A Budapesti Építész Kamara Tisztújító Taggyűlésének fenomenológiai elemzése

"A következőkben leírtakat mind láttam, hallottam, érintettem, ízleltem, fáztam vagy tikkadtam tőle, logikailag levezettem — legjobb tudásom szerint döntve el, deduktívan-e vagy induktíven —, vagyis átéltem és kikövetkeztettem, s így kijelenthető: a leírtaknak a képzeletemmel és fantáziáimmal történő bárminemű egyezése a vakvéletlen műve lehet csupán."

  Jó volt a DJ [lemezlovas]. A jelöltek bemutatkozását (és az eseményt az abszurddal tarkító ,,újságírói kérdést" *) követő szünetbe beleengedett hosszú, ritka és lágy billentésű zongora-hangjegyek végre elegendő teret hagytak a fejemben visszhangzó kérdésözön lecsendesülésének. Mi történik itt? Mitől olyan izgatott a sok tisztelt egybegyűlt? Kik ők egyáltalán? Illeve hol voltak eddig? (Tavaly, vagy akár idén is…) Mit akarnak ilyen hirtelen? Vannak-e egyáltalán szándékaik? Vagy egyszerű bámészkodók ők? Ha kedvtelésből érkeztek csupán, kipárolgásuk miért ily szorongástól vemhes? S, végre, a létfontosságú kérdés (jelenségek résztvevő megfigyelőjeként élek, tehát muszáj, hogy létezzem, ergo… [oportet esse]), honnan, minek a súrlódása nyomán zajlik föl bennem ez a temérdek kérdés, s visszhangjuk miért hal el ilyen makacsul lassan?

  * Ha nem figyelem magam kellő komolysággal, vad kérdés kívánkozik az iméntire. Milyen hírértéket remélt vajon kitermelni a magát újságíróként bemutató férfi üres, az adott kontextusban rosszindulattól messze bűzlőnek érződő etimológiai bohócmutatványától? Hogy lehet egy fővárosnyi építészkamarai tag egyetlen kérdése az a keserű, posztmodernes áldilemma, hogy a törődés szóról vajon a törődöttség és lehasználtság, vagy inkább a kortárs gyűlölet-alapú retorikában szitokszóként használt woke jusson eszünkbe? Értelmezhető ez a kíváncsiság feszült csendjébe dobott mentőövként? Bármilyen áttételes módon viszonyba hozható ez azzal az egész délelőtt a teremben reszkető kíváncsisággal, halljuk-e egyáltalán egymás hangját, mi, e sokat kívánó, hivatásszerű szakma gyakorlóinak összessége? Vagy boldog naivságban (lelki szegénységemben) nyomban megelőlegezhetem a kedves mindnyájunk kollektív lelkében azonnal fölrebbenő választ?: ,,hát persze! törődött e szakma, lesújtó életvitelt követel mívelőitől világszerte, miközben a legelesettebbek számára épp úgy épít, mint bárki máséra! Ide hát veled, te törődés!" Gyönyörű tünet! Nyilvánvaló a válasz? Egyértelműen elég erős már a szakmán belüli gyűlölködés ahhoz, hogy vagy 300 ember előtt mikrofonba mondassék egy efféle, légüres teret képző kukacoskodás? Semmit sem merek el sem képzelni.

