Abszurd panelbontás
Míg a reflektorfény most a vizes VB-n van, s a Kormány folyamatosan adja át, jelenti be a sporttal kapcsolatos fejlesztéseit, addig is érdemes - sőt ajánlott - elmélyedni az abszurdnak is mondható panelbontás ötletén. Mi igaz mindebből, s melyek azok a fontos részletek, amelyek felett vizuális világunkban elsiklunk? Körmendy Imre írása.
Amikor az elmúlt évben Lázár János miniszter úr a panelházak lebontásáról és a lakók családi házakba költöztetéséről beszélt, úgy gondoltam, ez az ötlet el fog halni, hiszen abszurd. Később mégis arról szóltak a hírek (pletykák), hogy statikusok, épületgépészek, közgazdászok és más szakemberek megbízást kaptak a megvalósíthatóság körülményeinek tisztázására. Sőt, egy települési mintaterv gondolata is felröppent - talán nem meglepő, ha megjegyezzük, a kiválasztott város Hódmezővásárhely.
Ekkor még mindig azzal áltattam magam, hogy majd csak kiderül: nem jó az ötlet. Ősszel azonban a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karának hallgatói klubja meghívott egy esti beszélgetésre, ahol különböző szakemberek vitatták meg e kérdést. Mint kiderült, az est szervezői között az Építéstudományi Egyesületet is ott volt. Az ott elmondottakat azért idézem fel, s vetem papírra, mert a Budapest Kör levelezése – aminek olykor-olykor olvasója vagyok – s Brenner János e témával foglalkozó írása meggyőzött, hogy a kérdés aktuális ma is.
Fontos tisztázni, hogy a politikusok kényszerhelyzetben vannak: mi, honpolgárok újabbnál újabb nagyszerű gondolatokat várunk tőlük, fantasztikus megoldásokat létező és kitalált problémáinkra, aminek ők meg akarnak felelni, s emiatt sokféle "dolog" születik. Ha azonban ezekre a - sokszor - abszurd politikusi ötletre a szakma azonnal ráugrik, akkor minden héten rendezhetnénk egy-két vitaestet. Nem véletlen, hogy II. Rákóczi Ferenc hatlovas hintóval menekült a politikai felkérés, jelesen a nép sérelmeinek felvállalása elől – amint azt Illyés Gyula remekül leírta. Sőt másokat is felsorol, akik hasonlóképp cselekedtek, legfeljebb a menekülés eszköze és útja volt különböző. A politikusság ugyanis ripacssággal is jár, s leginkább szereplési kényszer.
Megértve tehát a hevületet, elengedhetetlennek tartom hogy szakemberként hozzászóljak a vitához és rögzítsek néhány pontot - amelyekkel több, urbanisztikában jártas szakember is egyetért. A nagyvilágban számos esetben történt már lakóházak, lakótelepek részleges vagy teljes bontása. Az első, nagy port kavart ügy (fizikailag és elméletileg egyaránt) egy egyesült államokbeli lakótelep felrobbantása volt Saint Louisban.1 Brenner János berlini miniszteri tanácsos rendszeres magyarországi jelenléte, munkálkodása és írásai révén közismertté vált, hogy Németország keleti tartományaiban többszázezer panellakás bontását határozta el a Kormány. Más hírek is eljutottak a szakmán túl, a társadalom szélesebb rétegihez lakótelepi házak átalakításáról, bontásáról és átépítéséről, humanizálásáról, rehabilitációjáról, s ilyesmi törekvések itthon is már régóta ismertek. Például Eger Csebokszári (északi) lakótelepének megújítására (rehabilitációjára) már a ’80-as években pályázatot írt ki a város és az Építésügyi és Városfejlesztési minisztérium.
A hírek azonban nem teljesek, s egy-két fontos részlet elvész, kiváltképp vizuális világunkban, ahol sokan képek alapján tájékozódnak. Szakemberek olykor le se írnak evidenciákat, mert annyira tudottaknak tekintik azokat.
