Bencze Zoltán: Új érdekek, régi értékek

A pécsi Nagy kiállítótér építészeti tervpályázatának mérlegéhez. Részlet az Echo 2007/5-6. számában megjelent írásból.

Az elmúlt nyáron lezajlott az úgynevezett „Nagy Kiállítótér" építészeti tervpályázata Pécsen. A modern gyűjteménynek és egy időszaki kiállítótérnek helyet biztosító új intézmény fordulópontot ígérő lehetőségnek mutatkozik a város művészeti életében. A következőkben a múzeum építészeti tervpályázatához szeretnék néhány megjegyzést fűzni, azonban nem a pályázat építészeti eredményeivel foglalkoznék elsősorban, hanem az értékelés szempontjait kívánom kibővíteni az épületet létrehozó társadalmi folyamatok értelmezésével. Éppen ezért azok a kérdések fogalmazódnak meg ebben az írásban, melyek egy közösségi célú fejlesztés kapcsán az építészeti megoldás megszületésének szükséges és elégséges feltételeit kutatják.

Művészeti infrastruktúra-fejlesztés Pécsen
Miután művészeti és muzeológiai hagyomány, valamint gyűjtemény már létezik Pécsen, most lehetőség kínálkozik a kor színvonalával összhangban lévő kiállítási infrastruktúra kialakítására. A beruházás nyomán a megyei múzeum infrastruktúrája is megújul és a Modern Magyar Képtár anyaga korszerű körülmények között kerülne kiállításra. Lehetőség mutatkozik a művészeti múzeumok páratlan koncentrációját alkotó múzeumutca átalakítására is. Mindezt még ki kell egészíteni azzal a művészeti stratégiával, amely a tervezett új adottságok figyelembevételével képes a város művészeti életében meghatározó fordulatot generálni.

Mivel a Nagy Kiállítótér megépítése a Janus Pannonius Múzeum rekonstrukciójához kapcsolódik, és a múzeum funkcionális programja kiegészül egy időszaki kiállítótér programjával, előállt a világ bármely részén gombamód szaporodó múzeum-alapítások egyik tipikusnak nevezhető alapképlete. Az elmúlt 20–30 évben múzeumok százai születtek világszerte, többnyire olyan városfejlesztési koncepciók részeként, melyek a művészet és a kultúra infrastrukturális fejlesztésével igyekeztek a város gazdasági jövőjét megalapozni. Az elmúlt évtizedekben minden európai középváros fejlesztési vágyai között ott szerepelt egy kortárs művészeti feladatot is vállaló múzeum építése. Eközben a múzeum mint művészeti intézmény szerepe a nemzeti értékek reprezentálásának területéről egyre inkább a városi image-teremtés területére sodródik. Az ilyen elvek alapján épült múzeumok funkcionális alapképlete szerint a gyűjtemény-feldolgozási és kiállítási infrastruktúra kiegészül egy időszaki kiállítótérrel. Ideális esetben a gyűjteményre épül a beruházás szakmai programja, és a város kortárs művészeti és muzeológiai hitelességére hivatkozhat a városfejlesztés marketing stratégiája. A múzeumhoz kapcsolódó időszaki nagy kiállítótér szakmai infrastruktúráját azzal az elvárással hozzák létre, hogy hozzájáruljon a város kortárs művészeti életének fellendítéséhez. A múzeumlétesítés ezen útja nem csupán egy marketing alapon kitalált recept, hanem a kortárs művészet strukturális működésében bekövetkezett változások következménye is egyben. Ugyanakkor olyan lépéskényszer, amely kikezdi a klasszikus múzeumi funkciókra épülő intézményi program alapjait. (...)

 

A Nagy Kiállítótér tervpályázati eredményéről
A pécsi Nagy Kiállítótér építészeti teljesítményeit vizsgálva arra lehetünk kíváncsiak, hogy vajon a program kidolgozói által megfogalmazott kérdéseknek megfelelő válaszokat adtak-e a pályamunkák. Végül, de nem mellékesen, arra is kíváncsiak vagyunk, hogy vajon az építészeti zsűri döntése tükrözte-e az eredeti szándékot, esetleg milyen más módon befolyásolta a pályázat sorsát?

Azért érdemes a döntés körülményeiről külön is szót emelni, mert egy beruházási folyamat kapcsán a legnagyobb nyilvánosságot az építészeti tervjavaslatok elbírálása kapja, melyet egy szakmai zsűri legitimál. Talán ezzel magyarázható, hogy a közgondolkodás a leglényegesebb mozzanatnak a tervpályázati döntést tekinti. Holott az voltaképpen szinte az előzmények által determinált. A magyar gyakorlat szerint, problémák és ellenmondások akkor keletkeznek, amikor a beruházó maga is az építészeti vízió kiválasztására helyezi a hangsúlyt és elhanyagolja az alapos előkészítést. Ilyen esetben voltaképpen nem történik más, mint hogy számos olyan lényegi feltétel nem kerül tisztázásra a program kidolgozása során, amely a kiíró céljainak teljesüléséhez elengedhetetlen.

