Hogyan tanítsunk építészetet – válság idején?

A MOME Építész szak mesterképzésének hallgatói a 2012-es őszi félévben a Tolna megyei Tevel-Kisvejke kistérség szociális problémáira különféle munkahelyek tervezésével próbáltak építészeti válaszokat adni. A tanárok egyike, Vámos Dominika beszámolójában a választott helyszín sajátosságait és a kurzus során született terveket mutatja be.

A Tevel - Kisvejke projekt a MOME Építész szakán

Hogyan fest majd egykor a magyar építészettörténetben a mostani gazdasági válság korszaka a maga lesújtó mennyiségi számadataival, kilátástalan jövőképével - ezt ma még nyilvánvalóan nem lehet tudni. Az első világháború utáni években, az 1929-33-as válság idején is eléggé látványos volt az az évtizedes nagyságrendű Csipkerózsika-álom, ami a korabeli soványka építészeti folyóiratokból felidézhető. A kilábalást akkoriban a háborús készülődés segítette elő, ami - nem véletlenül - egybe esett a modernizáció, a hadi, logisztikai gondolkodás szárba szökkenésével. Az építőipari pangás ezúttal sem puszta megélhetési probléma az érintett szakmák, hivatások művelői számára, hanem törvényszerű, hogy radikális szemléletbeli változást provokáljon, ami a szakmagyakorlással kapcsolatos konvenciókat is megkérdőjelezi majd.

Valószínűleg minden olyan építész tervező számára, aki ma – akár irodatulajdonosként, akár alkalmazottként – egzisztenciális bizonytalanságban él, felteszi magának a kérdést, hogy hivatása vajon mennyiben őrzi még a szélesebb társadalom körében régi presztízsét, ha már a nagyobb léptékű építési-építészeti munkák száma a töredékére csökkent, a kisebbek pedig sokszor csak formálisan igénylik okleveles mérnök részvételét.

A legélesebben mindez a felsőoktatásban vetődik fel. Az egyetemi szintű építészképzés mintegy másfél százados történetében ugyan szinte állandóan napirenden volt a tanügyi reform, az átszervezés kérdése, de mégis csak a legsúlyosabb történelmi kataklizmák nyomán következtek be gyökeres intézményi változások. Érdekes módon a Rákosi-diktatúra óta még a rendszerváltás sem tudta megrengetni ezeket a bástyákat. A mennyiségi túlképzés és a bolognai rendszer bevezetése fellazította ugyan a képzés struktúráját, de nem vezetett közelebb ahhoz az ideális állapothoz, amely egyidejűleg tudná produkálni az alkalmazkodó képességet és a magas minőséget.

Az építészképzés intézményi és tematikus újragondolása ma már halaszthatatlan napirendi pont, ahogy ez a felsőoktatás számos más területén is tapasztalható. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) az ökologikus és szociális gondolkodásmód nemcsak a Doktori Iskolában és a „horizontális laborok" keretében vált meghatározóvá, de egyre inkább utat tör magának az alap- és mesterképzésben. Az építész szakon minden esetre egyértelműen.

A Doktori Iskolában a legizgalmasabb kutatási témák az építész hivatás identitását, változó jövőképét, stratégiai kérdéseit feszegetik, és egyre nyíltabban, egyenesebben fogalmaznak. Nem számít blaszfémiának már az sem, ha például Barcza Gergely első féléves dolgozatában többek között abból az amerikai felmérésből indul ki (HVG.hu, 2012. április 23.), amely az ötödik legfeleslegesebb diplomának értékelte az építész diplomát. Több doktorandusz a szociális kompetencia, az együttműködés, illetve a kommunikáció csapásirányaiban kutakodik, amelyek még értékes, rejtett tartalékok feltárásának ígéretével kecsegtetnek. (Kiss-Gál Zsuzsa, Matúz Melinda, Pozsár Péter, Molnár Bea és mások).