A panelházak bontásában nem az az alapvető kérdés, hogy műszakilag meg lehet-e oldani (mert majdnem minden megoldható műszakilag), hanem az, hogy megvannak-e a jogi és gazdasági alapjai. A hírekben nem kellően exponált vagy egyesek által észre nem vett leglényegesebb információ az, hogy ezek a részleges vagy teljes bontások és átalakítások állami vagy önkormányzati lakásokkal történtek meg. A híres, hírhedt amerikai esetben a totálisan aszociális, deformálódott társadalmat kellett kirobbantani, a társadalmi "fekete lyukat" megszüntetni (a bérlőket katonai erővel eltávolítani, s a visszaköltözést a felrobbantással lehetetlenné tenni). Az egykori Kelet-Németországban pedig üresen álló bérlakásokat bontottak le, mert lakóik az egyesítés után elhagyták azokat. De ezt a folyamatot Brenner János cikke kiválóan ismerteti.
A magántulajdonnal ugyanis jobbára nincs dolga az államnak és az önkormányzatnak. Abba csak egészen korlátozott esetekben avatkozhat bele (a szabályozáson túl). A kisajátítás – azaz kényszer tulajdonos váltás, köztulajdonba vonás – alaptörvényi/alkotmányi kritériumai hosszú évtizedek (évszázadok?) óta állandóak. Kisajátítás csak különleges esetben, közérdekből, törvényben maghatározott esetekben és módon, azonnali, teljes és feltétel nélküli kártalanítás mellett lehetséges. Közismert, hogy hazánkban a legmagasabb egész Európában a magántulajdonú lakások aránya: meghaladja a 92%-ot. A lakótelepek építése során – még a létező szocializmusban – gyakorivá vált az OTP értékesítésű öröklakások és a szövetkezeti lakások építése és eladása. E célra találták ki az úszótelek fogalmát: a köztulajdonban maradó tömb-méretű telken belüli eltérő tulajdonú, azaz magán vagy szövetkezeti házak területét és a körüli járdát és elő-lépcsőt magába foglaló telkeket. A tömb (sőt esetenként szupertömb) méretű telkek neve előbb „úsztatótelek" lett, majd ennek groteszk volta miatt a „tömbtelek" fogalma állandósult, legalábbis az építésügyi szabályozásban (mert az ingatlan-nyilvántartásban sose vert gyökeret). A rendszerváltás hevületében pedig - politikai megfontolásból - a kevés bérlakást is eladta az állam/önkormányzat.
Magyarán: hazánkban aligha van esély arra, hogy panelházak részleges vagy teljes bontására sor kerüljön. A kevés bérlő – a tehetősek kivételével – nem hagyta el ezeket a lakásokat, ezek nem állnak üresen (a legutóbbi statisztikai adatokban szereplő önkormányzati nem lakott lakások a kiadhatatlan, emberi életre nem alkalmas félkomfortos vagy komfortnélküli, világosságot nélkülöző régi építésű lakóházakban találhatók). A tulajdonosok vagy eladják lakásukat vagy nem. Ez az ő szabad döntésük. Erővel (kisajátítással) aligha vehetők állami/önkormányzati tulajdonba, mert nem állapítható meg közérdek és kivételesség ez esetben. Rengeteg házról/lakásról van szó, s aligha mondható közérdeknek, hogy állami erővel felvert árakon vegyünk meg a közösség számára lakásokat pusztán azért, hogy azokat lebontsuk. (Régi tapasztalat, hogy állami programokra a piac úgy reagál, hogy az árak jelentősen megnövekednek: ezt tapasztalta már Wekelre Sándor miniszterként/miniszterelnökként, amikor kispesti kertváros építésébe fogott, s ez érvényesült ma is, amidőn a "CSOK" 30-40%-ot emelt a budapesti lakásárakon.)
Mindemellett meg kell állapítanunk, hogy a négyemeletesnél magasabb lakóépületek felső emeleteinek lebontása jó cél lenne, hiszen a 4. emelet felett végképp megszűnik a szem- és fülkontaktus a játszótéren időző gyermek és a lakásban tartózkodó szülő között,2 s ezért onnan kevésbé engedik le a gyerekeket a szülők, ami a fejlődésükre káros. A fák átlagos koronaszintje feletti lakások nyári hővédelme megoldatlan, illetőleg csak drágán valósítható meg. A sok lakóhoz mérhetetlenül kicsi a ház előtti és az előtérben rendelkezésre álló hely a találkozásra, beszélgetésre. Mindezekért (és más szempontok miatt) Dániában már a II. világháború óta a lakóházak normális magassága legfeljebb hátrom szint (földszint + két emelet). A lakótelepek e visszabontásokkal jól járnának, mert javulna a parkolási helyzet, egy lakóra több zöldfelület jutna, csökkenne a túlterhelés stb. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy annak idején egy kétszobás lakást négy főre építettek, ma alig több mint két lakó lakik bennük - átlagosan. Ez, és a korosztályok változása a gyermekintézmények kihasználtságát és létét is erősen befolyásolják.
