Ahogy az építész látja - Szemere Pál Általános Iskola, Pécel I.

A kortárs építészet utóéletével foglalkozó cikksorozat keretében Molnár Szilvia és Rubóczki Erzsébet által bemutatásra kerülő három projekt közül elsőként a péceli Szemere Pál Általános Iskolát mutatjuk be. Rubóczki Erzsébet Ekler Dezső vezető tervezővel készített interjút. 

„A péceli iskolával létrejött egy, a hazai klasszifikációba rendkívül nehezen besorolható épület." Wesselényi Garay Andor (1.)

Napjainkban az iskolaépítés nem az építészet sikerágazata – ellentétben például a sportlétesítményekkel vagy akár a köztérfelújításokkal –, ennek ellenére a rendszerváltás óta megépült új, illetve felújított-kibővített oktatási intézmény közül legalább tucatnyit fontosnak gondol, „jegyez" a szakma; ezek közül bármelyiket választhattuk volna. Szándékosan szűkítettük a kört a fővároson kívülre, olyan helységre, ahol középület alig épült. Ebbe a képbe tökéletesen illeszkedik Ekler Dezső péceli iskolája, amelyről mind az átadása körüli időszakban, mind a későbbi években több, az épületet méltató írás jelent meg, és 2008-ban elnyerte a Média Építészeti Díja elismerést is. (2.) Ez alábbiakban az építésszel készült interjút közöljük.

Előzmények

Rubóczki Erzsébet: 2002-ben kezdtétek el tervezni az iskolát, az átadásáig öt év telt el. Most megjelent könyvedben (3.) két fontos megjegyzés is olvasható, amelyeket relevánsnak gondolok az épület feltárásához. Az egyik az épület tömegformálására, míg a másik a megrendelő magatartására vonatkozik. Az előbbivel kapcsolatban azt mondod, hogy az épület tömege egy lendületes formaként jelent meg a fejedben („Képzelj el egy kígyót vagy sárkányt! Az épületnek a fülétől a farkáig megvolt a képe.") (4.), amely egyben a bonyolult térbeli kapcsolatok megoldását is kínálta. A másik pedig, hogy ezt a meglehetősen merész, iskolaépületre egyáltalán nem jellemző formálást szinte „csont" nélkül elfogadták a megrendelők. Kezdjük tehát az elsővel, a tömegformálás merészségével.

Ekler Dezső: A félreértések elkerüléséért egy dolgot már az elején érdemes tisztázni. Ha egy építésznek egyetlen lendületes vonal jut az eszébe, amely aztán egy nagyméretű ház egészét elrendezi vagy megoldja, az szükségképpen feltételezi rengeteg előzetes információnak a birtoklását. Semmi nem tud az ember eszébe jutni, ha nincsenek ismeretei. Hogy ez a gondolat, ez a megoldás, ez a lendületes vonal az eszedbe jusson, ahhoz egy-másfél évnyi előmunkálat kellett: próbálkozás, elemzés, konkrét mérlegelés. Olyan ez, mint a matematikusoknál, akik ugyan a megoldásra intuitíve jönnek rá, de előtte akár évekig gondolkodnak a részleteken. Vagyis nem szabad azt képzelni, hogy mindez előzmények nélkül következhet.

Az előzmények pedig akár a végtelenségig sorolhatók a péceli Ráday-kastély folytatásaként megépült iskola esetében. Ugyanis a személyes életem is úgy alakult, hogy már ezt a feladatot jóval megelőzően közöm lett Pécelhez, illetve a kastélyhoz. A nyolcvanas évektől önkéntesként nagyon sokat dolgoztam a városnak: kevés régi háza van, amelynek megmentésében, tatarozásában, így vagy úgy, ne vettem, vettünk volna részt. Továbbá 1991-ben, a kastély túloldalára református közösségi házat és imatermet terveztem. Ez a szituáció, mint előzmény szintén nagyon érdekes, mivel a Ráday-kastély és a vele egybeépült református templom képezi ma is a város szellemi központját. Ezeket egészíti ki a Rádayak kertjében álló kisebb, de fontos és jelentőséggel bíró épület, a Prónay-kúria, amelyet szintén mi tettünk rendbe, terveztünk OTP-fiókká.