A mesterképző évfolyamok összevont tervezési kurzusán (tanárok: Turányi Gábor, Göde András, Marián Balázs, Vámos Dominika) az előző tanév második félévétől a szokásos tervezési projekt mellett egy valóságos kutatási feladatot kaptak a hallgatók egy konkrét földrajzi térség sok szempontú, alapos megismerése, feltérképezése céljából. Kutatási eredményeiket félév végén egy komplex prezentációban foglalták össze, amely egyszersmind előkészítése volt a következő félévi tervezési feladatnak. Ennek a munkának a célzatossága és hasznossága kézzelfogható volt: az építészhallgatók testközelbe kerültek azokkal az emberekkel, akiknek a problémáira építészeti megoldások, óvatos beavatkozások ötlettárával próbáltak megoldást kínálni.

A választott Tolna megyei Tevel-Kisvejke térség ötlete Béres Tibor szociológustól, „a civil társadalom fejlődéséért" munkálkodó Autonómia Alapítvány munkatársától jött, mert az Alapítvány ebben a térségben alapos helyismerettel, helyi aktivistákkal rendelkezik, akik többféle - főként a cigány lakosság felzárkózását segítő oktatási - programon dolgoznak. Érdeklődésünk középpontjába ezúttal nem a lakhatási problémákat, az életkörülmények javítását, hanem a jövő szempontjából kulcskérdésnek számító MUNKÁT állítottuk.

A Tolna megyei kistérséget (Völgység) egykor a békés, eredményes együtt-, egymás mellett élés terepeként volt szokás emlegetni, ahol a magyarok mellett betelepült rácok, svábok, zsidók - ki-ki a maga rátermettségének és lehetőségének megfelelően - magas szinten gazdálkodtak, kereskedtek, kézműves tevékenységet végeztek, s tulajdonképpen – akkor még vándorló életmódjukkal – a cigányok is megtalálták saját szerepüket a települések életében. Ezt az egyensúlyt a háború alatti-utáni deportálások, ki- és betelepítések borították fel, valamint az, hogy a szocializmus évei alatt központilag irányított nagyüzemi módszereket vezettek be. A kiürített lakóházakba egyre nagyobb számban telepedett be a képzetlen, más életmódra szocializálódott cigány lakosság.

A mára kialakult szerencsétlen gazdasági kontextus voltaképpen a tulajdonviszonyok ide-oda rendeződése nyomán alakult ki. A földhöz jutás ma is eléggé kilátástalan, a mélyszegénységben élő cigányság nehézkesen foglalkoztatható, és az is tény, hogy a falusi emberek többsége az elmúlt - passzivitásra ösztönző - időszak során elveszítette elemi agrárismereteit.

Ezzel együtt a helyszínre szervezett kirándulásinkon mindannyiunk számára kifejezetten inspiratív élményekben volt részünk. Az előzetes információkkal szemben nem a kilátástalan, inaktív mélyszegénység (bár az is jelen van kétségtelenül) uralta a két falut, hanem egy nagyon is magára találni akaró, fejlesztésekre nyitott, gazdákból alakult gazdasági közösség. A szemmel láthatóan eredményesen üzemelő „tanoda-program" pedig az iskolai feladatok teljesítésében, a továbbtanulásra való felkészítéssel segíti talpraesett pedagógusokkal a nehezebb sorsú gyerekeket.

Kisvejkén a gyümölcsöskertek gazdái az összefogások, szövetkezetesítések legváltozatosabb formációit alakították ki, hogy a számukra legkedvezőbb módon vehessenek részt az aktuális uniós és egyéb pályázatokon. Évről évre bővül a gyümölcsfeldolgozó üzemük, amely részben szociális szövetkezetként funkcionál, tehát jól felfogott érdekből is ambicionálják a képzetlen helyi munkaerő minél nagyobb arányú bevonását a munkavégzésbe. Egyedül a minél magasabb fokú feldolgozóipar alkalmas arra, hogy egész évben, egyenletesen kínáljon elfoglaltságot számukra.