  Fantasztikusak voltak a szendvicsek! Legalább négy féle feltétkölteményt számoltam, selymesen idomuló fűszervajkrémestől a minden addigi ízt leuraló szalámisig terjedő széles ízpalettán. Értelmezhető volt ez utóbbi is, hihetőnek azonban semmi esetre sem gondolhattam. Ha egy íz ilyen nagyon igyekszik a többi elé tolakodni, az vagy hazudni, vagy propagálni próbál, de szinte biztosan olyasmit akar rám sózni, ami csak neki jó. A tojásosokon persze akár lehetett is volna mit feldobni, de teljesen más enyhén megbolondítani valamit, mint agyoncsapva elnyomni. Átkozottul könnyen jött a szinesztézia az említett szendvicsek és egy beszélgetésnek álcázott szabadkozás között. Öt középkorú férfi álldigált egy koktélasztalnál; egy beszélt (a szalámis), négy hallgatott (a tojásosak). Úgynevezett fiatal építészek. Néhány dolog eddigre már világossá vált. Hiába tűnik egyre fiatalabbnak az úgynevezett fiatal építész. Fiatalnak mondjuk, hiszen épp csak elkezdett labdába rúgni (ha akadtak jó pénzű, építeni vágyó rokonai, barátai, később ismerősei, építész felmenői vagy testvérei, legális szoftverei vagy szétdarabolódott anyairodája), illetve mások munkaerejének kontrollálásából megélhetést csiholni (ha az előző zárójelben soroltak nem, de egy nagyobb tervezővállalatnál eltöltött évtized elég hitelt generált számára a megmondószerephez). Mégis, azért hívjuk fiatalnak hiába, mert eddigre, szemmel láthatóan réges rég, begyöpösödött. Nem! helytelen ez a megfogalmazás! s bennem is megrökönyödést ébreszt (pedig én írtam le, épp az imént). A fiatal építész nem lehet gyöpös, mert mozgásban van. Lehet, hogy ez sajnálatos, de akkor is igaz: még évtizedekig itt lesz velünk, látszólag halad; követ valamilyen borzalmasan koszlott öltönykabátot viselő zeitgeistot. Akkor is, ha ő maga vastag, fehér szarukeretes, fényre sötétedő, multidioptriás, változtatható polarizáltságú szemüvegben és macsólila, feszülős atlétatrikóban követi, mindhiába, mert egy majdnem mászhatatlan falú, bakelitfekete barázdában mozog, ,,előre", miközben a drónfelvételen tisztán látszik, körbe-körbe halad, olyan ósdi megalkuvások marta groove-okban, mint a nőiség és a férfiúiság egydimenziós voltába vetett vakhit, az erőszak mindenek fölötti tisztelete, vagy az az önámítás, amely által beszélgetésnek nevezhető egy olyan történés, amely során az elhangzó mondatok 99%-a egyetlen ember hangképző szervrendszeréből ömlik elő. (A maradék 1% artikulált motyogás arról szólt, mennyire elhagy minket a kreativitás, amikor munkaszerzési árversenyekkori egymás alá licitálás okairól elmélkedünk. Csakis az építészeti minőség elhanyagolása lehet a ludas, állapodunk meg villámgyorsan, és a körülményekhez képest végtelenül elégedetten.)

  Tisztázandónak érzem az esetleges félreértést. Vannak kizárólag hosszú történetekben elmesélhető összefüggések. A fiatal építészben erősen munkál még a vágy, kiradírozni a családi ebédeken a felnőttek beszélgetéseiből kizárt, csendre intett gyerek rideg reflexeit. S szabadkozhatnék még tovább. Amikor a húszperces történet üzenete azonban az, hogy bármikor, de tényleg, akármivel meg lehet keresni a Sanyit és ő biztos, hogy meg fog hallgatni, és eddig is nyitott kapukat döngettél volna, ahogy nézd, itt is látjuk, hogy a személyes találkozások mennyire hasznosak és jópofák… Alarming, szól Bill, chicagoi régész cimborám, amikor pár órával később mesélem a történteket egy nehéz sörpad fölött, menten kiegyenesednek a kérdőjeleim, kontráz Nándi, pesti pultos barátom —akinek hivatása a törődés—, így én csak ülök köztük, ideges vigyorba belepréselt hát igen végén aprót hörpölve a már rég nem habos pilzeniből…