Mindeközben merült fel az igény egy új iskolára, mert a város főutcáján álló, a 20. század első harmadában épült iskola visszakerült az egyházhoz, így állami iskola – a volt kastélykert közepén álló régi épületen kívül – nem maradt. A kastélykerten belül, utcafront nélkül, a kert maradékában, ezt a kis épületet megtartva kellett megépíteni az új iskolát. Némiképp abszurd helyzet, amely száz százalékosan „hozzávarrta" a feladatot a 18. századi barokk környezethez. Mindez a sokféle előzmény és kötöttség talált megoldásra az említett geometriai gesztusban.

Tértervezés, térszervezés, tértörténet

RE: Ez volt az első, és azóta is egyetlen iskolaépületed. Mennyire ástad bele magad az épület oktatási funkcióinak feltárásába, illetve mennyire befolyásolt, hogy az 21. században a korábbi, megszokott oktatási metódusok már alig működnek, és hogy mindennek építészeti következményei is vannak? Mit gondoltál akkor minderről?

ED: Oktatási épületet terveztem a Kaposvári Egyetemnek, ám iskolát valóban nem. De mindaz, amit felvetettél, alapkérdés. És hogy még az előzőekhez is hozzákapcsoljam, a felvázolt, nagyon egyedi szövet, amelybe bele kellett ültetni az iskolát, nagy segítségemre volt abban, hogy véletlenül se próbáljak egy absztrakt, a régieket idéző, ám ma is divatos „laktanyás" iskolát tervezni. Teljesen egyedi történetet lehetett és kellett ebben a helyzetben találni, hiszen annyi mindenhez kellett alkalmazkodni.

Az alapelv, amely az oktatást és az iskolák épületét is poroszosan képzeli el, az elmúlt két évszázadban vált népszerűvé, de valójában már korábban megszületett, a jezsuitáknak és a többi szerzetesrendnek köszönhetően. A napóleoni időktől kezdve egyértelműen a poroszos, vagyis a katonai nevelési rendszer jellemezte Európát. Michel Foucault (1926-1984) francia filozófus és társadalomkritikus több tanulmányában foglalkozik a neveléssel és annak intézményrendszerével, és feltárja, hogy a felvilágosodás és a racionalizmus hogyan vezetett ehhez az intézményi struktúrához. Egész egyszerűen logisztikailag képzelték, és képzelik el mind a mai napig az oktatást, és az iskolák ma is laktanyákra hasonlítanak. Hierarchikus szerkezetük egy az egyben kivetül az épületekre: hosszú folyosók, egyforma osztálytermek, ezek szintenkénti ismétlődése; vagyis ezen jól ismert sztenderdek mentén épültek meg az oktatás intézményei.

A fenti elképzeléssel szemben nagyon kevés egyéb pedagógiai elv áll; az egyik legismertebb a mindezzel szöges ellentétben gondolkodó Waldorf-pedagógia, amely nem az iskola bürokratikus megszervezése felől közelít az oktatáshoz, hanem a gyerekekből indul ki, és vallja, hogy az ő kibontakozásukat kell segíteni az életkoruknak, a hajlamaiknak, az adottságaiknak megfelelően. Például egy Waldorf-iskola építészetileg is ehhez alkalmazkodik, valójában egy elmesélt tértörténet, amelyben egyik dologból következik a másik, majd abból egy harmadik, és semmi nem ismétlődik meg benne. 

Természetesen egyeztettünk tanárokkal arról, hogy mit szeretnek a gyerekek, hagyatkoztunk a tapasztalataikra, de sokat segítettek Rudolf Steiner antropozófiai gondolatai is, amelyekkel egy időben sokat foglalkoztam. Kialakult egy privát képem arról, hogy milyen egy hat- vagy nyolcéves gyerek, és milyen egy tíz, tizenkét vagy tizennégy éves, hogy az egyik miért elvonulóbb, míg a másik élénkebb vagy, hogy milyen jelentősége van e tekintetben a színeknek, a téralakításnak, és így tovább.

