Kukac // Hagyjad már magad békén élni

Deák Malvin és Törteli Lilla közös városi performanszokon keresztül vizualizálta a kötődés, a gondoskodás és az embertársakhoz való kapcsolódás ellentmondásos érzéseit. A kisfilmen megörökített térkísérlet az idei DECODE pályázaton fődíjat érdemelt ki. A “kukac-szerű térpoétika" kulturális és esztétikai vonatkozásait Tóth Tamás helyezi kritikai kontextusba.

Egy kötődési térkísérletről szeretnék írni. Olyan (affirmatív) videó- és építőművészeti munkáról, ami kedvesen, mosolyogva tépi szét a „kapcsolat" mint mainstream társadalmi és térképzési diskurzus elhordott, elviselt gúnyáját.

Hiszen mindaz, amit a mai progresszív polgári urbanizmus a “kapcsolat" térpolitikája által megvalósítani szándékozik a városi elidegenedés kritikájaként és meghaladásaként, az voltaképp szerves része annak, amit kritizálni és meghaladni óhajt.

Mert a metropolisz, mint a tőkés rend uralmának térbeli kiterjesztése, nem „csak úgy", önmagában alkalmazza az elválasztás, a kitaszítás és a kirekesztés technikáját, hanem mindezeket az összekapcsolás, a befogadás és a reintegráció által teszi meg.

A kapitalista urbanizmus célja a bérmunka – és egyáltalán a hétköznapi élet – nyomorúságának elrejtése, a tömegesen elszigetelt egyén árukapcsolatokba helyezésének területrendezési cselszövésein keresztül. Paradigmatikus térformája: a pláza.

A progresszív polgári urbanizmus az elkülönítés térpolitikájának kritikájaként az instant és közvetlen társadalmi kapcsolatok térbe kiáltásával próbálja kárpótolni a tömegesen elszigetelt egyéneket (ugyanúgy elrejtve a termelőmunka nyomorúságát). Paradigmatikus formája: az agóra.

A polgári urbanizmus azonnali szintézisre törekszik (tüstént kapcsolódjatok! rögvest beszélgessetek!), dialektikus módszertan nélkül – nem tudja tehát, hogy az elszigetelt egyén reintegrációja alkotó része az elválasztás területrendezési technikájának a fejlett kapitalizmus korában (vegyél mindenféle [ilyen s olyan] dolgokat [bármit]! – mondatik). A „kapcsolat" térpolitikája tehát kritikája, de polgári és reakciós kritikája a fennálló metropolisz kőpoklának. „A város, amely egyesít" – szól a mottó Budapesten.

Azt hiszem, a szituacionisták ismerték fel először, hogy a tőkés területrendezés technikáit nem ellenpontozni kell, hanem eltérítve és kiforgatva felhasználni azokat: ha a városi tér mást sem tesz, minthogy elsodor, akkor sodródjunk hát, de sodródjunk úgy, hogy abból transzformatív társadalmi viszonyaink szülessenek (s lőn csavargás, lődörgés, pszichogeográfia).

Ha a fennálló rend (nemcsak terein, de képernyőin, falain és kommunikációs formáin keresztül is) a kapcsolat ígéretével ámít és a szeparációt teremti meg (lásd social media), valamint a gondoskodás morális himnusza mögé bújva az elszigetelődésnek ágyaz meg (lásd covid), akkor keressük meg az elválasztás olyan formáit, amik létrehozhatnak valamiféle kötődést és gondoskodást.

A Deák Malvin és Törteli Lilla videókölteményében látható térkísérlet ennek a történelmi küzdelemnek a része, ami nemcsak urbanisztikai, de lételméleti síkon is küzdelem, hiszen ontológiai szempontból sem a kapcsolat, hanem az elkülönülés az, ami eleve adott közöttünk. Csak úgy, valamiféle közvetítés vagy „közeg" nélkül egyszerűen nem létezhet emberi kapcsolat. A teljes izomorfizmus az egyének között, az „eggyé válás" ezoterikus-spiritualizáló mítosza eleve lehetetlen és dőreség is – épp szétvetettségünk miatt  tudunk egyáltalán „kapcsolódni" egymáshoz: mert nem vagyunk „egyek".

A „Hagyjad már magad békén élni" készítői ennek a pszichoanalitikai belátásnak találták meg a paradigmatikus térbeli formáját. A fekete henger (avagy kukac) éppen az itt taglalt szeparáció-kötődés ellentmondás dialektikus térkompozíciója. Hogyan tudunk kötődni egymáshoz, ha van valami eleve adott áthidalhatatlanság közöttünk? S hogyan tudunk szeparálódni a másiktól, békén hagyni egymást és magunkat, ha össze vagyunk kötve?

A kukac tehát nem a tagadása, vagy elvetése a szeparációnak: a kötődést és az elválasztást egymással dialektikus viszonyban képzeli el. Valahogy úgy, mint a biztonságosan kötődő gyereknél, akit arról ismersz meg a játszótéren, hogy el van, mint a befőtt és nem rohangál 2 percenként apjához-anyjához. A szeparációban pillantod meg a kötődés motívumát. (Ahogy a kötődés teszi lehetővé a radikális szeparáció lehetőségét az eutanázia esetében.) És persze nemcsak az egymáshoz, hanem a világhoz való kötődésünk is például radikális szeparációk során alakul ki: ilyen a születés, a tükör-stádium (mikor először ismerjük fel tükörképünkben azt, hogy elkülönült entitások vagyunk és így megképződik az „én"), és az anyanyelv szimbolikus struktúráiba való bevezetésünk.

Ez a bizonyos kukac nemcsak a kötődés, hanem a párbeszéd nehézségével kapcsolatos küzdelem is, a videóban hallható beszédfoszlányok néha-néha összeállnak és kiadnak egy dialógust, dehát akkor is egy küszködés az egész. Valahogy úgy, mint Ottliknák az elbeszélés nehézségei voltak (Iskola a határon) és amit Esterházy olyan szépen „megrajzolt".

A kukac tehát egy olyan térstruktúra, ami elválaszt a másiktól (külön hengerekben vagytok), de össze is kapcsol vele (nem „megy" egymás nélkül). És ugyanígy, elválaszt a társadalomtól (hiszen a henger egyfajta izolációs kamra is), de közben össze is köt vele (mert hiszen a henger önmagában egy társas-tér).

Vajon el tudunk-e képzelni valami kukac-szerű térpoétikát a tőkés és a progresszív polgári urbanizmuson túl, amiben nem az állandó kapcsolódás, kommunikáció és a másik szüntelen felpiszkálásának imperatívuszát tukmálják ránk? Amiben legalább annyira békén tudnak hagyni minket és mi egymást a kapcsolódás és kommunikáció kényszere nélkül, hogy végre tényleg létre tudhasson jönni a kötődés és a gondoskodás lehetősége?

Ilyen lehetett talán az ókori temenos, ahol ellentétben más társadalmi térstruktúrákkal (oikos, agora, scholé stb.) szabad volt nem termelni, nem hivatalos politizálni, nem edukálódni – „csak" együtt lenni, élni.

Tóth Tamás

A projekt az idei DECODE pályázat fődíjas alkotása lett művészeti kategóriában, annak absztraktja, valamint Kukla Krisztián laudációja a YouTube videó leírásában olvasható.

Szerk.: Borenich Levente