´56-os magyar építészek: Schweger Péter

Az 1956-ban kivándorolt magyar építészek pályafutását vizsgáló sorozatunkban ezúttal Schweger Péter munkásságát ismerhetjük meg. A képzést itthon a forradalom miatt félbehagyó építész diákéveiről, svájci tanulmányairól és sikeres, németországi karrierjéről is olvashatunk. Karácsony Rita írása. 

Az erdélyi születésű Schweger Péter (Medgyes, 1935–) irodája máig a legismertebb és legsikeresebb építészirodák közé tartozik Németországban. Rengeteg terv, tervpályázat, megvalósult épület fűződik nevükhöz, illetve számos német és angol nyelvű publikáció jelent meg munkáikról. Ezúttal csak néhány épület különböző szempontok szerinti kiragadására vállalkozunk. Illetve egy rövid interjút is olvashatunk, amely a 2016–17-es kutatás során készült az építésszel.

Schweger Péter 1956-ot követően Svájcban, a zürichi ETH-n fejezte be tanulmányait, majd Bécsben és Hamburgban dolgozott, végül a német kikötővárosban telepedett le. Egy interjúban említette meg, hogy magyarországi tanulmányai során rendkívül erős építészettörténeti alapokat kapott műegyetemi tanáraitól – legalábbis egészen a modern építészet kezdetéig intenzíven foglalkoztak a szakterülettel. Emiatt Zürichbe, a szabad Svájcba kerülve arra vágyott, hogy minél többet megtudjon a kortárs építészek tevékenységéről. Sigfried Giedion professzor előadásain erre volt is lehetősége.

A következő jelentős hatás Bécsben érte az építészt, ahol kollégái részben az „új vadak", részben pedig a régi mesterek közé tartoztak, akiknek Wagner és Loos gondolkodásmódján alapult építészetük. Bécsben ekkoriban a környezethez való alkalmazkodásra és az esztétikai értékekre helyezték a hangsúlyt, nem foglalkoztak egy lényeges összetevővel, a szociális tartalommal, amelynek Schweger Péter tervezői és oktatói pályája során is különös figyelmet szentelt. Mindezen tapasztalatok következtében kristályosodott ki az építész tervezői hozzáállása.

Még a svájci iskola „brutalista" hatása alatt született egyik első munkája Hamburg-Bergedorfban, egy szakiskola és kollégium együttese (Fachhochschule für Produktions- und Verfahrenstechnik 1964, 1967–72; Studentenwohnheim 1965–69, Heinz Graaffal, Hajnos Miklóssal). A kortárs, hasonló stílusú épületekhez képest azonban ez az együttes differenciáltabb, világosabb és tágasabb belső terekkel rendelkezik. A vasbeton szerkezetű épület rendszere egy 8,4 x 8,4 m-es egységből álló raszterhálón alapszik.

Kezdetben nagyon fontos volt az építész számára a nyitottság vagy rugalmasság kérdése: hogy egy tér különféle funkciók betöltésére legyen alkalmas és adott esetben könnyen átalakítható legyen. A Wolfsburgi Művészeti Múzeum (Kunstmuseum Wolfsburg, 1992–1994) Hans Scharoun színházépülete és Alvar Aalto kulturális központja között található. A déli városrész bejáratát kijelölő múzeumra a különböző használatú terek sokfélesége jellemző, és az ezeket összefogó rend, amely az épület egységeit átívelő tetőszerkezetnek köszönhetően valósul meg. Az építészeti tér semleges buborék, ugyanakkor keretként és háttérként szolgál a kiállított művek számára. A tervezői szándék szerint Schweger Péter tehát a kiállítási anyagra és nem az épületre helyezte a hangsúlyt.

A wolfsburgi épületen is nagymértékben van jelen az üveg, ami az építész számára az egyik legfontosabb építőanyag, olyan, amelyet – ahol csak lehet – előnyben részesít. Az üveg iránti elköteleződés gyerekkori élményekre vezethető vissza, édesapja ugyanis üveggyáros volt Nagyszebenben.