Ez utóbbira jó példa, hogy a péceli iskolában a fő közlekedést biztosító rámpán kívül több helyen bukkan fel lépcső és lépcsőház, de ezek roppant szabálytalanok. Sokféleképpen, kicsit labirintusszerűen kapcsolódnak a terek a lépcsőkhöz és a rámpához is. A szünetekben való mozgás iránya így, tapasztalatom szerint, nagyon a gyerekek kedvére való. Egy „laktanyás" típusú, szigorú szerkezetű, rendezett mozgásra tervezett épület helyett a középkori városok kuszaságára is emlékeztető jövés-menés jellemzi az iskolán belüli mozgást. És talán itt kell megemlíteni azt a „gesztust", amit te is felidéztél a beszélgetésünk elején, és amit magam is nagyon fontosnak tartok, nevezetesen, hogy ezt a bonyolult és hosszú épületet valóban egyetlen vonal fogja össze. Ha egy gyerek a főutcáról (Kossuth Lajos utca) bemegy az udvarába, már érzi, hogy kicsit emelkedik a terep, és ez folyamatosan így is marad. Így jut el az auláig, majd a hosszú rámpán felkanyarodva, az osztálytermek előtt, végül megérkezik a második emeletre, amelynek a végén ott áll az ének-zene terem a karénekdobogóval, mögötte a hatalmas kirakatablakkal. Ha itt felszáll a gördeszkájára, visszafelé akár végiggurulhat a folyosón, le a rámpán, majd az aulán át ki az udvarra, és kiér a Kossuth Lajos utcára, ami lejt, és az önkormányzat előtt legurulhat akár egészen a vasútig… Vagyis egyetlen, szabadon végigjárható gesztusra, mozgásra fűztük fel az épületet.

Summa summarum, azt gondoltam, hogy olyan általános iskolát kell tervezni – és hangsúlyozom, nem Waldorfról, vagy más alternatív oktatásról beszélek –, amely alapvetően a gyermeki igényekhez hangolódik; vagyis roppant változatos, minden egyes tere újabb és újabb fordulatokat hoz, az egyik részlet nem ismétli a másikat, és amelyben a gyerekek mindenütt más-más anyagokkal és színekkel találkoznak, mint egy jó mesében vagy egy izgalmas történetben. Ezért lett az egésznek egy végigpróbálható sztorija, a bejárattól a felső szinten elhelyezett ének-zene teremig, és vissza. Ezért vannak az első és második osztályok a földszinten, és a felsősök termei meg az emelet végén, és kapott mindegyik korosztály egészen más színt, és lettek eltérő hangulatúak. Vagyis egyedi történet jellemzi az iskolatér egész narratíváját.

Nem volt kérdés számomra, hogy ebben a történetben például a könyvtárnak a kastélyudvarral szemben, míg a tantermi szárnynak a kastély istállószárnyainak folytatásában lesz a legjobb helye. De nyilvánvaló volt az is, hogy csak akkor tud egybemaradni a kert és alakul ki egy normális méretű iskolaudvar, ha ezt a tantermi szárnyat lábakra állítom, hídszerűen a levegőbe emelem. Az is praktikusnak tűnt, ha az aulát mindennek a közepére helyezem, vagy ha a kicsik lenn, a nagyobbak fenn kapnak termeket; ha azelvonulásra szánt terek – mint a rajzterem az első-, és az ének-zene terem a másodikon,­ az épület spiccén lesznek; és ha az igazgatói iroda és a tanári szoba a bejárathoz közel kerül, akárcsak az ebédlő és a konyha. Ezen elképzelések alapján szinte magától összeszerkesztődött az épület – azaz nem egy elvont, bürokratikus elv szerint áll össze –, aminek már „csak" meg kellett találni az összefogó formáját.