A MOME építész hallgatói a helyszíni terepszemlén szembesültek azzal, hogy korábbi információik és sematikus fogalmaik a szegénységről közelebbről nézve mennyivel differenciáltabbak, konkrétabbak és egyben kézzel fogható megoldásokra ösztönzőek. Jóllehet kódolva volt már a kezdetektől, hogy a jó szándékú ambíció nem biztos, hogy eléggé életszerűvé varázsolja majd a készülő terveket, mégis úgy döntött a „tanári kar", hogy ez nem kérdőjelezheti meg a feladat didaktikai létjogosultságát. A szabad ötletelésből a második félév során sokféle elképzelés született vagy elvétetett, de a tervek többsége alapvetően hihetőnek bizonyult, amit a félévzáró „kipakolásra" meghívott vendégek (Béres Tibor, a szociológus, valamint Kemes Balázs és Fejérdy Péter hasonló területeken már régebbi tapasztalatot szerzett építészek a Műegyetemről) reflexiói is megerősítettek.

A tervezési ötletek alapvetően a helyszíni szemléken látott-hallott tapasztalatokra, információkra épültek. A falu szerkezete, morfológiája, a mindennapi élettel, közlekedéssel, élő hagyományokkal összefüggő karakterisztikája mellett meghatározó szerep jutott annak a szándéknak, hogy a szegregáltan élő lakosság a szervezett munkavégzés és a tanoda, mint kulturális találkozóhely jóvoltából minél intenzívebben részesévé váljon a falu közösségi életének. A tervezett munkahelyeket alapvetően olyan egyszerűen, helyben kivitelezhető, illetve némi hagyománnyal rendelkező munkatípusokra találták ki a hallgatók, mint a gyógynövény- vagy gombagyűjtés, a rideg tartásban nevelhető állatok (pl. mangalica) tenyésztése, de minden munkafolyamatról a feldolgozási fázis folyamatos bővíthetőségével és a fenntarthatóság figyelembe vételével gondolkodtak. Így kitüntetett szerep jutott a tanodának, amely eszerint nemcsak az iskolai felzárkózás színtere lehetne, de egyszersmind alapfokú szakképző hely - aprócska mintagazdaság -, az anyák bevonásával a rendezett háztáji családi gazdálkodás élő iskolája, integrált közösségi fórum, rendezvények ideális helyszíne.

Többen felfigyeltek a különféle feldolgozóüzemek, műhelyek termékeinek megismertetésének, értékesítésének gondjára is, és helyi piac kialakítására tettek javaslatot. Az elképzelt épületek, építmények léptékben, anyagválasztásban, kivitelezhetőségben maximálisan a helyi adottságokból indultak ki, egyszerűen megépíthetők és üzemeltethetők. Ebből a szempontból a legbiztatóbb ennek a kísérletnek az eredményessége, hiszen minden egyes tervezői döntés esetében az egyedüli kritérium a használhatóság, az ésszerűség, egyfajta tágan értelmezett arányosság volt, bátran félretolva az üres esztétizálást, látványosságot és építészi allűrt. Megélni a tervezési folyamat erős koherenciáját, belső törvényszerűségeit és az ezzel együtt járó felelősséget - talán ez volt a legfontosabb hozadéka ennek a munkának, amelyhez hasonlóval - más tematikával - ebben a tanévben is próbálkozunk.

szöveg: Vámos Dominika

Tervek és tervezőik:

Góré - Gombabegyűjtő - Szárító: Bene Tamás, Huber Ákos, Máté Tamás, Molnár Zoé
Gyógynövény szárító: Gaál Krisztián, Huszanyik Borbála, Noa Mayer, Pásztor Ivett, Szelezsán Bálint
Gyógynövény-termesztés, -szárítás, -értékesítés: B.Tóth Zsuzsanna, Lehofer Noémi, Petheő Dániel, Percz Gábor
Növény- és gombafeldolgozó: Bodonyi Zoltán, Pintér Márton, Mészáros Máté
Mangalicatartás: Tőrös Ágnes, Butora Tamás, Kiss Dávid, Skardelli Mátyás
Tanoda: Ferth Tímea, Hargitay Zsófia, Rákosi Edina, Török Zsófia