Hamburgban számos megbízást kapott a Schweger-iroda, melyek esetében az üveg használata szintén fontos szerepet kapott, annak ellenére, hogy a városban a téglaépítészet bír igazán nagy hagyománnyal. A város meghatározó elemei a 20. század elején épült téglaházak, így például az expresszionista építészet egyik legjelentősebb alkotása, az ún. Chile-ház (1922–24, Fritz Höger). A téglát leginkább csak speciális tervezési feladatok során alkalmazta Schweger Péter, mint amilyen például a Bauer Media Group épülete (1977–83) a Chile-ház szomszédságában, amely esetében előírták a hagyományos építőanyag használatát. Ennek ellenére a főhomlokzat egyik legmeghatározóbb eleme egy üvegprizma, amelyben a szemközt álló Chile-ház tükröződik, és amely egyben utalás a történeti épület merész sarokmegoldására. 

A Schweger-iroda többi épülete is összefüggésben van persze a hellyel, az épített környezettel, munkáik emiatt változatos megjelenésűek, nem követnek mereven egyetlen építészeti iskolát sem. Az építész sokat foglalkozott pályája során épület-felújításokkal, revitalizációs programokkal is, melyek esetében a rekonstrukció vagy az interpretáció lehetőségei közül választhatott.

Az újjáépítést sosem tartotta szerencsésnek, mert véleménye szerint az értékes maradványok csak akkor indítják el az emlékezési folyamatot, ha nincsenek helyreállítva. Ennek következtében a német műemlékvédelemmel – amely inkább a rekonstrukció pártján áll – sokszor került konfliktusba. Schweger az olasz műemlékvédelem gondolkodásmódját tartja követendőnek, mely szerint az emlékezetdarabokat konzerválni szükséges és nem pedig rekonstruálni. Egy történeti elemet – egy oszlopot vagy architrávot – szerinte a mai építészet nyelvén is ki lehet fejezni. Egy épület jelszerűsége nem a helyreállítástól függ, hanem sokkal inkább a környezet, a használati érték és az esztétikai megközelítés összjátékától.

A Kaufmannshaus az 1960-as években kihasználatlanul állt Hamburg belvárosában. Schweger Péterék a felújítás során (1975–79) a korábbi ablakosztások helyett a homlokzat kereteibe három emeletet átfogó üvegfelületeket helyeztek. A tágas, elegáns belső udvart is üvegtető fedi. A földszinti tereket összevonta az építész, hogy értékes bolthelyiségek jöhessenek létre a házon belül.

Az Oberbaum City „NARVA" (1998–2000) esetében is egy történeti együttes felújítására került sor Berlinben. Az irodákat és üzleteket magába foglaló komplexum alapját az egykori NARVA/OSRAM izzólámpagyár 20. század elején épült házai képezik, melyeknek – rossz állapotuk miatt – csak a történeti homlokzatát hagyták meg. Az együttes három fő részből áll: az új építésű tömbből, amely két belső udvara által átveszi a régi épületek alaprajzi elrendezését, a toronyból, amelyet öt emelettel kibővítettek, valamint a történeti homlokzattal és új belsővel rendelkező épületekből. A magasház felépítménye dupla üveghomlokzatának segítségével felidézi a hajdani, világító NARVA-kockát és egyben a városrész jelképeként is funkcionál.

Schweger Péter az építőanyagokat általában természetes színeikben hagyja érvényesülni, az erőteljes színek nem jellemzők épületeire. A szürke gránit uralja például a mindössze 7 méter széles és 40 méter mély üzletházat (Geschäftshaus Mientus, 1979), amely egyik 7 méteres homlokzatával a Neuer Wall utcára, másikkal pedig a Hamburgot behálózó csatornák egyikére néz.

Az iroda legfőbb célja, hogy minőségi és innovatív épületeket tervezzen, hogy teljeskörű és a jövőbe mutató megoldásokat fejlesszen ki. Ezzel összefüggésben, amennyire csak lehet energiatakarékos és gazdaságos koncepciókat dolgoznak ki, mint amilyen a Main Tower (2002) 200 m magas épülete Frankfurt am Mainban. A duplatorony bronz színű kubusával és karcsú, kör alaprajzú üvegtornyával új motívumot vitt a város magasház-családjába. Az együttes alaprajzi formája a négyzet és a kör átmetsződéséből alakult ki. A torony egy sűrű beépítésből, egy lakóháztömbből nő ki, amelynek történeti homlokzatát megőrizték és belekomponálták a tervbe. A rugalmasan alakítható irodahelyiségek szűk 6 méteres mélységig a teljes belmagasságban üvegezett homlokzaton keresztül rendkívül jó megvilágítást kapnak. A tervezők a természetes szellőzésről is gondoskodtak: az üveghomlokzat minden harmadik osztásában elhelyezett ablakok a homlokzati síkkal párhuzamosan, meghatározott távolságra nyithatók. A távolság mértékét a központi időjárás-megfigyelő állomás mérései határozzák meg, az automatikus rendszer erős szél esetén zárva tartja az ablakokat és beindítja a mesterséges szellőztetést. 