Ezt az egyediséget – bármilyen meglepő és hihetetlen –, de viszonylag simán elfogadta a megrendelő. És most utalok vissza a bevezetőben említett második kérdésre: mivel sikerült meggyőznöd az akkori önkormányzatot erről a formabontó tervről?

Hogy a terv nem váltott ki ellenállást – sem a politikusokból, sem a városvezetésből, sem a tanárokból –, annak több oka volt. Egyrészt az iskola állami támogatással épült, vagyis nem a helyi vezetők voltak a közvetlen megrendelők, így a beleszólásuk is korlátozottabb volt. Másrészt mindenki az együttműködésre törekedett, és úgy hiszem, a terv sem volt konfrontatív jellegű. Az elképzelésem minden egyes részletét folyamatosan megbeszéltük a tanári karral és az igazgatóval, meg tudtam őket győzni józan érvekkel, és ők örömmel jöttek velem. Természetesen tőlük kaptuk meg a bemeneti adatokat és igényeket – vagyis hogy hatszáz gyerek számára kell egy nyolcosztályos iskolát tervezni –, amelyek mellé számtalan egyéb információra is szükségünk volt.
 

A színekről

RE: A rendkívül változatos tömegű épületen kívül-belül domináns a színhasználat. Az hiszem, egyetlen más munkádnál nem tulajdonítottál ilyen nagy jelentőséget a színeknek.

EK: Sokat foglalkoztam a színekkel az Alessi csészék tervezésekor, amely nagyjából ugyanerre az időszakra, vagyis 2003–2007 közé tehető, illetve a Római parti La Costa lakópark épületeinél (2006) is nagyon tudatosan alkalmaztuk a színeket, de semmiképpen sem ekkora jelentőséggel. A színekkel kívül és belül ugyanazt az elvet próbáltam követni, mint a terekkel, vagyis hogy változatosan, ismétlődések nélküli folyamatot írjanak le, és hogy az egyik a másikból következzen. A belső színezés logikája az emberi csakrák hagyományos színeit követi. Hasonló ez ahhoz, ahogy az átlagos keresztény templomok – nagyjából az ókeresztény időktől a barokk korig – megépültek: azért épültek a jól ismert alaprajz szerint, mert az emberi csakrák „üzemmódját" követték a bejárati kaputól a szószékig és az oltárig.

RE: És hogyan kapcsolódik mindez az iskolához?

ED: Amikor belép egy gyerek az épületbe a maga hangos, „nyüzsgő" testi funkcióival, és elmegy a sárgára festett étterem mellett, megérzi az illatokból, hogy mi lesz az ebéd. Ez a szexcsakráját – ami az ő korában a gyomor – érinti meg. A vörös (gyökércsakra) padlójú közlekedőfolyosók a legtestibb funkciókra utalnak. Az aula, amely mindennek a közepénél, a szívcsakránál helyezkedik el, a legmegnyugtatóbb színű: itt minden almazöld lett. Innen jut tovább a magasabb rendű funkciókhoz, ahol már szellemi tartalmakról van szó: a torokcsakra a kék színű nyaktagban van, ott, ahol az alsósok termeit kötöttük össze a felsősökével és ezeken belül a tantermeket korosztályokként színeztük. A fehér és a bíbor színek a legfelső régióban, a legspirituálisabb részeknél jelennek meg: részben a felsősöknél, részben a zene- és a rajzteremben. Az osztálytermekbe sztenderd, de a színkoncepcióba illeszkedő színes, az adott korosztályoknak megfelelő bútorok kerültek, és ugyanazon színek jelentek meg valamennyi kiegészítőben is, vagyis a színekkel kapcsolatos elképzelésünket sikerült végigvinnünk.

