Vérátömlesztés

A volt NDK-nagykövetség épületének külső megjelenése a gyökeres változtatások ellenére sokat megőrzött jellegzetesen „béketáborbeli" karakteréből, a tervezők nem fosztották meg erőszakkal önnön múltjától. Haba Péter kritikája a Stefánia Park irodaházról.

Az utóbbi években sorra esnek át vérátömlesztésszerű újjáépítéseken a szocialista éra szimbolikus középületei. Az orvosi kifejezést nem véletlenül használom: függetlenül attól, hogy a szakma hogyan értékeli az ilyen átfazonírozásokat, a köz számára gyakran nem egyszerű korszerűsítésről van szó, hanem az elmúlt évtizedeket megtestesítő építmények egyfajta megtisztításáról is. Ezen épületek eredeti színvonala sokszor irreleváns az átépítés ténye szempontjából, mivel elsősorban a hozzájuk kötődő elsődleges – erősen érzelmi jellegű és sztereotípiákra épülő – asszociációk számítanak. Aligha kétséges, hogy számos budapesti ilyen frissülésként élte meg például a Krisztina körúti Kohóti-székház, a Roosevelt téri Spenót-ház vagy a Fő utcai ÉGI-székház átalakítását. Időközben azonban felbukkant a retró, amely felszínes érdeklődésével inkább történelmi-stílustörténeti kuriózumként tekint a szocializmus évtizedeinek tárgyi világára, és sajnálkozik, ha egy-egy Kádár-kori épület elveszti régi „fílingjét".

A helyzet bonyolult, mert bár a Kádár-kori építészeti örökség kiemelkedő darabjai lassacskán kanonizálódnak a szakma köreiben, nem léteznek olyan mindenki által elfogadott elvrendszerek, melyek ezen épületek korszerűsítését az értékek megőrzésével együtt teszik lehetővé. Az átalakító építész szerepét mindenki másképp fogja fel: vannak, akik úgy gondolják, hogy egy Molnár Péter-féle házat is teljes szabadsággal gyúrhatnak át, mert érzékenynek vélik magukat a mű legbelsőbb lényege iránt, vannak, akik az átlagnál csak árnyalatnyival jobb 70-es évekbeli épületet is a legnagyobb alázattal, szinte műemléki igénnyel újítanak meg és vannak, akik ebből a problémából semmit sem észlelnek, szétbarmolva minden értéket.

Bár az egykori NDK nagykövetség átalakítása a fenti érték-kérdés tekintetében – mint látni fogjuk – nem tartozik a sorsdöntő pillanatok közé, mégis fontos a szocialista éra erősen változó színvonalú, ma még politikailag és érzelmileg erősen terhelt épített örökségéhez való viszonyunk szempontjából. A ház keletnémet terv alapján épült hazulról hozott anyagokból 1965 és 1968 között. Bár építészettörténeti kutatások a házzal kapcsolatban nem történtek (legalábbis legjobb tudásunk szerint), mégis sejthető, hogy nem kimagasló jelentőségű, de messze nem érdektelen mű – annak ellenére, hogy nincsenek igazán kiemelkedő tulajdonságai se funkcionális, se esztétikai, se kiviteli-technikai értelemben, a gyakorlott szem azért felfedezhet néhány formai különlegességet, finomságot. Az épület történelmi rekvizítumként valószínűleg érdekesebb.

