Nagycsoportos erények
Óvoda Gödöllőn, már-már kritikai súlyú pozitívumokkal. Nemrég adták át a 200 férőhelyes, nyolc csoportos Zöld Óvodát, az Építőpáholy Kft. és Jaksics László vezető tervező munkáját.
Nemrég adták át Gödöllőn a 200 férőhelyes, nyolc csoportos Zöld Óvodát, az Építőpáholy Kft. és Jaksics László vezető tervező munkáját. Az óvoda attól zöld, hogy energiaháztartását passzív eszközökkel optimalizálják, teteje extenzív zöldtető, a keletkező hulladékot szelektíven gyűjtik, az energiaigény fedezésében napkollektorok is részt vesznek. Az épület teljesen akadálymentes.
Kritikailag csak korlátozottan megközelíthető, mindenesetre vannak pragmatikus erényei. Tisztességes minőséget és következetességet képvisel, funkcionális átgondoltságot mutat. Látszik rajta a tervezői odafigyelés és a jóakarat, ami egyben tartja, és ez méltányolható akkor is, ha az építészet érvényes viszonyítási rendszerét nem a szerény háztáji távlatok képezik. A Tezuka-óvoda ihletett funkcionalitása, katartikus tárgyilagossága építészetileg más dimenzió, azzal együtt, hogy az a társadalom, az a feltételrendszer is nagyon más.
Az épület eszköztelenül valósít meg helyenként markáns, laikusok számára is értékelhető téri minőséget. A fával burkolt tetőterasz, a pavilonszerű játszóteraszok és a bejáratok előtti intim udvarok erős térélményt közvetítenek, a megnyitón a szülők és az óvónénik hangot adtak az efölött érzett örömüknek. A bejárati udvarok nagyon is adekvát intimitása egyébként azzal jár, hogy magukat a bejáratokat kívülről alig lehet beazonosítani, némi lakatos- vagy ácsmunkával ez a hangsúlyhiány igény szerint orvosolható.
A gödöllői Zöld Óvoda egyszerűen szerethető, normális és barátságos, de nem attól, hogy meghempereg a közízlés mocsarában. Szabatos kortárs nyelvezetet használ, még ha magyar akcentussal is (ami nem íz, hanem mellékíz, társadalmi szintű krónikus viaskodás helyi identitás és korszellem konfliktusaival – de ez a megállapítás a magyar építészet egészére érvényes).
A játszótér-berendezések lelombozóan generikus karaktere, vagyis a szabványosság és a minőség eszményének vidám színekkel álcázott sterilitása itt sem lelkesítő, még ha skandináv rendet és biztonságot sugároz is. Egyébként nagyon is elképzelhető lenne a játszótéri elemek építészetileg koncepcionálisabb kezelése, ami túlmutat a festői szanaszét szóráson. Mindegy, az ovisok mászás közben nem fanyalognak ilyesmin. De ha már játszótérkritika: a legalább egységes, absztrakt karakterű svéd szabványtermékek közé elhelyezett polietilén és fa készházacskák határozottan kilógnak, a zsibbasztó beton térkő pedig hozza a szokásos formáját. Ezzel együtt jó az udvaron lenni, és ez még inkább így lesz, ha kizöldülnek az udvar felé lejtő zöldtetők, az árnyékolóvitorlák színessége sem bizonyul túl soknak (de továbbra is kérdés, hogy honnan származik az az általános elképzelés, miszerint gyerekek=telített alapszínek).
A vegetáció sok mindent átfogalmaz, árnyal és gazdagít majd (a mostani óvodások gyerekei lesznek azok, akik nagy fák között játszhatnak). És ami a növényzetet illeti, a kertészet itt kitett magáért, talán túlságosan is. A sok növény alapvetően mindig jó, de azért még jobb, ha valamilyen határozott (esztétikai) koncepció szervezi az együttest, ami lehet éppenséggel az angol vidéki kertek tarka kuszasága is. Vagy ha már pedagógiai kontextus: őshonos fajok természetes társulásai, esetleg ehető növények. Egy óvodakertet a legkevésbé sem szükséges városi közparkként felfogni, foltokba rendezett katalógus-dísznövények helyett egy virágos-gazos kert finoman stilizált, majdnem-spontán változata helyénvalóbbnak érződik (még ha ez nem is ilyen egyszerű, hiszen ki kell küszöbölni a mérgező növények és gombák felbukkanását stb.)
A Zöld Óvoda körül is mintha a magyar közterekről ismerős jelenség köszönne vissza: a sokszínűség jegyében minél több növényfajt bevetni az egyetemi tananyagból, és ezt az iskolás heterogenitást azután gyakran nem igazolja a végleges állapot, nem emeli feljebb minőségileg. Akárhogy is: a sok klorofill jó.
Az épület kivitelezésének színvonala jellemzően magasabb az átlagosnál, kivéve, ahol a mesterek úgy ítélték meg, hogy úgysem fog látszani. Vagy elfáradtak, esetleg nem voltak formában. Pedig a következetesen svájcias kivitelezés ebben az esetben különösen erős szinergikus tényező lett volna.
Látszik, hogy Magyarországon legalábbis, ahol kifejezetten nincs konszenzus az építészeti értékeket illetően, egy ilyen középületet még bőven úgy kell tervezni, ahogyan családi házakat. A használók ugyanis dísztárgyakkal, futónövényekkel, gyerekrajzokkal, háncsbabákkal és aszalt narancsszeletekkel veszik birtokba a teret, és itt nagy pedagógiai tétje van az így kialakuló állapotnak (ld. Wolfgang Metzger idevágó kísérleteit, amikről a Látásra nevelés című kötetben ír). Még ha szeretik is az épületet, nem feltétlenül képesek az általa megszabott esztétikai keretekkel együttdolgozni, barátságosnak gondolt aszparáguszaikkal hatékonyan tudják bomlasztani az ilyen irányú igényekkel nem számoló építészeti kohéziót (nem mintha ezek az igények teljesen legitimek lennének, és az óvodai pedagógia esztétikai fejezetére ne férne rá egy alapos koncepcionális fazonigazítás).
Ugyanezért, mármint a bomlasztást elkerülendő, szükséges egy berendezése terv is, aminek hiányában előfordul, hogy az öltözőszekrények túllógnak a falakon, beletakarnak az ablakokba. Ezek a jelentéktelennek mondható apróságok nagyon is jelentős építészeti lehetőségeket hiúsítanak meg illetve sorvasztanak el.
Ha nem kritikailag kóstolgatjuk, a Zöld Óvoda határozottan szép munka, de ha odapiszkálunk, még mindig maradnak komoly érdemei, amik pozitív mérleget eredményeznek. A célközönség mindenképpen jól jár vele.
Török Tamás