Az épület külső színezése nagyon kézenfekvő volt, lényegében a beépítési körülményekkel és koncepcióval függött össze: a lejtőre kifutó barokk kastélynak az oldalsó szárnyait és a melléképületeit folytatják a hosszú, sárgára vakolt épületek, amelyekbe a tantermek kerültek. A kastélynak – mint minden barokk kastélynak – van egy bádoggal fedett kupolás középrésze, ennek felel meg a könyvtár és a tanári épületszárny, amely éppen szemben áll a kastély főépületével. Az iskola két hosszanti szárnya között kialakított aula bádoggal fedett tömege ugyanerre a képletre válaszol. Ez a magyarázat a külső színezésre, és részben az anyaghasználatra is. Így alakult ki a mai városközpontot meghatározó épületegyüttes a kastéllyal, a református imateremmel, és a parkban az új iskolával.

Szerkezeti megoldások, anyaghasználat, karbantarthatóság

RE: Jellegzetes megoldás – amely, végignézve a munkásságodat, úgy látom, egyfajta névjegyeddé is vált – a hosszan kinyúló, alátámasztások nélküli tömegformálás. Ha a különlegességeket, a rendhagyó megoldásokat kutatjuk ezen az épületen, ezt mindenképpen meg kell említeni.

ED: Az egyik izgalmas megoldás ez a nagyméretű híd, illetve ennek a húsz méter hosszú, kiülő konzol része, a másik pedig a megtartott régi épületnek, az „ős iskolának" az újhoz kapcsolása. Ez utóbbihoz kötődik egy sztori is: még nem volt átadva az épület, de már nagyon a befejezéshez közeledett, amikor 2006 karácsonyán földrengés volt Pécelen. Mindenki nagyon megijedt, a kivitelező rémülten hívott fel, hogy a nagy konzolos résznél, ahol a régi rész találkozik az újjal, megrepedt az épület. Akkor jó helyen repedt meg – válaszoltam –, mert ott van a dilatáció, annak ott kellett megrepednie. És ez így volt rendjén, vagyis szerkezetileg jól vizsgázott az épület.

A külső anyaghasználatban a színekhez hasonló koncepciót követtünk. A sárga, barokkos tömegekre piros cserépfedés került, míg a kastély fejépületének pandanjaként megjelenő tömegeken korcolt fémlemezfedést használtunk. A belsőben is részben a tömeg-, részben pedig a már említett színkompozíciót követi az anyaghasználat. A régi téglaépületet téglával újraburkoltuk – igaz, hőszigetelést tettünk alá –, de belül is megmaradtak a nyers téglafalak, utalva a régi épületre, és annak lényegére. Úgy hiszem, hogy a színek mellett a felületek taktilis hatása is rettenetesen fontos a gyerekeknél: hol fát fognak meg, hol nyerstéglával, hol pedig vakolt felülettel találkoznak. És ez így van rendjén. Egy nagy igénybevételű épületről van szó, és azt hiszem, ennek megfelelő anyagokat terveztünk be. Az már egy másik történet, hogy nem mindig és mindenhol a tervezett anyagok kerültek beépítésre.

Az épület utóélete a tervező szemével

RE: Ezen felvezetés (vagy nevezzük hosszabb bevezetőnek) után érkeztünk el a lényeghez, a mához. A tervezéstől számítva több mint tíz év, az átadástól számítva pedig közel nyolc év telt el. Egy épület életében ez nem tekinthető hosszú időnek, de talán arra elegendő, hogy elhelyezd a munkásságodban, hogy megítéld, most már működésében is. Ennek az épületnek milyen az utóélete benned?

ED: Az iskolák építészetében, az oktatás megváltozott trendjeit követve egészen új irányzatok jelennek meg, minden sokkal plauzibilisebb, nyitottabb. Ha ma kellene terveznem ezt az iskolát, biztosan egészen más jönne ki, de ma is úgy gondolom – másfél-két évvel ezelőtt láttam utoljára –, hogy elég jól vizsgázik az épület.

Az iskolát egyébként az első pillanattól kezdve Titanicnak hívták a városban. A különleges formájú, a megszokottól eltérő épületeket gyorsan elkeresztelik, és azt hiszem, a névadás jó jel, még ha esetleg csúfondáros is. Az emberek azt gondolhatták, biztos süllyedt egy kicsit, azért ferde. Egyszerűen így azonosították be, amit én voltaképpen megtisztelőnek gondolok. A köznyelv kényes dolog, és ha az valamit ily módon megjelöl, az fontos az épület utóélete szempontjából is.