  Ebben a 21. századi szemmel zavarba ejtő kultúrában próbál valamiféle oltványt képezni a Törődés Munkabizottságnak elkeresztelt tömörülés. (Májpástétomos falatok, tápláló ásványi anyagokkal, ám felhangjai nyersek; izgalmasan pikáns, de textúrája érezhetően fékezettre habosított; lencsírával szórva… Mi lesz ebből…?) Tagjai állítják, hogy a társadalom budapesti építészként meghatározható szeletkéjének problémáiról legalább annyi szinte bizonyosan tudható, hogy e problémáknak már a feltérképezése is óriási kihívás, tekintve a szakmai érdekképviselet utóbbi évtizedekben fölhalmozott elmaradásait. Vitathatatlanként könyvelem el a megállapításokat, s olvasom tovább a székekre gondosan és elismerésre méltó tettvágyból elhelyezett röplapokat (hallgatom a vonatkozó podcastokat, látogatom a meghirdetett nyilvános eseményeket). A bizottság tagjai nem állnak meg itt, hanem kijelentik, hogy e teljes szegmens problémáinak megismerése nem csak nehéz, hanem fontos is! Ez pedig akkor is szilánkokra repeszthetné az előbb felskiccelt kulturális közeg figyelmét, ha egyetlen cél szentesült eszköze lenne — gyarapítani a tagdíjat fizető kamarai tagok számát. Az ígéret azonban más, az érdeklődés pedig az enyhén savas, adrenalinos felhők között nyálkahártyáinkon keresztül is jól felfogható, bár… Hamiskás ködöt képző előtörténetek is vannak, nehéz leckékről, saját bőrön, tapasztalat, szintén van, ám okos ember más kárán is, a gerendát is, s munkáltató és alkalmazott, legalább ilyenkor, látszólag, egyre megy, a profitkényszer mindenki lelkét kikezdi, és ha egyetem alatt többet olvastunk volna Mark Fishertől sem biztos, hogy ügyesebben kerültük volna ki a gödröket, buktatókat, a rágósabb vagy egyenesen emészthetetlen falatokat. Mondjuk mi, ott a folyosó és az előtér közös zugában. De még mindig fogalmunk sincs, mit mondanak azok a még, vagy inkább már nem is építészként dolgozó mások, akik nincsenek itt. Illetve van, fogalmunk, neked is, nekem is, de azt nem mondhatjuk bele a mikrofonba. Hiszen a Gyuri olyan keményen dolgozik a kamarai tisztségében. Így inkább leírjuk. Megváltoztatott keresztnevekkel. Úgy tisztább. (Vesepecsenye helyett: ez a víztiszta aszpik, ami összetartja a társadalom e jéghegycsúcsnyi morzsalékát.) Nem mondjuk bele a mikrofonba azoknak az építészeknek a nevét, akiknek akár több havi #jussát soha nem fizette ki (milyen gyakran! bújtató/fekete) munkáltatója. Minek? Közhelyszámba mennek. Nem bífelünk a mikrofonba arról, amikor Ármint éjszakára bezárta, kulcsra, az irodatulaj, hogy addig haza ne merjen menni, amíg el nem készül. Mivel? Ha jól emlékszik, egy olcsó belsőépítész kiviteli terv kiírásával. Nem köpdösi ki a hangfal annak a kamarai tisztségviselőnek a nevét, aki egyszer dühében, tíz méterről, rotringceruzával, tíz centivel vétette el Helga bal szemét, mert a gyakornoklány kiállt magáért, és munkaideje lejártával elindult haza. Eszünkbe sem jut elszlemmelni azt a sok száz, vagy mára szinte biztosan több ezer naponta megalázott, leordított fejű, szabadidejétől az erőszak megannyi formájával megfosztott, serényen dolgozó, kedmankinak gúnyolt, nélkülözhetetlen feladatot ellátó ún. ,,rajzolót" (akinek a feladatkörébe tartozik minden, amit a tervezőnek hívott építész nem szenvedhet), vagy irodavezetőt, vagy a sorozatosan hétvégézésekbe kényszerített szakági tervezőt, a hitegetett vezető tervezőt, a hatalommal szédített projektmenedzsert, az epét fröcsögő áskálódót, a törtetőt, az egy-két éve végre bejelentett munkavállalót, a pincébe toloncolt ,,kiöregedett" kolléganőt, az 5 m3/fő szobákba zsúfoltakat, azokat, akiknek kerek perec megmondták, hogy te itt soha nem leszel tervező építész, mert nő vagy, vagy azt, amit le sem írok, mert nem akarok a billentyűzetre hányni, mert nagy tervezővállalati előrementelhez tréfásan elejtett, de a rideg valóságban működtetett erotikus soft-skillekről vagy azok hiányáról szól, és én nem akarom, hogy telefonon turkáljon a gatyámban egy ilyen erkölcsi mocsárból pozíciókat osztogató fiatalember.

  Ilyenkor először az egyed sorsához rendelt agyi területeim kapcsolnak be. Az életösztön kiabál velem, ne légy hülye, Robi, a ki nem fizetők, az irodába zárók, a rotringgal szemkidobók, a leordítók, a megalázók, a törtetők és áskálódók érdekei védelmére miért akarsz szövetkezni? Ne akarj velük érdekközösséget alkotni, Robi! Küzdeni ellenük, fellépni velük szemben, azt akarjál! Aztán nagy-nagy önuralom árán bekapcsolnak a közösségi léthez huzalozott agyterületek is. Ezeknek az egyedeknek, személyeknek, embereknek elítélhető a viselkedése, a reakciója, de tetteiket nem légüres tér szüli. Nem is csak lényegtelen, ottfeledett díszlet az a gazdasági-kulturális valóság és szakmai közeg, amelyben cselekedeteikért bűntudatukon kívül (ha valóban ébred) semmi más előtt nem tartoznak felelősséggel. Sérült érdekeik nyomán is viselkednek e minősíthetetlen módokon. Kell, hogy létezzen ez a plurális mi, amelybe mi mind beletartozunk, és amelynek minden sérelmét, erkölcsi kötelességből, felismerjük és méltányoljuk, megnevezzük, körbejárjuk, tanakodunk felőle, és a legmegtiportabbjaink hangjára is gondosan ügyelve kitaláljuk, mitől maradhatunk mi mi, tehát olyan emberek, akik azt a vállalást teszik, hogy Budapesten, vagy bárhol, emberek életének méltó tereit adják, az ehhez vezető út minden feladatával együtt. Csak úgy lehet téralkotáson keresztül az emberi méltósággal foglalkozni, ha munka közben is gyakoroljuk a méltóságot. Máshogyan csakis hazug vagy ellenséges tereket lehet létrehozni.