Ez a szellőzőrendszer innovatív megoldásnak számított a 2000-es évek elején, akárcsak a hamburgi teniszpálya (Center Court DTB Rothenbaum, 1996–98) lefedése, amit Schweger Péter Werner Sobekkel közösen tervezett. Két részből áll a tetőszerkezet: egy kb. 17 méter széles, állandó lefedést biztosító részből és belül egy 63 méter átmérőjű, kör alakú nyílásból. A 100 métert szabadon átívelő acél kötélszerkezetre – amely leginkább egy küllős kerékhez hasonlítható – fekszik fel a speciális, fényáteresztő anyag. A kb. 3000 m2 felületű ponyvát elektromos meghajtás segítségével mintegy 4 perc alatt lehet összecsukni, amely ilyenkor ernyőre emlékeztető formában záródik össze a pálya felett, de úgy, hogy árnyéka sosem zavarja a lenti játékot.

A Schweger-iroda magyar vonatkozású épületet is tervezett 2004-ben: a berlini Magyar Intézet, a Collegium Hungaricum új épületét. A környezethez – főként az arányok tekintetében – való alkalmazkodás ezúttal is fő szempont volt, valamint a tervező a ház formai kialakításával az intézet alapításának idejére (1924) is utal, az akkori építészet német-magyar kapcsolataira, a Bauhausra és Moholy-Nagy Lászlóra.

Interjú Schweger Péterrel

_személyes találkozás Budapesten 2017.  október 23-án

Hány évfolyamot sikerült befejeznie Budapesten, a Műegyetemen?

Az utolsó évfolyamba jártam a forradalom évében, a diploma előtt voltam. Zürichben egy felvételi vizsgát kellett letennünk, mert nem volt semmilyen papírunk. Egy szemesztert kellett hallgatnunk és az ún. elődiploma- és a diplomatervet elkészíteni, majd megvédeni.

Fel tudna idézni olyan évfolyamtársakat, akik külföldre mentek 1956-ban?

Lóránt Edit és Raksányi Péter Franciaországba mentek valamikor. Schőmer Ervin és Fráter Tamás Svédországba disszidáltak. Ékes Aladár, akárcsak Koromzay Vilmos, Zürichben élt, Fónyad Attila pedig Bázelben. Rápolthy Attila Dél-Afrikában telepedett le, de azt megelőzően Zürichben tanult ő is.

Mi volt az alapvető különbség a svájci és a magyar építészképzés közt?

Az új évszázadról aránylag kevés szó esett a Műegyetemen, inkább a szerkezet, a rajz, illetve a technikai tárgyak voltak előtérbe helyezve Magyarországon. Építészettörténetet is tanultunk, de ez megállt a 20. század elején. A Bauhausról például már nem volt szó. Zürichben nekem emiatt az építészettörténet részben új volt.

Budapesten kik voltak az Ön számára meghatározó professzorok?

Weichinger és Csonka professzorokra emlékszem, rajtuk kívül annyira nem voltak kiemelkedő oktatóink. Weichinger fiával a mai napig tartom a kapcsolatot. Bonta János volt a professzor tanársegédje, vele volt kapcsolatom a későbbiekben is, egyszer meghívtam a hannoveri egyetemre, hogy tartson egy előadást.

A forradalom évében miért döntött úgy, hogy Zürichben folytatja az egyetemet?

Nem volt választásom, el kellett innen tűnnöm. Zürichbe egyébként mindig szerettem volna eljutni, mert hírből ismertük az ottani egyetemet, az ETH-t. Szerencsém volt, mert Bécsből egy svájci diáktranszporttal el tudtam jutni Svájcba menekültként. Magyarországról szerettek volna kivinni fiatalokat, de már nem volt erre lehetőség, így üresen jött vissza a busz. Bécsben a diákszállóban ismerkedtem meg velük. Tudtam németül, tolmácsként is segítettem, így kivittek magukkal. Szerencsém volt amiatt is, hogy a zürichi ETH-n csak keveset kellett ismételnem.

Az 1980-as években Osskó Judit készített Önnel egy riportot Hamburgban. Az Unokáink is látni fogják c. műsor adásában hangzott el – sok minden más mellett –, hogy Medgyesen született és 7 éves korában tanult meg magyarul. Mikor kerültek Budapestre?

