Atipikus építészpályák: Dobák Tamara

A pályaváltó építészeket bemutató sorozatunk jelen részében egy az építészettől igen távolra sodródó életutat mutatunk be. Dobák Tamara BODYART és DEEPWORK edző többek között arról mesél, milyen döntésekkel kellett szembenéznie háromgyermekes anyukaként, miért fontos a heti néhány óra testmozgás és hogy hogyan lehet közösséget építeni egy kis faluban.

Monti Elvira: Elmeséled, hogy pályaváltó építészként jelenleg mivel foglalkozol?
Dobák Tamara: Csoportos gerinctornát, BODYART-, DEEPWORK-edzéseket tartok és sportrehabilitációs tréner vagyok. A gerinctorna talán mindenki számára érthető. A BODYART és DEEPWORK eszköz nélküli, saját testsúlyos edzések, az előbbi lassabb, nyugisabb, az utóbbi pörgősebb, dinamikusabb. Mindkettő erősen hat az ember lelkére is: gyakran adnak olyan visszajelzést a vendégek, hogy az órák után már nem is érzik annyira súlyosnak a hétköznapi nehézségeiket, sokkal jobb kedvük van, felszabadultak, megnyugodtak.

ME: Építészmérnöknek tanultál, innen minden szempontból éles váltásnak hangzik, hogy később edzővé képezted át magad. Ugorjunk vissza kicsit az időben, hogyan jött az életedbe az építészet, és hogy követte ezt az edzősködés?
DT: Nem volt gyerekkori álmom az építészet, nem igazán éreztem elhivatottságot iránta. Szerettem a matekot és a reál tantárgyakat, a rajzolás sem állt tőlem távol, így alakult ki gimi végére valahogy az építészmérnöki irány. A főiskolán inkább a statikát, a számolós tárgyakat szerettem, de nem mozgatott meg bennem túl sok mindent a képzés. Viszont ennek köszönhetem, hogy megismerkedtem a férjemmel, aki szintén építészmérnök. A főiskola után nem kezdtem el karriert építeni az építészetben, mert egyből babát vártam, aztán jött a második és a harmadik is…  Sokáig voltam otthon a három picivel főállású anyaként, de szerettem volna elkezdeni mozogni, ugyanabból az indíttatásból, mint általában a legtöbb anyuka: hogy visszahozzam az eredeti formámat szülés után. Szendehelyen, ahol lakunk, nem sok lehetőség volt sportolásra, ezért a 2009/2010-es tanévben elvégeztem egy OKJ-s aerobikedző-képzést. Az oktatás hétvégenként volt, olyankor a férjem volt a gyerekekkel. Az egyik legnehezebb időszak volt ez… Aztán heti két alkalommal, igazából csak hobbiból elindítottam az aerobikórákat a faluban.

ME: Később dolgoztál még építészként?
DT: Amikor már mindhárom gyermek ovis, iskolás lett, elkezdtem bejárni a férjemékhez az építészirodába, Budapestre. De éreztem én, hogy az építészet nem annyira nekem való, nagyon nehezemre esett napi sok-sok órát ülni az íróasztalnál. Rövid időn belül úgy döntöttem, adok magamnak két évet, hogy meglássam, mit tudok kihozni az edzősködésből: ha működik teljes állásban, szuper, de ha nem, akkor marad mellette az építészet is. Elindítottam újabb csoportos órákat, máshol is, és szerencsére azok is szépen beindultak.

ME: A napi sok-sok óra ülőmunka mellett volt más körülmény is, ami miatt nem vonzott az építészirodai munka?
DT: A férjem saját irodát vezet, tehát abszolút támogató közegben voltam. Nem rúgtak volna ki, ha sokat betegeskednek a gyerekek, annyit járhattam volna dolgozni, amennyit akarok, és akkor, amikor akarok.

Jóval elismertebb státuszt jelent építészmérnöknek lenni, mint edzőnek, és azért a környezetemben is akadtak, akik nem értették a döntésemet.

ME: Milyen szempontok szerint választottad pont a DEEPWORK és BODYART módszereket?
DT: A DEEPWORK-kel egy rendezvényen találkoztam először. Határozottan emlékszem arra a legelső, bemutató órára. Leírhatatlan élmény volt. Az első perctől kezdve tudtam, hogy ezt kerestem, ezt szeretném megtanulni. Pörgős, dinamikus, de követhető volt, és úgy éreztem utána magam, mintha újjászülettem volna. Ezután egyenes út vezetett a BODYART felé, hiszen a két módszer „egy családba tartozik". Sokat jártam akkoriban rendezvényekre, bemutatókra, szerettem volna minél több edzésmódszert megismerni. Voltam például TRX-edzésen is, és nagyon tetszett, de tudtam, hogy a szendehelyi kultúrházban nem fogok tudni TRX-állványt felrakni. Tehát a helyszín és az eszközigény is fontos szempont volt.

ME: Az egyszerűségről és az eszközigényről jut eszembe, hogy edzéseidhez csak egy szőnyeg és a saját tested kell, miközben a fitneszipar fejlődésével a mozgás is egyre inkább egy apropó arra, hogy az embereknek eladjunk dolgokat: mindenféle eszközt, gépet, sportruházatot, a designer súlyzó a legutóbbi trend, amivel találkoztam.
DT: Ráadásul mivel nem kell eszköz, nem vagyunk helyhez kötve. Amint beköszönt a jó idő, az összes délutáni órámat kiviszem a szabadba. Nagyon szeretem, egész évben ezeket a szabadtéri órákat várom. Még jógamatrac se kell, akár egy törölköző is megteszi, de legtöbbször én semmit nem teszek magam alá, mert szeretem érezni a fű érintését.