Ha a hagyományos értelemben vett utóéletet építészként nézem, azt kell mondanom, hogy egy ilyen ház utóélete már az építkezésnél elkezdődik, alapvetően annak minőségével, ami aztán kihat hosszabb távra is, esetleg az épület teljes élethosszára. Jelen esetben is meghatározóak a kivitelezés anomáliái. Többek között, hogy olyan generálkivitelező építette, akinek alapvetően nem a magasépítés, hanem a könnyűszerkezetes építés és szerelés volt a szakmája. Az épületen volt néhány olyan újdonság, amit nyugaton már akkor bőven használtak, és azóta itthon is sokan alkalmaznak, de akkoriban még szokatlan volt. Gondolok például arra, hogy az ablakok nem a kávába voltak tervezve, hanem a külső hőszigetelés síkjába, ami korszerű hőszigetelést biztosít, mert folyamatos felületet alkot a védelemhez. Így szerepelt a terveken, a részletrajzokon, ám a kivitelező, mondván, hogy márpedig olyan ablak, amilyet én elképzeltem – azaz külső káva nélküli – nincsen, mert ablak az, ami be van téve a betonkávába, nem is a tervnek megfelelően építette be. Való igaz, érteni kellett volna a szigeteléséhez. Ennek köszönhetően ma az iskola minden ablaka hőhidas.

Ugyancsak az utóélet része, hogy végül nem készültek el a betervezett szellőzők, így az épület klímája korántsem tökéletes, vagy hogy a bukó-nyílóra tervezett ablakok helyett néhol csak bukókat szereltek be, így ezeknek a tereknek az átszellőztetése nehézségeket okoz, vagy hogy a legolcsóbb, gyorsan kopó, nehezen tisztítható és karbantartható linóleummal burkolták a tereket. Továbbá, hogy lehúzták a költségvetésből az aulába és az ének-zene terembe betervezett akusztikus álmennyezetet, ezért ezek ma visszhangzanak és nem használhatók rendeltetésszerűen. Vagy mit gondoljunk akkor, amikor a tervező olyan anyagot tervez be, amelyik gyakorlatilag ingyen van, ráadásul még nemes is, ám a végén mégsem kerül beépítésre? Mert az iskola udvaráról időközben eltűnik az a bazalt kockakő, amit a régi járdák elbontásával nyertünk, és amellyel a szürke fémmel fedett bejárat falszakasz-lábazatát tervezte burkolni. Ott ma ennek az ezüstös-szürke kockakőnek kellene izzania a napfényben a részletrajzok szerint is, és egyben védenie az épület lábazatát a sérülésektől. De helyette, másfél méter magasan Dryvittal vakolták be, így ne csodálkozzon senki, hogy a fal gyorsan piszkolódik, illetve hogy könnyen kilyukad.

Egy épület utóéletét befolyásolja, hogy nem maradt meg az a néhány 20-30 éves fa sem, amelyeknek a tervek szerint meg kellett volna maradniuk. Közel álltak az épülethez, talán kicsit kerülgetni kellett volna őket az építkezés alatt, ám kivágták, mert útban voltak. És bár ígérték, mégsem ültettek helyettük újakat.

De érthetetlen, hogy miért nem készült el kívülre, a bejárati rámpához az a gyönyörű, hosszú vaskorlát, amin a lányok, szokásuk szerint imádnak pörögni, a szoknyájuk a nyakukba lóg, mindeközben a fiúk lesik őket és éretlen megjegyzéseket tesznek. Nem jelentett volna különösebb költséget, de örömet szerzett volna az épület „lakóinak". S talán még egy mozaik az utóélethez, amely szintén a kivitelezéssel függ össze. A tantermek a fény szempontjából is a legjobb – keleti fekvésű –, csendes, hátsó kertre néznek. Tény, hogy a homlokzat szempontjából ez egy „unalmas" felület, hiszen ablak ablakot követ, két szinten. Ezt az unalmat kívánta oldani a színezési terv, amely az ablakok egybekapcsolásával egy eltapsolható ritmusképletet adott ki. Tá-Tá-ti-ti-Tá-ti-ti-ti-ti-Tá-Tá, s alatta a földszinten ugyanez kánonban. Ám hiába volt a „kotta" a kivitelezők kezében festés közben, csak részben – és így is csak komoly dorgálás után – voltak hajlandóak megcsinálni, vagyis a ritmusképlet mégsem működik.