Menekültünk. Egyszer 1942-ben Romániából Erdélybe, mikor a határ megváltozott Trianon következtében, másodjára pedig 1944-ben Erdélyből Budapestre. A gimnáziumot Budapesten végeztem a cisztercieknél a Szent Imre úton. Az iskolát később államosították.

Az építészpálya már határozott elképzelés volt ekkoriban?

Nem, eredetileg orvos szerettem volna lenni, de egy barátomnál végignéztem egy operációt és úgy döntöttem, hogy ez nem nekem való. Fél évig azt terveztem, hogy színházi rendezői főiskolára megyek, de aztán édesapám, aki épp akkor szabadult a börtönből, kérte, hogy valami rendeset tanuljak. Mivel rajzolni tudtam, azt javasolta, hogy legyek építész. Később beláttam, hogy tényleg nem rossz ez a pálya. Pozitív élményem volt például az is, hogy Zürichben 1958 tavaszán az egyetemet kitüntetéssel végeztem, ami önbizalmat adott.

Mi volt a diplomatémája?

Zürichben mindig két-három témát írnak ki, ezekből lehet választani: én egy zürichbergi egyetembővítést választottam feladatul.

A rajznak mennyire volt fontos szerepe Svájcban, illetve Magyarországon?

Zürichben nem fektettek rá nagy hangsúlyt, Magyarországon a rajz szinte az egyetlen olyan tantárgy volt, amiben szabadok lehettünk.

A diploma után Svájcban kezdett el dolgozni?

Igen, Zürichben dolgoztam különböző irodáknak, főleg pályázatokat készítettem. Összeköttetéseken keresztül, egy alapítvány megbízásából készítettem beépítési javaslatot az egyik hamburgi szakegyetem (Ingenieurschule Hamburg-Bergedorf) részére – így kerültem kapcsolatba a várossal. Másfél évig fejlesztettük ezt a gondolatot, és utána rögtön hozzá is kezdtek az építéshez. Aránylag fiatal voltam még akkor, nem volt tapasztalatom. A város közbenjárásával az alapítvány mellém rendelt egy társat, aki akkor 55 éves volt, együtt dolgoztunk. Úgy döntöttünk, hogy kiszállunk az alapítványból és önállósítjuk magunkat. A társam intézte az adminisztrációt, szerződéseket, pénzügyeket, én pedig tervezhettem. Elkészült a bővítés, ami – akkor – egy 70 milliós (DM) beruházás volt. 1967-től 1972-ig foglalkoztunk a tervezéssel és kivitelezéssel.

Ezek után döntött úgy, hogy Hamburgban marad?

Közben Bécsben is dolgoztam, volt egy társam, Anton Schweighofer, akivel Bécsben közösen dolgoztunk egy irodában. 1968-ban a hamburgi társsal úgy határoztunk, hogy továbbfejlesztjük a közös munkát, így Hamburgban maradtam és a bécsi irodát feladtam. Építettünk néhány házat Bécsben is.

Az 1968-ban alapított iroda képezte alapját az SAA SCHWEGER ARCHITEKTEN-nek?

Igen, az már a mostani iroda volt.

Az iroda kezdetben kisebb, néhány fős iroda volt?

A bécsi irodában talán 5 vagy 6 alkalmazott dolgozott, de Hamburgban, mikor ezt a szakegyetemet terveztük, már volt 15-20 fő is az irodában. Egy 70 milliós épületet már nem lehetett két emberrel megvalósítani. Aztán sok pályázatot nyertünk egymás után, nőtt az iroda, az 1990-es években már 160-an voltunk. Nehéz volt az az időszak, mert 1972-ben meghívtak a hannoveri egyetemre professzornak. Kétfelé kellett szakadnom emiatt, 1996-ban, 25 év után végül feladtam az egyetemet. Az iroda akkor igényelte a legtöbb munkaerőt.  A hannoveri egyetemen volt egy tanszékem, és 5 asszisztensem.

Építészhallgatókat oktattak?

A tervezési és tervezéselméleti tanszéket vezettem.

Az oktatás hogyan zajlott a hannoveri egyetemen, mi miatt volt különleges az ottani képzés?