A Winkler Barnabás, Baranya Szabolcs és munkatársaik tervei szerint elvégzett átépítés sommásan úgy összegezhető, hogy az eredetileg kívül-belül rendkívül zárt, nehézkes arányú épület nyitottabb, könnyedebb lett, s alapvető esztétikai javításon esett át. A külső pillérek sorával tagolt, csak keskeny ablakokkal áttört homlokzatokat teljes magasságban üvegfalra cserélték, a középtengelytől kissé balra eltolt bejárat fölötti súlyos, vasbetonból készült előtető helyére kecses üveglemez került, a pillérek közé beillesztett keresztmerevítő-lemezeket eltávolították. Ezzel a tervezők mintegy felszabadították a homlokzatok rejtett értékeit: a meglepően karcsú, lamellaszerű elemek lendületesen, a tekintetet felfelé húzva szöknek fel a rézsűs párkányig, s a horizontális rátétek elhagyása révén nagyobb hangsúlyt kap a homlokzatokat körbefogó képkeretszerű motívum is, melyeket a sarkokhoz 45 fokos szögben csatlakozó pillérek és az erőteljes párkányok képeznek. Az összkép frappánsabbá, feszesebbé, vertikálisabbá vált. Az optikai javításon túl tényleges aránybeli korrekciót jelent az újonnan épült harmadik emelet, mely szelíden visszahúzódik, hogy az épület finom részleteit, formavilágát ne törje meg. Ennek érdekében a tetőterasz korlátjait is keret nélküli üvegből alakították ki, hogy zavartalanul érvényesülhessen az arculatot alapvetően meghatározó, méltóságteljes párkányzat.

Hasonló változáson esett át a belső térrendszer is. Az épület eredeti állapotában meglehetősen helypazarló volt: az átrium körül körbefutó oldalfolyosókról nyíló irodák sora inkább a szervezeti hierarchiát szolgálta, semmint az ésszerű térhasználatot. Az új szisztéma szerint az egyes szintek középfolyosósak lettek, melyre flexibilisen változtatható terek fűződnek. A valahai üvegezett oldalfolyosókat négyzetes panelekből álló térelválasztók rekesztették el az átriumtól, mely ekképp kissé bizarr, klausztrofóbiát gerjesztő térré vált. Csak az áttetsző műanyagból készült, kupolaszerű felülvilágítók jelentették a külvilággal való kapcsolatot. Az átépítés során itt még a külső megjelenésénél is radikálisabb változások történtek. A belső homlokzatokat szintén üvegfallal váltották fel; a régi térelválasztók, az első emelet magasságában húzódó karzat, az arra felvezető függesztett lépcső és a mennyezet vaskos betongerendái eltűntek. Az átrium szigorúan derékszögű geometriáját is elvesztette: a bejárati oldal üvegfala megdől. E megoldásnak gyakorlati oka van: a beruházó olyan földszinti tárgyaló kialakítását kérte, amely a reprezentatív átriummal szerves kapcsolatban áll. Így a ferde síkú üvegfal révén a mögötte lévő tér mintegy benyúlik az átriumba. Szellemes megoldás ez, mely egyszerre elégíti ki a megrendelő speciális igényeit, s hagyja sértetlenül a fedett udvar formai-szerkezeti egységét. Ugyanakkor sajátos dinamikát visz a térhatásba, s nem mellékesen világosabbá is teszi az átriumot, hiszen visszatükrözi az új üvegtetőn át beérkező napfényt. A minél nagyobb nyitottságot szolgálja a két oldalsó üveglift és a mellettük húzódó lépcsőházak üvegfala is. A valaha kereszt alaprajzú pilléreket a szerkezeti megerősítés miatt négyzetesre kellett „kiegészíteni", így a támaszok elvesztették finom rajzosságukat, belső fény-árnyék-játékukat. Azonban kárpótol a veszteségért a felfelé sodró hatást fokozó megmagasításuk (az új harmadik emeletet is bevonták az átrium terébe). Kitágult az előtér is: a recepció az épület elötti kertbe is kitelepülő kávézóval bővült.

Az átalakítás egyik erénye, hogy az épület külső megjelenése a gyökeres változtatások ellenére sokat megőrzött jellegzetesen „béketáborbeli" karakteréből, a tervezők nem fosztották meg erőszakkal önnön múltjától. A belsőben más a helyzet – az eredeti terekre aligha lehet ráismerni. Itt sokkal inkább azt kell kiemelni, hogy egyetlen négyzetméteren sem érezni az erős kötöttségeket: a beruházói igények és az esztétikai szempontból nem túlzottan előnyös adottságok ellenére sikerült nagyvonalú, jó arányú tereket létrehozni. A tervezők hideg fejjel felmérték az épület nagykövetség-kori állapotának értékét, így segítve önmagukat az optimális megoldás feltalálásában.

Haba Péter