Városházi Beszélgetések - Beszámoló a 2004. október 12-i alkalomról

A Városházi Beszélgetések keretében ezen a héten a Budapest fejlesztésével kapcsolatban egyre szükségszerűbbé, sőt, kritikus jelentőségűvé váló szociális városrehabilitáció koncepciójáról és lehetséges programjáról vitáztak a meghívottak.

A Városházi Beszélgetések keretében ezen a héten a Budapest fejlesztésével kapcsolatban egyre szükségszerűbbé, sőt, kritikus jelentőségűvé váló szociális városrehabilitáció koncepciójáról és lehetséges programjáról vitáztak a meghívottak. A felvezető előadásban Tosics Iván, a Városkutató Kft. ügyvezetője összefoglalta a Fővárosi Önkormányzat megrendelésére készült tanulmányt a szociális városrehabilitáció értelmezéséről és lehetséges budapesti alkalmazásairól.

Az elmúlt évtizedek rehabilitációs programjai elsősorban a fizikai környezet megújítására koncentráltak, ez a beavatkozás azonban sikertelennek bizonyult minden olyan területen, ahol a városrészek leromlása a társadalmi és gazdasági környezet negatív változásaival is együtt járt. A komplex városrehabilitációs programok, bár több tényezőt - benne a lakossággal folytatott kommunikációt is - figyelembe vesznek, és a helyi intézményeken túl átfogó államigazgatási és gazdasági programokhoz kapcsolódnak, ritkán kezelik a társadalmi közeg regenerációját prioritásként. Úgy tűnik azonban, hogy a krízisterületeken - amikből Budapesten egyedülállóan sok és összefüggő zóna található - kizárólag ez a megoldás hozhat tartós változásokat. A fizikai beavatkozások egy ilyen regeneráció esetében inkább a szolgáltatások kiszélesítéséhez és az esélyteremtéshez - így egy átfogó közösségformáló és identitásteremtő programhoz - kapcsolódnak, lehetővé téve a beavatkozás után a területek további, fenntartható fejlődését anélkül, hogy a lakosság jelentős része kicserélődne. Ehhez azonban nemcsak a programok középtávú megvalósítására, de a beavatkozások utáni folyamatos jelenlétre és menedzsmentre is szükség van, ezt pedig a jelenlegi rehabilitációs alapok elosztási rendszere és célkitűzései nem teszik lehetővé. A sikeres szociális programhoz azonban a jelenleginél sokkal határozottabb, aktívabb és kooperatívabb részvételre van szükség a döntéshozatal minden szintjén - a kerületek, a főváros és az állam szintjén egyaránt - már csak azért is, mert a krízisterületek nem határolhatók le a szokásos közigazgatási határok mentén. Emellett a finanszírozás rendszere és mértéke is meghaladja az egyes szereplők képességeit.

A sikeres regeneráció megvalósításához középtávú programokra van szükség, amik 5-7 éves szinten rögzítik a beavatkozások szereplőit és mibenlétét, ill. 10-15 éves programban vázolják fel a folyamatok fenntartását. Ez jelentős mértékben társadalmi és közösségi programok meghatározását jelenti.

Budapesten a rehabilitációs programok fókuszában a city és az átmeneti zónák mellett másodlagos helyzetbe kerültek a valódi krízisterületek - a Nagykörutat övező, társadalmilag és környezetileg egyaránt szlömösödő, helyenként már gettósodó lakóövezetek egyedülálló méretű, gyakorlatilag összefüggő területet alkotnak.

A tanulmány a rehabilitációs stratégia három fő pillére - helyi gazdaság-fejlesztés, társadalom fejlesztés és a fizikai környezet javítása - mellett javaslatot tett a többszintű szervezeti modell létrehozására és egy lehetséges mintaterületet is meghatározott. A Magdolna-negyed, mind modellterület kiválasztását, ahogy a továbbiakét is, objektív indikátorok segítségével szükséges eldönteni. Ezek a mutatók jelenleg nem léteznek, ill. a létező szempontok nem alkalmasak a kiválasztásra és a későbbi kontroll-mérésekre, azonban könnyen lehetne csatlakozni pl. a ROP-program indikátor-rendszeréhez. Molnár György a Magdolna-negyed bemutatójában és az előadás kommentárjában hangsúlyozta, hogy a program komolyan vehető megvalósításához alapvető változtatásokra van szükség a rehabilitáció és a városfejlesztés szabályozásában és támogatási rendszerében, illetve a jelenleg hiányzó stratégiai gondolkodás megteremtése, a szándékok és az erőforrások optimalizációja, valamint pontos célok meghatározása vezethet csak sikerre.

Az előadás és a rehabilitációs program vitájában elhangzottak részben a fogalom tisztázását és az ennek megfelelő prioritásokat - a lakosságmegtartás, az esélyteremtés, a szoft rehabilitáció mibenléte - érintették. Egyértelműen kiderült, hogy a jelenlegi városfejlesztési stratégia nem alkalmas a krízisterületek kezelésére, mert kidolgozatlan a finanszírozás rendszere, és a szemlélet - pl. a fizikai környezet anyagilag teljesíthetelen megújítása helyett koncentrált beavatkozások egy adott terület szolgáltatásai terén - hiányzik a döntéshozatalból. Az önkormányzatok a mostani működésüket tekintve leginkább piaci ingatlankezelő cégekként működnek, és ez a folyamat vezetett az aránytalan privatizáció mellett sokhelyütt a komplex rehabilitáció, a társadalmat illető felelősség kikopásához a programok megvalósításában. A fizikai környezetet illető rehabilitációk eddigi célja a teljes lakosságcsere volt, ami viszont hatalmas értékvesztéssel jár együtt - azon túl, hogy csak rövid távon és látszólag kezeli a leszakadó rétegek problémáit. Ez az értékvesztés a felújított fizikai környezet gyors elhasználódásával is együtt járt, illetve a minőségi és komplex programok helyett ingatlanspekulációs mozgalmaknak esett áldozatul.

A komplex rehabilitációban pontosan meg kell határozni az egyes szereplők pozícióit és felelősségét - pl. a fővárosi beavatkozások az infrastruktúrafejlesztést szolgálják, erre reagálhat egy összehangolt kerületi program. Ebből a jelenlegi szabályozás kizárólag a kerületi kooperációt ismeri fel, a valódi regenerációhoz azonban a három fő tényező - a gazdasági, a társadalmi és a fizikai közeg - együttes fejlesztésére van szükség, szabályozással és adott esetben magántőke bevonásával is. Az erőforrások csoportosítása emellett hatékonyabbá is tehet egy programot. A szociális, ill. a javasolt szóhasználat szerinti regenerációs programok a lakosság aktív bevonásával zajlanak - pl. Bécsben addig a mértékig újítják fel a házakat, ameddig a lakók igényei és az erőforrások egyeztetésével lehetséges, vagyis alapvetően nem a kerület dönti el, hogy hol bont - azaz hajt végre teljes lakosságcserét - és hol tart meg ´értékes´ területeket. A kríziszónák esetében az épített értékek védelme természetesen fontos, azonban az alapvető prioritás a társadalmi közeg élhetővé, fenntarthatóvá és nyitottá tétele, a destigmatizáció.

A végső konklúzió a használt fogalmak pontosítása mellett egyértelművé tette, hogy a főváros fejlesztési koncepciójának azonnali és alapvető átalakítására van szükség.

A Magdolna-negyeddel és a tanulmánnyal kapcsolatban részletesebb információ olvasható a Városkutatás Kft. weboldalán.

Szemerey Samu