Azt oktathattunk, amit fontosnak tartottunk. A tervezési tanszéken építési teóriát és tervezést oktattunk különböző módszerekkel. Voltak előadások és szemináriumok, és legfőképp tervezési munkák, feladatok. 15 éven át minden második évben szerveztünk egy kéthetes tervezési szemináriumot Velencébe. Abban az időben főleg arra koncentráltam, két hétig a diákokkal voltunk az olasz városban. Mindig kiválasztottunk egy problémát, amit tervezési feladatként kellett megoldaniuk a hallgatóknak. A velencei egyetemmel működtünk együtt.

Jól tudom, hogy ezekről az intenzív kéthetes kurzusokról megjelent egy kiadvány?

Igen, a tanszék asszisztensei állították össze a velencei munkákat. Egy év előkészítést igényelt általában a velencei kurzus, kiválasztottuk, hogy kik vehetnek részt rajta. Ezért volt csak minden második évben. A kurzuson részt vett hallgatók legnagyobb része most már aránylag önálló, vagy jó nevű, önálló irodájuk van.

Az egyetemről érkeztek a hamburgi irodába is gyakorlatra, vagy ez nem volt jellemző?

Nem volt ilyen összeköttetés. Két egyetemi asszisztens dolgozott egy ideig az irodában. Néha közösen adtunk be a tanársegédekkel pályázatokat, ilyen formában volt csak összeköttetés az irodával.

Vannak olyan munkák, amiket kiemelne eddigi életpályájából?

Nehéz valamit kiválasztani, mert annyiféle feladatunk volt. Mindegyik érdekes volt, az egyiknek többet örült az ember, a másikkal több probléma volt. A munkák több mint 80 %-hoz pályázatokon keresztül jutottunk.

Terveztek olyan épülettípust, ami Magyarországon akkoriban egyáltalán nem volt jellemző?

Az irodaépületek más irányba mentek például akkoriban, a megszokott szoba-irodával szemben. A múzeum szintén fontos téma volt. A munka filozófiája változott, mit jelent az irodai munka, mi a team munka? A múzeumok esetében a kiállítási anyag került előtérbe, nem az épület, ezáltal különféle épülettípusok jöttek létre. Ezek tulajdonképpen ellentétei annak, ami például a mostani városligeti pályázatra jellemző: a Városligetbe szánt múzeumok esetében maguk az épületek érdekesek, nem a kiállítási anyagra kerül a hangsúly. Az épület maga a kiállítási tárgy. Ez már a bilbaoi Guggenheim múzeum óta jellemző, az épület fontosabb, mint a belső tartalom. Ez a hozzáállás megváltoztatta a múzeumokkal és kiállításokkal kapcsolatos filozófiát.

A magasházak is megjelennek a munkásságban…

Általában a városok fejlesztését tekintve nem elhanyagolható épülettípus a magasház. A kis alapterület miatt az egész világon egyre magasabbra építkeznek. A magasháznak főleg a technológiája fontos, és az épület típusa. Amerikában főleg mesterséges megvilágítást használnak, azért ennyire kövérek ezek az épületek. Ha ablakvilágítást szeretnénk tervezni egy magasházba, akkor annak egész más lesz az alapterülete. A másik fontos kérdés, hogy légkondicionáló berendezéssel oldják-e meg a szellőztetést, vagy lehet természetes módon is szellőztetni? A Frankfurt am Mainba tervezett épületünk volt az első magasház, amiben természetes úton valósul meg a szellőztetés. Több mint egy év kutatási munka után sikerült olyan technikai megoldást találni, amely segítségével 200 m magasságban ki lehet nyitni az ablakokat.

Tehát az első ilyen megoldás volt ez a világon. Később máshol is átvették?

Elfelejtettük levédetni, így több helyen gyártják ezt a típust.

Hogyan képzelhetjük el a technikai hátteret?

Nyugaton vannak specialisták, akik ilyesmivel foglalkoznak. Egy ismerősömmel együtt fejlesztettük ezt az ablaktípust, ami csak horizontálisan nyitható. A profilok úgy vannak megszerkesztve, hogy van bennük egy légcsatorna. Maximum 15 cm-re nyitható az ablak. Ha csak enyhén fúj a szél, akkor ki lehet nyitni, ha erősebben, akkor automatikusan be lehet csukni, ilyenkor még van szellőzés, de ha vihar van, akkor teljesen bezárulnak az ablakok és automatikusan bekapcsol a légkondicionáló.

A szél erősségét érzékeli ez a rendszer?

Igen, szélmérők segítségével, és automatikusan bezáródnak az ablakok erős szél esetén.

