Gyárvárosi utópia

Budapest világvárossá válásával egyidejűleg jelent meg a vidékről tömegesen a fővárosba költöző munkásság lakáshiányának problémája. Ezt orvosolandó az állam nagyszabású munkáslakótelepek építésébe kezdett, melyek közül a három legkülönlegesebbet mutatja most be Vizy Márton.

Habár a szocializmus szele még néhány évtizednyi távolságra volt attól, hogy igazán belekapjon Magyarország vitorlájába, az első világháborút megelőző években az állam különös figyelmet fordított ipari beruházásaikor arra, hogy jövőbeli alkalmazottai a kor színvonalához mérten igényes környezetben élhessenek. Erre főleg Budapesten és vonzáskörzetében volt nagy szükség, hiszen míg a lakosság száma és a gyáripar ugrásszerű fejlődésen mentek keresztül, addig az átlag kereset a munkások körében nem sokat növekedett. Ennek következtében az állam egy sor olyan lakótelepet rendelt meg a kor legnevesebb építészeitől, melyre a beköltözők nem puszta lakhelyként, hanem valódi otthonként tudtak (és tudnak azóta is) tekinteni.

Óbudai Gázgyári lakótelep

A forgalmas Szentendrei út és a csendesen kúszó Duna közé szorítva, az aquincumi romkert szomszédságában, az óbudai panelházak szürke árnyékától kellő távolságra találjuk a főváros egyik legromantikusabb zárványlakótelepét, az Óbudai Gázgyár dolgozóinak épített mézeskalácsházakból álló mesebirodalmat. A gázgyári lakótelep nem is egy, hanem rögtön két részből áll: az északi a munkásoknak, a déli pedig a gázgyári tisztviselőknek épült, hasonló minőségben, ám eltérő hangulatot árasztva. A mintaszerű Munkástelep szecessziós házait Almási Balogh Loránd, Lechner Ödön és Alpár Ignác tanítványa tervezte, míg a Tisztiviselőtelep nagyvonalú villáiért Reichl Kálmán, a Kelenföldi Erőmű tervezője felel.

A csíkos víztornyáról híres gyár, és vele együtt a lakótelep az első világháború kitörése előtt mindössze néhány héttel nyitott meg, és egészen 1984-ig üzemelt. Ma is működik a zöld és sárga színekben pompázó lakótelep saját óvodája és sportpályája, de volt itt egykoron minden, ami a teljes (munkás)élethez kellett: fodrász, konyhakertek, fürdő, mosoda, kaszinó, cipész, mozi (melynek sorai között fiatalkorában Koltai Lajos világhírű operatőrünk is sokszor megfordult), színház, patika, trafik, hentes és pékség szolgálták a dolgozók és családtagjaik kényelmét.

Gázgyári dolgozónak lenni valódi kitüntetés volt, épp ezért minden itt lakó elvárta a másiktól, hogy környezetét rendben tartsa, és kivegye részét a közösségi életből - például úgy, hogy tiszteletét tette a felolvasóesteken, vagy jelentkezett a lakótelep rezesbandájába. A pezsgő kulturális életnek ma, több mint harminc évvel a gyár bezárása után már nyoma sincs, felváltotta a kertvárosi idill csendje, amelyet csak a platánfák terebélyes lombjának susogása, vagy egy becsapódó szívecske mintás spaletta hangja tör meg szabálytalan időközönként.

Wekerletelep

Hasonló szellemben, az angol Ebenezer Howard által kezdeményezett kertvárosi mozgalomra adott magyar válaszként épült meg a kispesti Wekerletelep is, 1908-tól kezdődően, egy olyan korban, mikor az élhetőség még fontosabb szempontot jelentett a célszerűségnél. Kós Károly és Tornallyay Zoltán építésvezetők a rend és változatosság, építészet és természet tökéletes harmóniáját teremtették meg a Wekerle Sándor akkori miniszterelnökről elnevezett, 20 000 főre tervezett lakónegyed képében: a mértani alaprajzú településszerkezet (a központi teret sugaras rendszerű bekötő utcák veszik körül), a fás-kertes környezet, valamint a népi-szecessziós építészet sokszínű, és sokfajta ornamentikát felvonultató épületei (összesen 40 típusterv alapján megépítve) a káosz és rendezettség az emberi léleknek oly kedves határmezsgyéjén egyensúlyoznak művészi könnyedséggel. Az építkezés 1930-ra fejeződött be, a tervezett 10 000 lakásból 6 000 készült el, melyekben vasutasok, postások, nyomdászok, dohánygyári dolgozók és rendőrök százai telepedhettek meg, családjaikkal egyetemben.