Még egy szempontot ajánlok a politikusok figyelmébe: a családi házas, telkes lakóterületek létesítése jó egy faluban vagy egy kisvárosban, de mindenképp elkerülendő egy népesebb településen. Az amerikai tudós, Lewis Mumford már 1961-ben leírta, hogy az USA városaiban és másutt népszerű és gyakran alkalmazott beépítési forma tönkreteszi a városokat és feléli a természetet, a természetközeli tájat, lehetetlenné teszi a közösségi közlekedés rentábilis megszervezését.3 A ’80-as évek végén készített világméretű felmérés mutatta meg, hogy egy ritkán lakott amerikai városban egy ember tízszer annyi üzemanyagot használ közlekedésre, mint egy bécsi polgár. Tehát egy ilyen város fenntarthatatlan (az USA ökológiai lábnyoma többszöröse a világénak, s követhetetlen az az életforma).
A paneles épületek bontási tervei ugyanakkor totális ellentétben állnak a Kopaszi-gát, Lágymányosi-öböl környékére állami segédlettel építhetővé vált harminc – negyvenemeletes épületekkel (amelyekben részben lakások lesznek, vagy legalábbis ilyen hírek látnak napvilágot), a városban egyesek által rendszeresen szorgalmazott magas épületekkel, valamint az utóbbi években és jelenleg is épülő "lakóparkok" beépítési sűrűségével. A Lágymányosi-öböl melletti megadott beépítési paraméterek, szintterületi sűrűség/mutató 4-6-os értéke ezer-ezerötszáz fő/hektár körüli értéket tesznek lehetővé, ami azt eredményezi, hogy a lakótelepeken élni sokkal jobb! Az európai országokban lakóterületeken ennél sokkal kisebb értékek a megengedettek (Németországban pl. a lakónegyedek legnagyobb szintterület-sűrűsége 0,9, kivételesen 1,2. Tehát a budapesti negyede – ötöde). Ezzel a rövidtávú, üzleti érdekű gondolkodással, szabályozással az a gond, hogy a rendelkezésre álló fejlesztő erőkből a városok töredéke újul csak meg, fejlődik, a többi pusztul megoldatlanul. A főváros egyes területei ezt egy évszázada bizonyítják, mégis a tervezés során egyre magasabb értékeket állapítanak meg, egészen értehetetlen módon.
Lehet, hogy Hódmezővásárhelyen kísérletként megvalósul néhány ház visszabontása (hiszen sokaknak állami pénzen semmi sem drága), de félő, hogy e kísérlet is olyan eredményre vezet, mint jó néhány más próbálkozás hazánkban. Azaz a folyamat csendben elhal, s semmit nem tanulunk belőle.
"Jót s jól, ebben áll a nagy titok!" – fogalmazta Kazinczy Ferenc 1808-ban, s senki sem cáfolta meg azóta. Ezt ismétlem én is, lett légyen a Városligetbe tervezett Múzeumi Negyedről, a vári Kormányzati negyedről, Budapest arculatáról - felhőkarcolókról, a sport fejlesztéséről vagy éppen a panelbontásról szó.
Budapest, 2017. július 10.
Körmendy Imre
1 Lukovich Tamás: A posztmodern kor városépítészetének kihívásai című könyvében (Szószabó kiadó, 1997.) – többekre hivatkozva – egyenesen a lakótelep felrobbantásától számítja a posztmodern kor beköszöntét.
2 Jan Gehl: Élhető városok, TERC Kiadó, Bp. 2014. A szerző Life Between Buildings c. művében az ezt bizonyító kísérletet fényképekkel és rajzokkal illusztrálva már 1987-ban publikálta.
3 Lewis Mumford: A város a történelemben