Ha már a szerkezetekről szó esett, mondana egy-két szót a hamburgi teniszstadionról?

A lefedést a kollégám, Werner Sobeck tervezte, aki statikus, egyetemi tanár. Először Hannoverben tanított, majd Stuttgartban és az egész világon dolgozik. A lefedés egy esernyőhöz hasonlítható leginkább.

A lefedés megtervezésén kívül volt más feladatuk is?

Bővítettük a stadiont. Ez volt az első lefedhető stadion. Jó idő esetén nyitott, ilyenkor hasonlít csukott esernyőre a ponyva.

Magyarországra tervezett pályája során?

Egyik műegyetemi volt évfolyamtársam, Elekes Keve a minisztériumban dolgozott majdnem 20 évvel ezelőtt. Nyugaton találkoztam vele, majd Magyarországon is. A Citadella áttervezésén gondolkoztunk, de végül nem lett belőle semmi. Ez volt az egyedüli gondolat, ami Magyarországhoz kapcsolódott.

Magyar nyelven jelent meg kiadvány, tanulmány a munkásságával kapcsolatosan?

Csak 2-3 cikk. Osskó Judit írása, illetve cikkek a berlini Collegium Hungaricumról. Külföldön és Németországban rengeteg publikáció jelent meg az épületeinkről, legalább két méter a szakfolyóirat az irodai könyvespolcon.

A BorderLINE Archiritecture c. kiállítás kapcsán készített kis videóban elhangzik, hogy szinte kizárólag számítógéppel zajlik a tervezés az irodában. Mikor kezdték el alkalmazni a számítógépes tervezést?

Magam sosem terveztem géppel. Az irodában körülbelül a ’70-es évek végétől jellemző.

A rajz és a kollázs azért megmarad a tervezés eszközeként?

A kivitelezési rajzok kivétel nélkül géppel készülnek, az egyetemen az 1990-es évektől már a tervezés is géppel zajlott. Úgy tudják alkalmazni a programokat a fiatalok, hogy emiatt a rajzot ritkán használják.  Az irodánkban az jellemző, hogy készítek egy vázlatot kézzel, azt odaadom a munkatársaknak, ők ezt variálják és kidolgozzák a részleteket, majd változtatunk rajta, továbbfejlesztjük a tervet és döntést hozunk. 

A megrendelőkkel hogyan zajlik a kommunikáció? Van, hogy több variációt is készítenek?

Azáltal, hogy jórészt pályázatokon keresztül jutunk megbízásokhoz, ritkán kell variációkat készítenünk. A pályázat után általában változtatni kell még valamit a terven, de nem lényegi dolgot. A koncepciót elfogadják a győztes pályázat esetében, és a kiviteli terv elkészítésekor, pl. az anyagválasztáshoz készítünk variációkat, különböző kollázsokat és bemintázásokat.

A belsőépítészetre mennyire terjed ki a befolyásuk?

Megpróbáljuk az egész belsőépítészetet megtervezni. Majdnem minden épületben 100 %-ig sikerült ezt véghezvinni, nem volt olyan épületünk, ahol a belsőépítészetet más tervezte volna.

Ez szerencsésnek mondható…

Nem, mert nem fogadunk el olyan munkát, ahol nem foglalkozhatunk a belsővel.

Főként középületeket terveznek, vagy pl. családi házat is?

A családi ház egyáltalán nem jellemző, egyet terveztem Hamburgba egy szemorvos barátomnak 1968-ban, egyet pedig magamnak Mallorcán.

Van olyan mestere vagy példaképe az építészek közt, akit kiemelne?

Azt vallom, hogy mindenkitől lehet valamit tanulni. A zürichi egyetemen az egyik szemináriumon Frank Lloyd Wright építészete volt a téma, akkor volt alkalmunk alaposabban  tanulmányozni az ő munkásságát, és vele személyesen beszélgetni, Le Corbusier-ről is sok szó esett. Most is van egy pár építész, akit kiemelnék, de ők nem annyira ismertek. Néhány csendesen alkotó építész, akik főként nem Európában élnek és nagyon szép dolgokat terveznek.

Karácsony Rita

Források:

A Schweger-iroda honlapja (https://schweger-architects.com/)
Jaeger, Falk: Schweger Assoziierte Architekten, Bauten und Projekte, 1999–2005, Jovis, Berlin 2005.
Osskó Judit – Kútvölgyi Katalin: Unokáink is látni fogják, Hamburg, 1990.

Szerk.: Winkler Márk