amit a világról itt Magyarországon is tudni kell. A korunk építészete című könyv jól sikerült, később tankönyv is lett belőle, ami már véleményem szerint nem lett olyan jó. Elégedett vagyok az életemmel, igen. Azzal, hogy szinte három helyen taníthattam, egy héten tizenhat órám volt, a saját anyanyelvemen. Majdnem kitelik egy polc a könyveimből. Tulajdonképpen felépítettem a magyar építészettörténetet, passzióból. Nem keresek külföldi példaképet. Mi is példakép vagyunk. Az elmúlt hatvan évben jó dolgok születtek az építészetben. Nem tettük tönkre Budapestet, inkább javítottunk rajta. Nem tartom rossznak a lakótelepeket, a Duna part beépítését sem. Az óbudai táj a békés lassú építkezési formájában képes követni a várost. Nem kell már növekednünk, kétmillió ember egy helyen éppen elég. Nekünk hat gyerekünk van, mert tudatosan így terveztük. Én nagy családra vágytam, a feleségem szintén. Most is ugyanígy gondolkodik, mint én. Ennél nagyobb ajándék nekem nem kell: a hat gyerekem, a tizenhét unokám és a három dédunokám – nevet fel boldogan. —  Mivel beteg lettem, a felségem ment el átvenni a Magyar Érdemrend Középkeresztjét, ez is rendjén volt így, az övé is.

Simonyi Lilla

Örökség és modernitás Vámossy kétkötetes művében

Hősies, nagyszabású és fontos vállalkozás Vámossy tanár úr kétrészes munkája, amelynek mindkét kötetén A 20. század magyar építészete cím szerepel. Ám ez a címadás cseles, afféle felcím. A főcímek azonban a válságos évtizedekre és az ezredfordulóra fókuszálnak. Ez is jól fejezi ki a kötet szinte lehetetlen küldetését. Hatalmasat markol és széles tablót rajzol a két része osztott évszázad magyar építészetéről. Örökség és modernitás — e két kulcsfogalom köré szerveződik a szerző gondolatmenete. A téma tárgyalása sem nevezhető elnagyoltnak: a század előzményeit lényegében a magyar építészettörténet fenti fogalmak mentén szervezett áttekintése alkotja.

Aki engedi a szerzőtől kézenfogni magát és végigjárja vele a politikai, történelmi és szellemtörténeti változásokban bővelkedő múlt évszázad magyar építészetét, egyszerre kap sok-sok részlettel bővelkedő, elképesztően gazdag képet a témában, másrészt belelát a szakmát a háború után domináló nemzedék látásmódjába. Igazi sűrítmény a két kötet: negyven év kutatómunkájának átpárolt és letisztult eredménye. Szakmai kötelezőolvasmány, kiváló tankönyv. Befogadását gazdag irodalomjegyzék, alapos névmutató segíti.

Bojár Iván András