Persze, más nem tudhatja ezeket, de én látom, hogy milyen lett volna a homlokzati szintre helyezett ablakokkal, a bazaltkocka lábazattal, a hatalmas fákkal, a vasrúddal és a hibátlan ablakritmus-képlettel.

Mindezek után az épület belakása adja meg a további döfést. Említhetném az aula büféjét, amelyre hiába volt meg a terv, nem készült el és most tragikus, ahogy kinéz. Vagy magyar betegségként említhetném a cellux ragasztóval felragasztott, A4-es papírokra, cetlikre írt hirdetmények, felhívások, tiltások stb. hosszú listáját. Ausztriában semmit nem ragasztanak így ki a falakra és az ajtókra. Ha ilyen jellegű igény van, akkor elhívják az építészt, a designert, a belsőépítészt, hogy oldja meg, amit szeretnének.

Mindezzel azt szeretném mondani, hogy hiába sugall egy nagyvonalúbb, vagy éppen artisztikus szemléletet bármely középület, a használók – és most általában beszélek – nem hogy dekódolni nem tudják, de akár kihívónak vagy sértőnek is érezhetik, mint Bartók zenéjét az, aki Mágáért és Lagzi Lajcsiért rajong. Építészként lehet, hogy ugyanazt kell átélned, mint egy igényesebb zeneszerzőnek, hogy nem értik a „zenét", amit komponáltál. S ezért a tiszteletüket sem érdemeljük, érdemelhetjük ki.

Azt hiszem, kimondható, hogy nincs értéke nálunk a köznek: a közterületnek, a középületnek. A köz(össég) tulajdonának a megbecsülése nincs benne a köztudatban. Ez is az utóélethez tartozik, és ezt is át kell élni. Miként az is, hogy a nagyon kicentizett, párhuzamos 8 osztályra, 16 tanteremmel, továbbá szaktantermekkel, összesen 24 teremmel, hatszáz diákra és ugyanennyi főre tervezett konyhával megépült épületben jelenleg több mint nyolcszáz gyerek tanul, mert a város gimnáziumát, annak teljes intézményét beköltöztették utólag az iskolába! Az iskolát jelenleg rettenetesen erős nyomás alatt használják, messze távolodva ezzel az eredeti építészeti és megbízói elképzeléstől, és messze az ideális oktatási körülményektől. Az a cél, hogy végre legyen a városnak egy normális általános iskolája, totálisan összeomlott. Úgy hiszem, ostromállapot van ma az épületben, ami degradálja magát az épületet, és alighanem erősen befolyásolja annak megítélését is.

S hogy miért történt így, kinek volt az ötlete? Nem tudom, csak azt, hogy a Budapest körüli, úgynevezett vörös gyűrű az egyetlen, amely ma demográfiai többletet produkál az országban. Éppen ezért kell itt iskolákat, óvodákat és bölcsődéket építeni. És gimnáziumokat, természetesen. Mi történt Pécelen? Már jó pár éve működött az iskola, új gimnázium pedig nem épült, amikor a város Ráday Pál Gimnáziumát – egy teljes középiskolai intézményt – beköltöztették a hatszáz gyerek mellé, így jelenleg kb. 850 gyerek tanul egy olyan épületben, amely a betervezett 1.5 milliárd helyett végül alig 900 millió forintból, gyenge kivitelezéssel, olcsó anyagokból és számos hiányossággal épült meg. Tették ezt arra hivatkozva, hogy a gimnázium épülete rossz állapotban van.

