Az Útkeresés Háza

Az Útkeresés Háza közösség egy garázsból indult, ahol a fiatalok a munka és iskola mellett lelkiségi foglalkozásokat tarthattak elvonultan a világtól. A következő években aztán egyre többen csatlakoztak ehhez a szellemiséghez, és mára bőven túllépték a garázs határait. 

A BME Építészmérnöki Karának 2019 februárjában védett diplomamunkáiból állítottunk össze egy válogatást a Lakóépülettervezési Tanszékről. A diploma téma és programválasztás nyitott volt a hallgatók számára a tanszék által felajánlott helyszínek és saját feladatok mellett. A végeredmény a hallgató és nem utolsó sorban a tanár konzulensek konstruktív együttműködésével jön létre, kiknek kritikai, kreatív részvételük minden esetben fontos része az építészeti koncepciónak és a kidolgozott részleteknek. A most bemutatandó diplomaterv Fekete Tünde munkája. Konzulense Nagy Márton DLA volt.

Tanszékvezető: Sugár Péter dr.habil. e. tanár,

Tantárgyfelelős: Perényi Tamás dla e.docens

Vincze László dla e. docens

 „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."
Weöres Sándor

Az Útkeresés Háza egy közösség neve. Tíz-tizenöt éve néhány budapesti fiatal, akik egy plébániai csoportból régről ismerték egymást, úgy döntött, hogy egy évet szeretnének az egyéni útjuk keresésének szentelni. Persze mindenki minden nap keresi a saját útját, de ők egy kicsit máshogy: szerettek volna a világtól egy kis időre elvonulni. A húszas éveik közepén jártak, egyetemi tanulmányaik végén, vagy friss diplomásként. Egy Budapest közeli telken álló, garázsból átalakított házban laktak, ahol fával fűtöttek és vizet egy kerti csapból hordtak. Az egy év alatt ugyanúgy dolgoztak, tanultak, közben pedig önismereti, lelkiségi foglalkozásokat tartottak, és közösen művelték a kertet, ahol a ház állt. A következő évben a barátaik is csatlakozni szerettek volna hozzájuk, a rákövetkező évben pedig újabb barátaik – így alakult ki az évek során az a közösség, amit ma Útkeresés Házának hívnak.

Ez nem egy konkrét ház, hanem egy szellemi-lelki közösség: egy fiatal keresztény csoport, amelynek gerincét ma is az Útkeresés Éve, egy közösségi lelkigyakorlatos év adja. A résztvevők hetente önismereti foglalkozásokon vesznek részt, például a pszichodráma és a mindfullness eszközeivel ismerkednek meg. A tagoknak ma is van lehetőségük együtt lakni, de bejárós módon is lehet csatlakozni a programhoz. A közösség szervez régebbi tagoknak szóló alkalmakat, valamint nyitott műhelyeket és előadásokat is.

Az Útkeresés Háza egyelőre nem több, mint egy szellemi építmény: a közösség most négy lakásban működik. Egy csoportfoglalkozásokra kialakított lakásban tartják a heti alkalmakat, három másik lakásban pedig a bentlakó tagok élnek. Diplomamunkámban egy valós otthont, a fizikai értelemben vett Útkeresés Házát terveztem meg e közösség számára.

A kezdeti puritán életkörülmények után az Útkeresők Budapest 11. kerületében költöztek egy lakásba. Ahogy nőtt a közösség, úgy nőtt a lakások száma is: ma három lakásban tizenegyen laknak. A programot az indulás után a Jezsuita Rend fogadta be, a két közösség lelkiségében közel áll egymáshoz. A Sashegy lábánál áll egy négylakásos társasház, ahol kettő lakásban Útkeresők laknak, egy harmadikat pedig régebbi tagok bérelnek. A házzal szomszédos telken található az Útkeresés Kertje, mely tulajdonképpen a közösség központja, tavasztól késő őszig többnyire itt ül össze a társaság, és együtt is gondozzák a növényzetet.

A természet közelsége és a kert, mint az elcsendesedés, elvonulás helye, a kezdetektől fogva nagyon fontos szerepet játszott a csoport életében. Ebben a kertben állt egy, a huszadik század elején épült ház, amely eredetileg egy Jezsuita noviciátus ház volt – olyan, a szerzetesi életre készülő fiatalok laktak benne, akik még nem köteleződtek el teljesen. Ez a ház néhány évig otthont adott a közösségnek, így az Útkeresés Háza valójában már létezett egyszer, de az épületet a rossz állapota miatt néhány éve lebontották. A tervem helyszínéül a csoportnak ezt a már meglévő központját választottam. Abból az ideális állapotból indultam ki, hogy a kert mellett a közösség használatába kerül az egész társasház is - így egy átmenő telek kerül egy tulajdonba, visszaállítva egyébként az eredeti telekosztást. A társasház a hatvanas évek közepén épült, félig alápincézett, kétemeletes, kéttraktusos tömegről van szó.