A zsűrorokat épp annyira támpont nélkül hagyja egy kiforratlan program, mint a pályázókat. Talán éppen ezzel magyarázható hogy a szakmai döntés számos esetben koránt sincs összhangban a beruházás céljával. Ennek következtében az építész pályázó úgy kezd dolgozni, hogy nincs teljesen tisztában azzal, milyen feltételek kielégítését kell szolgálja az építészeti megoldás. Rengeteg bizonytalanságot és ellentmondást szül mindez. Sokszor úgy tűnik, hogy a megbízó tanácstalanságát az építész helyzetértékelésével kívánja pótolni: annak az építésznek a helyzetértékelésével, aki jóval kevésbé tájékozott a feladat céljait illetően. A jól meghatározott feltételek hiánya azután visszaköszön az elbírálás során is. A jelenleg bejáratott építészeti tervpályáztatási rendszer maga is számos ellentmondástól terhes, ami sok esetben kétségessé teszi a működés szakmai hatékonyságát is.⁴

Mivel a pécsi múzeumlétesítés körülményeinek nyilvános megvitatására nagyon kevés lehetőség kínálkozott, ezért az építészeti pályázat kiírása tulajdonképpen a programterv első, már részleteket is tartalmazó, nyilvános dokumentumaként is kezelhető. Ha eltekintünk a derékszögű rendszerben szerkesztett múzeumi kiállítótér kívánalmától, akkor ebben az anyagban művészetpolitikai vagy muzeológiai kérdések csak múzeumtechnológiai elvárások formájában jelentek meg. Ezekből az információkból csak következtetni tudunk arra, hogy a huszadik század második felének múzeumdiskurzusaiban artikulált alternatívák között merre orientálódik az új pécsi múzeum.

 

Úgy látszik, az elmélyült befogadást és a műveknek semleges hátteret biztosító modern múzeum klasszikus modellje mellett határozta el magát a program kidolgozója. Ezt látszanak megerősíteni a múzeum fogadótereivel szemben megfogalmazott elvárások is, melyek mindösszesen 300 négyzetméteren kérték a funkcionális szükségletek kielégítését: úgy mint előtér, wc, ruhatár, portaszolgálat stb. Nézzük meg, vajon mi teljesült a pályamunkákban az ilyen kifejtés nélkül megfogalmazott elvárásokból, és vajon hogyan szolgáltattak támpontokat a zsűri döntéséhez! És nézzük meg azt is, hogy ilyen előzetes paraméterek mellett a művészeti intézmény jellege hogyan jut kifejezésre az építészeti megoldásban!

Amennyiben az emlékezés intézményesítésének huszadik századi modern hagyományát kielégítő múzeumot kérjük számon az első díjas munkán, akkor bizonyos szempontból megtestesíti az előkészítési folyamat alapján elvárható végeredményt. A győztes terv arra teszi alkalmassá az új múzeumot, hogy az elit műértő kedvére elmerülhessen a kert mélységeiben megformált kellemes környezet csöndjében. Viszont az építészetileg definiált helyzet így csak korlátozott mértékben képes a kor kihívásaira reagálni. Például a nagy kiállítótérrel bővült múzeum kortárs művészeti szerepvállalása mindenképpen igényelné a városi térhasználat erősítését.

A tervezett épületegyüttes telepítési képlete mind az épített, mind a természeti környezethez nagyvonalúan alkalmazkodó viszonyt alakít ki. Ez a hozzáállás jól szolgálja a városi szövet történeti struktúrájának megőrzését. Azonban nem képes felszabadító módon megoldani az északi várfalkert közhasználatú feltárását. Ebből kifolyólag, a múzeumutca sem tud olyan aktív kapcsolatot kialakítani a kerttel, ami a szabadidő eltöltés új városi terévé és helyszínévé tehetné a Káptalan utcát. Pedig sok pályamű megmutatta, hogy erre bizony létezik megoldás. Az elsődíjas munkáról aligha hihető, amit a város egyik marketing célokat szolgáló szóróanyaga hirdet: hogy „az új múzeum kulturális szórakoztatóközponttá változtatja a Káptalan utcát". Hozzá kell fűzni, hogy korábban a pályázati kiírás semmilyen formában nem fogalmazott meg ilyenfajta elvárásokat.