A 2011 óta műemléki védettséget élvező házakat (melyek között a kor több népszerű irányzata képviselteti magát, a szecessziótól a neogótikus stílusig) olyan építészek jegyzik mint Zrumeczky Dezső (hozzá fűződik például az Állatkert épületeinek jelentős része), Wälder Gyula (Madách-bérház) és Györgyi Dénes (neki köszönhető a Debrecen egyik ékességének számító Déri Múzeum). A Barátok köztből ismert dupla oszlopsoros loggiás épület a Kós Károly tér 4-es szám alatt található: 1928-tól 1985-ig itt működött az Ady mozi, ma pedig egy oktatási központnak ad helyet. Tervezői, Schoditsch Lajos és Éberling Béla álmodták meg a helyi rendőrkapitányságot is, melynek tornyos, fagerendás, ívelt épülete most is a munkástelep egyik legszebb látványossága.

A Wekerle utcáit járva érdemes néha-néha megnyitni mobiltelefonunk térképalkalmazását, különben ha csak a takaros homlokzatokat csodáljuk, könnyen elveszhetünk a századelős szociális gondoskodás labirintusában.

MÁVAG Kolónia

A kertvárosi közegtől távol, Józsefváros és Kőbánya határán fekszik a Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) zárt, trapézalakú, 1910-ben átadott lakótelepe. Amilyen érdektelennek tűnik kívülről, belül legalább olyan izgalmas világot rejt a nyolcadik kerületi sorház-burok. A köznyelv által Kolóniára keresztelt komplexum egy 24 lépcsőházra osztott négyemeletes épületegyüttesből, valamint az általa közrezárt két U-alakú lakóházból és a Golgota utcára néző volt közösségi házból áll. Utóbbi adott helyet a lakókat kiszolgáló közfürdőnek, könyvtárnak és kaszinónak, de mozielőadásokat és bálokat is tartottak fedele alatt. Földszintjén egy 1000 fős befogadóképességű, 11 méter belmagasságú étterem, míg az emeleten egy dongaboltozatos, háromhajós nagyterem várta a fáradt munkásokat. A koronát az épületre a Lipták Pál tervezte, formátlansága ellenére is szerethető víztorony tette fel: medencéje már évtizedek óta csontszáraz, a hozzáépített kémény azonban a mai napig eregeti a közösségi ház kazánjában termelődő füstfelhőket.

A ‘80-as években itt kezdte meg működését a kultikus Fekete Lyuk nevű szórakozóhely, a metál, a punk és az alternatív rockzene budapesti inkubátorháza: 1995-ös bezárása előtt olyan együttesek léptek itt fel, mint a Kispál és a Borz, a Tankcsapda, vagy a Vágtázó Halottkémek.

A Kolónia udvarában különös, kissé börtönszerű hangulat uralkodik, egy csipetnyi angol munkásnegyed-esztétikával fűszerezve: talán a kovácsoltvas erkélyrácsok, talán a háztömb magasságának és az udvar szűkösségének zord játéka tehet róla, vagy a megkövült és összekormozott múlt semmi mással össze nem téveszthető szaga. Az erőd atmoszférát tovább erősíti a középkori donjonként magasba törő csigalépcsős víztorony, az udvari homlokzatot tucatnyi különböző színben pettyező portálok viszont tesznek róla, hogy ne egy ódon, lepattant helyként maradjon meg emlékezetünkben a Kolónia, hanem egy nagyon is élhető, a kor színvonalánál előrébb mutató, különleges kis világként.

Végszó

Az izgalmas épületek között sétálva száz év távlatából is megérint minket a második ipari forradalom gyáróriásaival küzdő ember romantikus képe, aki individuumát megőrizve, mégis egy közösség hasznos tagjaként képzelte el a tökéletes életet. Emberléptékűségében, általános esztétikai színvonalában és korszerűségében ezekhez a lakótelepekhez fogható kormányzati közbelépést azóta sem igen láthattunk.

Vizy Márton