ME: De amikor épp nincs jó idő, szuper dolog, hogy egy kis faluban is van olyan tér, ami alkalmas egyszerűbb, kevés eszközt igénylő edzések befogadására. Focipálya szinte minden faluban van, de az elsősorban a férfiak számára nyújt sportolási lehetőséget.
DT: Amikor elkezdtem edzéseket tartani, az iskola egyik osztálytermét használtuk. Ott mindig el kellett pakolni a padokat a torna előtt, kicsit macerás volt. A kultúrházban akkor még nagyon rossz állapotok voltak, nem volt fűtés, dohos volt... Később egy közösségi megmozdulás hatására – aminek én is részese voltam – használható állapotba került, fűtés is lett, néhány évvel ezelőtt pedig nagy örömünkre az önkormányzat egy pályázat segítségével szépen felújítatta.

ME: Említetted az edzés lelki hatásait. Akárhányszor jártam egy órádon, mindig kicsit ünnepi hangulat volt, és emlékeztetett egy rituáléra: mindig ugyanúgy kezdődik, mindig ugyanúgy van vége, a gyakorlatok is ismétlődnek, és az, hogy közösen csináljuk őket, meg a zene, ad egy emelkedettséget az egésznek. De olyan szempontból is rituális az edzés – bármilyen rendszeres edzés –, hogy van egy-egy óra a hetedben, ami ki van szakítva a hétköznapi életből, és rendszeresen ismétlődve strukturálja a múló időt.
DT: Az ismétlődő gyakorlatok biztonságérzetet adnak. És igen, amikor az ember eljön edzésre, akkor kint hagyja egy órára az élet feladatait, nehézségeit. Kicsit önmagára, a mozdulataira, a légzésre és befelé figyel, megkönnyebbül. Olyan, mint a boltból hazafelé menet letenni néha a nehéz bevásárlószatyrot.

ME: Sok anyuka jár az edzéseidre, nekik különösen nagy könnyebbség, hogy ha csak egy órára is, de kint tudják hagyni a külvilágot, magukra figyelhetnek, és hasonló helyzetben levő nőkkel is találkozhatnak.
DT:  Van olyan vendég, aki már 15 perccel az óra előtt megérkezik, mert szeret beszélgetni a többiekkel, és van, hogy edzés után fél órával még ott beszélgetnek páran az utcán. Ilyenkor szoktam is mondani nekik, hogy a találkozás, a beszélgetés az óra legfontosabb része.

Edzéselméleti szempontból minimum heti 3-4 óra sportolás lenne ideális, de azért lássuk be, egy anyukának nem mindig fér bele ez az életébe. Amikor a gyerekeket ide-oda kell hordani, bevásárolni, dolgozni kell, sokszor annak is örül egy anyuka, ha egy héten egy órára eljut. 

ME: Edzőként hogy látod, hogyan lehetne hatékonyabban küzdeni a magyar társadalomra jellemző mozgáshiány, elhízás ellen? És hogy visszakanyarodjunk kicsit az építészethez: az építésziroda például olyan munkahely, ahol a dolgozók kifejezetten sokat ülnek képernyő előtt.
DT: Fontos lenne rendszerszinten, gőzerővel támogatni, hirdetni, népszerűsíteni a szabadidős sportolást. A rengeteg gyógyszerreklám helyett mennyivel jobb lenne ilyesmit látni a tévében, plakátokon! A gyerekeknek szerintem nagyon fontos a szülői minta is. Nem mindegy, hogy mit lát a szüleitől. Ha azt látja, hogy apa, anya sportol, nagyobb eséllyel fog ő is rendszeresen sportolni.

Ha jól tudom, közalkalmazottaknál, bizonyos feltételekkel van lehetőség a munkaidőből heti egy-két órát sportolásra fordítani.

ME: Milyen szakmai terveid vannak a következő évekre?
DT: Úgy érzem, hogy szakmailag most a helyemen vagyok. Az elmúlt 14 évben folyamatosan továbbképzésekre jártam. Tavalyelőtt elvégeztem a sportrehabilitációs képzést, így már sportsérülések esetén is tudok segítséget nyújtani egyéni foglalkozáson, hogy mielőbb visszatérhessen a sportoló a megszokott edzéseihez. Soha nem lehet abbahagyni a tanulást, de most kicsit más irányba mennék. Nemrég elkezdtem egy hangszeren tanulni, a handpanen. Olyan, mintha ennek semmi köze nem lenne az edzői pályához, de nem így van! Szorosan kapcsolódik hozzá, hiszen az órákat mindig pár perc relaxációval zárjuk, és a vendégek nagy örömére újabban sokszor ezen a gyönyörű hangszeren zenélek nekik abban a pár percben.

ME: Szerinted milyen tanulsággal szolgálhat a pályaváltásod története azoknak, akik hasonló lépésen gondolkodnak?
DT: Az én esetem alapján, menni kell, próbálkozni kell, de érdemes apránként haladni, és meglátni, hogy átveszi-e az új irány az eredeti szakma helyét. Az sem kizárt, hogy megfér egymás mellett a kettő. Keresni kell a jó lehetőségeket, de nem szabad magunk mögött minden hidat felégetni. Ha viszont nem az én esetemet nézzük, most biztosan lenne olyan, aki azt mondaná: bátran, nagyot kell ugrani akár a szakadékba is, és hagyni, hogy zuhanás közben kinőjön a szárnyunk. Őszintén? Igazából nincs két egyforma eset…

Monti Elvira

Szerk.: Borenich Levente