Másrészről viszont a zsűri döntése kapcsán előállott építészeti végeredmény mégis felemás módon tükrözi a program szerkesztőinek szándékát: Az építész dominanciájú zsűri a lehetséges alternatívák közül mégsem a kiíró által szűkszavúan artikulált elvárásoknak legjobban megfelelő, racionálisabb építészeti egységet képviselő munkát részesítette előnyben. Döntése mögött elsősorban formális városépítészeti szempontokat fedezhetünk fel. Csupán a Káptalan utca jelenlegi építészeti arculatának és beépítési struktúrájának megtartása fogalmazódott meg igazán erős elvárásként. Majd a döntés összhangban is maradt ezzel az elvárással. A zsűri, talán taktikai megfontolások miatt, talán más okból, mégis a nagyobb látványosságot biztosító megoldást választotta.

 

A győztes munka jó ízlésű, attraktív, pavilonszerű együttese a politikai döntéshozók számára könnyebben elfogadható megoldást képvisel. Ugyanakkor kézzelfoghatóbbnak tűnik az épület karakteréből felhasználható promóciós lehetőség. Azonban funkcionális tartalma tekintetében alulmúlja az őt követő munkák némelyikét. Alaprajzi elrendezése, és természeti formákat idéző, jó arányú épülettömegei a kísérletező építészet látszatát keltik első látásra. Majd kiderül, hogy tömegképzése kissé öntörvényű. Az épületegyüttes funkcionális tagolása sem mutat következetes rendszert — nem egy elv, vagy egy idea mentén alakul ki. Az építészeti nyelvezet felismerhető tartalmi összefüggés nélkül kapcsolódik a kortárs építészet azon irányaihoz, melyek az éppen aktuális trendeknek megfelelően polemizálnak az építészet klasszikus értékeivel. Formaképzésében is inkább ennek a rendszerezetlen hagyománynak a felkapott mintakövetése nyilvánul meg. Sok átdolgozással képes lehet feladatát ellátni, de nem lesz képes a kultúra elit reprezentációs igényével kialakított múzeumutca patinás nyugalmába új életet vinni.

A felemás, vagy nem koherens végeredmény okait talán azzal magyarázhatjuk, hogy a kiíró, majd a zsűri számos fontos elvárással szemben nem foglalt állást. Például, ha a kortárs művészeti szerepvállalás jellegéről, majd az azzal járó városi térhasználat igényeiről születik állásfoglalás, akkor lehetőség nyílik az ilyen intézmény városépítészeti feltételeinek tisztázására is. Esetlegesen az új múzeum helye sem azon a telken kerül kijelölésre. Ha pedig egyszer már kijelölésre került a helyszín, akkor a pályázati kiírás világosan rögzíthetné elvárásait. Többek között kérhetné, hogy a Káptalan utca átalakulása szolgálja a kikapcsolódás, a városi időtöltés helyszíneinek létrejöttét; vagy éppen ellenkezőleg. Az így artikulált elvárások esetén talán jóval több szempontot érvényesíthet a zsűri is döntésében. Esetleg nem kellett volna megelégednie a városi szövet formai elvárásának kielégítésével, és összetettebb városi léptékű építészeti problémák is alapjául szolgálhattak volna döntésének.

Az előzmények számos egymásnak ellentmondó tényei mind felelőssé tehetők azért, hogy végül a pályázat végeredményére rányomja bélyegét a tisztázatlan célok által elbizonytalanított építészeti program. Nem is említve, hogy a felismerhető ellentmondások hátterében nehéz tetten érni az elmúlt 2–3 évtized európai múzeumdiskurzusaiban sokat vitatott intézménylétesítési kérdések kapcsán megfogalmazódó válaszokat. A kiírás tartalmi programjában vagy a végeredmény bírálati szempontjai között is csupán ellentmondásos formában jelennek meg lényeges, az építészet számára is megkerülhetetlen muzeológiai, vagy városfejlesztési szempontok. Olyan felvetések például, melyek tisztáznák a Janus Pannonius Múzeum majdani új funkciójához kapcsolódó tevékenység pontos jellegét.

Bencze Zoltán

---

1. Többek között például a bíráló bizottságban helyet foglaló zsűrorok – a jelenlegi hazai gyakorlat szerint – kevés ösztönzést kapnak, mind anyagilag, mind pedig pl. a kamarai szabályrend szerint arra, hogy a döntésüket komoly előkészítő tanulmányok után hozzák meg. Minekután csak nagyon ritkán készülnek olyan előtanulmányok egy-egy beruházás kapcsán, melyek kielégítően mély munkával a szakmai döntnökök kezébe adják a jó választáshoz szükséges szempontrendszert, ezért sokkal inkább a szakmai tekintély és a rutin érvényesül a bizottságokban.

a teljes írás megjelent az Echo 2007. 5-6. számában