RE: Mindezek után mit gondolsz ma az iskola épületéről? Hova helyezed az építészi pályafutásodban?

ED: Hogy is mondjam, hogy ne érts félre: nagyon sokféle helyzetben dolgoznak építészek. Én nagyon „proli" szinten futottam a karrieremet, amolyan vidékies helyzetben dolgozó építész vagyok, aki többnyire kisebb léptékű, olcsó költségvetésű projekteken dolgozott. 300-400 ezer forint/négyzetméternél drágább épületet azt hiszem, soha nem terveztem. A nagykállói épületek, de még a borászatok is megálltak ezen az áron. A péceli iskola 250-300 ezer forint/négyzetméter költségvetéssel készült, vagyis majdnem olyan áron, mint egy házilagosan épülő családi ház, noha középületnél nem lenne luxuskategória a 600-800 ezer forint/négyzetméter ár sem.

És ha ilyen a lapjárás, jobb, ha nincsenek nagy ambícióid. Ha nagyobbak az építészeti ambícióim, akkor bizonyos helyzetek nagyon traumatizálnak, és azokat a disznóságokat, amelyeket említettem, nem tudom elfelejteni. Az pedig, hogy nem tudom elfelejteni, azt mutatja, hogy nagyon megviseltek. Annyi erőfeszítés és annyi harc van bennük, és mégis elbukod őket. 12 év múlva is azt tapasztalom, hogy fáj. A trauma jele, hogy nem illik bele a történetedbe, s hogy nem tudod rendesen elmondani. Mert a helyzet méltatlan az ambícióidhoz.

Rubóczki Erzsébet

Tervező: Ekler Dezső DLA – Ekler Építész Kft.
Építész munkatársak: Boczkó Ákos, Szcuka Attila, Szögi István
Tervezés: 2002.
Kivitelezés: 2006 - 2007.
Megrendelő: Pécel város Önkormányzat Polgármesteri Hivatal

(Az írás az NKA Építőművészet és Örökségvédelem Kollégium 3232/95 kódszámú, Illeszkedés - A kortárs épületek utóéletéről című pályázat támogatásával készült. Pályázat száma: 3232/00120)

Jegyzetek:

1. Ekler Dezső Házak 2000-2014, kiadó: AD Reklámstúdió Kft., 2014. 28. old.

2. Az épületről megjelent legismertebb források a nyomtatott sajtóban, az internetes oldalakon, illetve a televízióban:

• Ekler Dezső:  Szemere Pál Általános  Iskola Pécel http://epiteszforum.hu/szemere-pal-altalanos-iskola-pecel

• Ekler Dezső:  Általános  Iskola  Pécelen, in: Országépítő, 2007/3-4. 2007. 66-67. old.

• Torma Tamás:  A „Titanik", in: Népszabadság Online, 2008. március  14. 9. old.

• Kovács Dániel – Ongrádi Melinda: Magyarország legszebb  iskolái http://hg.hu/cikkek/varos/7484-magyarorszag-legszebb-iskolai

• Ekler Dezső DLA: Szemere Pál Általános Iskola – Pécel, in: Magyar Építőipar, 2008. LVIII. Évfolyam 1. szám, 2-5. old.

• Szépvölgyi Viktória:  Hét, mint a… A Szemere Pál Általános  Iskola  új épülete Pécelen; in: OCTOGON Architecture & Design, 2008/2. szám, 65-68. old.

• Simon Mariann - Turányi Gábor: A Sokszögletű Kerek Erdőben – Szemere Pál  Általános  Iskola, Pécel, in: Régi-Új Magyar Építőművészet, 2008/1. szám, 20-24. old.

• Emiel Lamers: Primary School, Pécel in: A10 New European Architecture, Nov/Dec 2008. pp. 46-48. 

• Iskolák – in: MTV1 Kortárs című műsora, 2013. január 21. http://nava.hu/id/1495754/

• http://hazai.kozep.bme.hu/hu/szemere-pal-altalanos-iskola-pecel/

   

3. Ekler Dezső i.m.

4. Ekler Dezső i.m. 28. old.