  A tiramisú kissé visszafogottra sikerült. Bár addigra akár már mindegy is lehetett volna. Alig akadt valaki, aki megtisztelte figyelmével a #küldöttkiszavazás végeláthatatlan perceit kellemesebbé tenni hivatott, lelkiismeretesen felépített útibeszámolót. Mintha mindenki elfogadta volna, hogy Dánia nagyberuházásainak építészete itthonról, különösen egy kamarai, tehát a legátitatottabb módon helyspecifikus és életszagú (azaz macibarnával fölhúzott szürkeárnyalatos) eseményről szemlélve, tökéletesen irreleváns. Mintha reméltem volna, hogy ezt az elfogadást megértés szülte.

  A levezető dupla feketét kortyolgatva kapta el figyelmem egy, a többi hígabbnak érzékelt téma között meglepően sodrósnak, másodpercekre akár erősnek ható beszélgetés, amelyből most nem idézni szeretnék, inkább beszállni, egy papíron (később kijelzőn) nehezen komponálható szólammal, a dialogikussal. Igaza van, kedves hölgyem, magam is tapasztaltam, már-már észbontó az üzenete annak, hogy az akadémiai munka DLA-válfajának kimondatlan előfeltétele, hogy a jelentkező, ha építész, akkor saját tervezői praxissal rendelkezzen. Ennek logikátlan volta rengeteg szempontból zsibbasztó. (Ezért a dialogikus fejtegetés.) Például időrendileg, a pályaív tekintetében. Hiszen, mire annyi tapasztalatot szerzett, amennyire érdemes már valamirevaló kutatást építeni, addigra vagy beszippantotta az embert az üzletszerű kéjelgés, vagy mindvégig mások praxisát építette (e szöveg első nagy zárójeles felsorolása mentén). Nagyon fontos kibontani a valamirevaló szó helyi jelentését. Csodálatra méltó, példásan kidolgozott, kedvesen friss, vagy épp meghatóan mély munkákat védenek meg évről évre a fél kézen számolható építészeti tárgyú doktori iskolákat elvégző pályatársak. Mégis, felfoghatatlan, hogy a doktori iskolák vezetői szerint ez elég. Kérdéssel könnyebb dialogizálni. Ez a legtöbb megtehető? Úgy értem, a következő 30 év talán az emberiség történelmének legnehezebb harminc éve lesz. Elsunnyoghatatlan már az elodázott felelősség terhe, a ma álló házak óriási részének nem sikerült számításba vennie — az embert. Sokféleségünket, vasalt ingek pille óljába zárt ösztöneinket, lassú tudatunkat, biológiánkat, antropológiánkat, szociológiánkat, és a többit.

  Takargathatatlan már, hogy az épülettervezés: közügy. Fel sem vesszük már, hogy e közügyet érdemben figyelembe vevő ép|ít|ész-érveket a tárgyalóasztalok körül háztervekről értekezők egyszerűen megmosolygják. Ha a tieidet nem, annak egyetlen oka, hogy nem elég relevánsak az érveid. Hogy félrefókuszálsz. Hogy már réges rég a bakelitfekete groove-ban mozogsz, a porcicás kordbársonyban feszengő zeitgeist nyomában. Félvak technofilekkel teleszervezett ,,think" tankek ontják magukból az újabb és újabb legyártandó millió tonna még tökéletesebb építőanyagot, miközben csak Európában legalább egymillióan élnek közel kőköri körülmények között, és még mindig azzal a hamis ferde szemmel tudjuk csak vizsgálni e figyelemre méltó becslést, amely nem akarja meglátni, hogy nem a kőkorral volt a gond. A legújabb kor a góc, illetve annak egyirányúsított kizárólagosíthatnékja — az, ahogyan az együttélést egyre ridegebb, sőt, szögesdrótosabb, csakis ,,fölfelé" záró (tehát ,,lefelé" szinte bármi károkozással elnéző, megengedő, olykor azt egyenesen szorgalmazó) határokkal lehetetleníti el vagy nehezíti meg minden újonnan ,,fejlesztett", már ábrándkorában évszázadokkal meghaladott elvek mentén elképzelt (majd megépülő) beltéri légköbméter és annak nyakasan merev foglalata.