A közösség állandó programjában, az Útkeresés Évében nagyjából húsz ember gyűlik össze heti rendszerességgel. Ebből tizenegyen laknak bent, de a régebbi tagok sokszor egy lakóközösségben maradnak az egy év után is. A tervezési folyamat legelején felmerült a kérdés, hogy a telken álló négylakásos házat érdemes-e megtartani. Az épület méretéből adódóan a lakó funkció ellátására alkalmas, a közösségi és egyéb új igények miatt viszont szükséges lenne a bővítése. Ez a ház egy átlagos hatvanas évekbeli társasház – logikus, már-már minimalista szerkesztésű, a kornak megfelelő, de ma már elavultnak számító műszaki megoldásokkal. A kérdés az volt, vajon képvisel-e akkora értéket ez az épület, ami a megtartását indokolja. A lakásokban már több éve laknak Útkeresők, a közösségnek története van itt. Az egész program lelkülete az önismereti foglalkozásokon keresztül a meglévő értékeket keresi és próbálja kibontakoztatni. E gondolatok mentén arra jutottam, hogy megtartom a házat, és azt egy adottságnak veszem a tervezési folyamatban. 

A terv másik alapvetése a különböző használatok együtteséből adódik. A program működését vizsgálva négy jellemző funkciót találtam: közösségi, lakó, szakrális, és intézményi. Ezt a négy használatot együtt nézve azt fogalmaztam meg, hogy a tervezett épület analógiájában egy kolostorra hasonlít. Ugyan nincsenek olyan szigorú szabályok, és a közösség sem olyan zárt, mint egy szerzetesi intézmény, de működését tekintve a ház egy világi kolostorként értelmezhető. Ez a fogalom a kerengő előképét hozta magával, a szemlélődés, befele figyelés érzetét, ami a programnak egyébként is fontos része.

A témát kutatva kibontakozott előttem, hogy a kerengő a körülzárt kert, vagyis a hortus conclusus egy fajtája. Ez a fogalomrendszer évezredek óta gazdag szimbolikával bír, a kereszténységben különösen. A hortus conclususnak hagyományosan három fajtája van. Hortus ludi: a játékok kertje, az örömök, a szerelem, a szabadság helye; hortus catalogi: rendszerező kert, a rendezettség, letisztultság megjelenítése; és hortus contemplationis, a kerengő: a szemlélődés kertje, a belső világ, az örök élet leképeződése.

A helyszínt vizsgálva azt találtam, hogy a telken a körbezárt kert három típusából kettő már megtalálható. A felső rész egy közösségi veteményes kert ágyásokkal és gyümölcsfákkal (hortus catalogi); a középső részen, az elbontott ház helyén pedig egy üres placc sokszor helyet ad összejöveteleknek, egy tűzrakóhely és esőbeálló is van itt (hortus ludi). A terv alapgondolatát az a szándék adta, hogy létrehozzam a harmadik minőségű, szemlélődő kertet, vagyis a hortus contemplationist. A tervezett épületre tehát egy belső kert keretének megfogalmazásaként tekintettem.

A tervezési folyamat további fázisaiban arra kerestem építészeti eszközöket, hogy ezt a keretet, falat hogyan tudom megfogalmazni. A szintbeli elválasztás, mint egy alapvető térhatárolási forma, a lejtős terep miatt adta magát. A szomszédos többemeletes társasházak között a lesüllyesztett kert egy introvertált, saját világot hoz létre. A kompozíció tehát egy belső kertből és az azt körülvevő négy tömegből áll. A keret szerkezetileg is külön egységet alkot: egy vízzáró vasbeton fal, amelyre rátapad a négy funkciót ellátó négy tömeg. A meglévő ház egyike ezeknek a tömegeknek. Eredeti megjelenését a lehető leginkább megtartva, az új igényekre szabva képezi részét az új kompozíciónak. A keret az utcai homlokzat földszinti részén az eredeti kőburkolatot váltva egy finombeton burkolatként jelenik meg.

A ház szerkezete megmarad, műszaki és energetikai korszerűsítés mellett, valamint új alaprajzi kialakítással. A lakhatás jellege a közösségi létből adódóan leginkább a co-housing műfajához hasonlít. A minimalizált, cellaszerű lakószobák teret engednek a nagyobb közösségi helyiségeknek. A ház egy új, földalatti kiszolgáló blokkal kapcsolódik a lesüllyesztett belső kerthez. 

Az új tömegek működésükben ugyanazt az elvet követik: a fő funkciók mellett zárt dobozokba kerülnek a kiszolgáló helyiségek. A belső udvarra nyíló földalatti kubusok anyaghasználatukban a beton különböző finomságúra megmunkált felületeit mutatják meg: a vízzáró betonból készült keret belső felén nyers, deszkazsaluzott betont, a kerengőben különböző durván vakolt felületeket, míg a helyiségeken belül matricázott vagy csiszolt finombetont látunk. A födém az intenzív zöldtető nagy terhe miatt alulbordás monolit vasbetonból készül. A közösségi blokkban, amely a legnagyobb traktusmélységű és legintenzívebben használt tér, felülvilágítók segítik a bevilágítást.

A terv egy következő rétege a belső udvarok differenciálása: a keret négy tömege között átriumszerű kisebb udvarok jönnek létre. Ezek a hiányok a kertnek egy más minőségét képviselik, mint a kerengő vadvirágokkal beültetett tere: konceptuális kertek, kavics vagy beton burkolattal. Egyrészt a bevilágítást segítik, másrészt, mint szabadtéri helyiségek, a még szeparáltabb elvonulásnak adnak helyet.

A terv lényege tehát a kertek különböző minőségeinek megfogalmazása. A környezet alakítása a hortus conclusus hármas egységét erősíti: a telek határára egy intenzíven beültetett sáv kerül, a felső részen meghagyva az eredeti veteményest és a középső placcot. Az új belső kerengőt a meglévő házon keresztül, valamint a hátsó- és előkertből is meg lehet közelíteni. Ide vadvirágokat és különböző évelő növényeket ültethetnek.

Fekete Tünde