  Ez az a kontextus, amelyben az elolvasható, tehát végigírt és megvédett, építészeti témájú doktori munkák nagy része három kategóriába sorolódik: a világ jellemző —és a ma építészetét közvetlenül érintő— gondjaihoz képest teljesen elvont, fantaszta-szerűen elméleti kutakodás (általában mikropraxisokra építve); másodszor a világ vonatkozó problémáira reagáló munka, amely azonban léptékben, földrajzilag, túlspecifikáltságával vagy a gazdaságföldrajz hatóerejét teljesen figyelmen kívül hagyó hozzáállásával akkor is az elmélkedés kényelmes ingoványában ragad, amikor pedig terepen és közösségben fúr-farag; és a legkárosabb, a nagyberuházásokon kicsorbult erkölcsű, városerőszakoló működésüket újabb flepnivel igazolni kívánó, nagy praxissal rendelkező kollégák látszólag valamiféle fejlődést szolgáló (ismét: technofil), a hús-vér valóságban aztán válságmélyítő hatásúnak bizonyuló kutatási tevékenysége. A köztes léptékek betöltetlenek. Az egymásrahatások vizsgálhatatlanként címkézettek. A tudományterületek határait, mi több, akár közeit illető munkák publikálhatatlanok, a folyóiratok szerkesztői szerint imázsba illeszthetetlenek, így gyakorlatilag egyszerű zajként, bár, talán, szerencsére, egyre állandóbb és egyre erősebb zajként töltik ki a túlhatározottság, a tűhegynyi fókusz közötti hideg vákuumot.

  Kerüljön hát szétválasztásra tudomány és gyakorlat, hogy legyen elég időnk az életre is, lehessenek gyerekeink nekünk is, lehessenek szüleik nekik is (jó példát mutatva az ultrakapitalizmus mátrixába csövezett tengerentúli szaktársainknak is), szólt az akkor még érvnek tűnő szentencia a kávéspult melletti csoport felől. Pedig muszáj, hogy köztudott legyen: a világjobbításra törekvő kutatási-fejlesztési, és az annak eredményeit visszaforgató oktatási munka leválasztása a gyakorlat során felmerülő, életbevágó problémák alapos ismeretének megszerezhetőségéről, tehát az ún. praxisról… ez nem a megoldás, hanem a gondok ősforrása. Évente több száz építészhallgató kerül ki a felsőoktatásból a munkaerőpiacra úgy, hogy semmilyen valósághű elképzelése nincsen arról, mitől közel nulla az összefüggések darabszáma egyetemi terveivel kapcsolatos, alig elismert erőfeszítései és majdani munkahelyi / cégvezetői küzdelmei között. Egyetlen élmény azért, talán, mégiscsak hidat képez akadémia és gyakorlat között. Az elnyomatás / megalázottság kitartott, folyamatos érzete, s ennek állandósult csatlósa, az egyetlen valóban fejlődést ígérő válasz, az erőszak. Ha tudod, manipulációig finomítod, de hamar megszokod, hogy itt nem a céljaidat kell átgondolnod, hanem az eszközeidet szentesítened. Esetleg tűrhetsz, csöndben, egyre mélyebbre engedve a tűt a bakelitfekete barázdába. Az alkoholbetegség és a többi vészkijárat mindig ott lesz, hogy pillanatnyi segítséget nyújtson. (Doktorom, doktorom, hol a vényem, add innom napi liter vörösborom — dalolja a kamarai tisztségviselő [is].)

  A DJ [lemezlovas] végig kifogástalan hangulatfestője maradt a rendezvénynek. Alkoholt nem kínáltak. Remélni akarom, hogy e megfontolást tapasztalaton alapuló megértés szülte. Mindent összevetve úgy fest, bőven van mit tenni. Munkára, Bizottság!

Vikár Róbert, kamarai küldött, megrögzött pogácsafaló
(Robi vagyok, pogácsafaló, 168 órája tiszta.)