A Magyar Tudományos Akadémia martonvásári Agrártudományi Kutatóintézetében létrejövő új, komplex működésű Agrár-Innovációs Központ épülete a kutatóintézet három nagy kutatási egységének osztályait fogadja be. A több mint 10 000 nm-es kutatótömb a Brunszvik-kastély körüli kastélypark és arborétum táji környezetében foglal helyet. A környezetéhez képest hatalmas tömeg léptékbe helyezése és az összetett funkcionális kapcsolatok határozták meg az épület tömegalakításának és belső térszervezésének koncepcióját. Az épület összekapcsol és egyben tagol is. Összekapcsolja az épület eltérő tudással és kutatási területtel rendelkező dolgozóit egymással és a környező tájjal, ugyanakkor a funkció szükségletből adódó léptékproblémára is választ ad.
A belső mag köré szerveződő, tájba nyúló tömegek együttese fellazul a környező tájban, a nagy kutatótömb minden irányból kisebb homlokzati egységekre bomlik. Így emberibb léptékű, befogadható épület jön létre. A szárnyak közötti kisméretű saját udvarok a környező természetben folytatódnak. A központi mag teréből kilátás nyílik minden irányba, a patak-, az ősfás környezet- és a városi területek felé.
A kutatóközpont bejáratát a tó felőli oldalra helyeztük, így az Agrár-Innovációs Központ meglévő épületeivel együtt egy új, parkon belüli köztér jöhet létre. A megérkezők a Kukoricakutató Központot megkerülve, a Kiskastély mellett elhaladva belső főútra érkeznek, amely összeköti az MTA Agrártudományi Kutatóközpont épületeit és funkcióit. Az épületek a belső sugárúthoz az egész természetvédelmi területre és a kastélyparkra jellemző teresedésekkel kapcsolódnak. Hasonló tisztásokat hozunk létre az új épület tagolt tömegformálásával is. A központi út és a bejárat oldalán kialakuló tér a tájban úszó épületeknek irányultságot ad, kijelöli az origót, amely köré az épületek laza rendszere szerveződik. A Kukoricakutató központ földszintes szárnyának felújításával, visszabontásával a régi épület is bekapcsolódhat az új épület rendszerébe. A Kodály utca meghosszabbítása gazdasági bejáratként működik. Az épület működése a megmaradó üvegházak felé fordul, így a dolgozói bejárat nem terheli a kapcsolódó lakófunkciókat.
A tájépítészeti elképzelés a tömeggel párbeszédben szervezi a kialakuló kerteket, tisztásokat. Az épületszárnyak közötti részek különböző növényzettel eltérő karaktert kapnak. Ezeknél a kerteknél olyan alternatív növényeket választottunk, amelyek akár méhlegelőként is szolgálhatnak és a primer ipari növények kiegészítőjeként jelennek meg. A köztes udvarokban Sinapis alba (mustár), Phacelia tanacetifolia (mézöntőfű), Trifolium (bíborhere), Linum u. convar. mediteraneum (olajlen), Hordeum vulgare (tavasziárpa) jelennek meg, a bejárati térnél Miscanthus purpurascen (piroslevelű virágosnád), Pennisetum setaceum (tollborzfű) és évelő dísznövények. A központi udvar növényzetében Humulus lupulus (komló) a domináns növényelem. A tájépítészeti rendezés a meglévő ősfás területen olyan mesterséges tisztásokat jelöl ki, amelyek a művi és természetes környezet határaiként jelennek meg a tájban.
A parkban kialakított, belső főútról elérhető központi tér leghangsúlyosabb eleme az új kutatóépület. A látogató a központi aulába érkezik, ebből a centrumból ágaznak szét a különböző osztályok. Az osztályok közösségi funkciói közvetlenül az aulához kapcsolódnak, a teakonyhák, tárgyalók, szaklap olvasók mind ide nyílnak, lehetővé téve a kutatók közti spontán találkozásokat, ismerkedéseket. Ezek az informális kapcsolatok idővel szakmai együttműködéssé nőhetik ki magukat, a szeparáltan működő részlegek között megteremtik a párbeszéd lehetőségét. Az aula a belső átrium köré szerveződik, amely egy körülhatárolt külső tér. A betelepített növénytársulás a központi gyűrűs terek karakteres vizuális eleme. Az összefüggő tér vizuális kapcsolatot biztosít az egyes használati szintek között is.
Minden kutató ugyanazon a bejáraton érkezik, és a belső átriumot megkerülve jut el a saját osztályához. Az épületszárnyon belépve a közösségi, átmeneti funkciók után az osztályok saját belső világa következik. Ezekből a szárnyakból az irodák és a kutatószobák a tömbök közötti udvarokra néznek, amelyek a különböző tájépítészeti kialakítások miatt a tömböknek és az osztályoknak egyedi identitást adnak. Az aulából a szárnyak találkozásánál a tömbökre és a tömegek között kialakuló saját kertekre látunk rá. Az aula terét ez a két látvány uralja: a központi átrium zárt világa, amely az épület tereit vízszintesen és függőlegesen is összekapcsolja, valamint a szárnyak között felnyíló külső táj.
Az osztályok szárnyai racionális elrendezésűek, önálló egységként működnek, belső közlekedőmaggal összekötve a szinteket. A megvilágítást nem igénylő vagy ideiglenes használatú tereket a pinceszinten helyeztük el, ezzel is csökkentve az épület magasságát. A középfolyosó mentén elhelyezett kutatószobák sora a mindennapi munkát szolgálja. A pihenés, feltöltődés a privát kertekben és a központi aulában lehetséges.
Egyedül a piaci szereplők bevonására tervezett irodaterek rendszere eltérő. Ez a nyitott, még nem körvonalazódott funkció az osztályokkal együtt sokféle együttműködést tesz lehetővé az ipari szereplőkkel, és egyben az osztályok között létrejövő közös kutatások befogadó helyévé is válhat. A piaci szereplők tömbjeiben kap helyet a két konferenciaterem és a legfelső szinten elhelyezett közös üvegházak. A központi aula függönyfalas, átlátszó tömbjén túl ez az a funkció, amely megtöri a szárnyak homogén homlokzati rendjét, és betekintést enged az épületen belüli munkába.
A homlokzatok kialakításánál is szempont volt az épülettömeg parkban való feloldása. Az épületszárnyak szigorú tömbjei szálcsiszolt fémlemezfedést kapnak. Az új homlokzat átszellőztetett, szerelt sávos inox fémlemezburkolat, gyári hátszerkezettel rögzítve. A panelek csillogó felülete visszatükrözi a környezetet, elmosódott kontúrokat adva az épületnek. A homogén, tükröződő, sávos homlokzat az erdőben meghúzódó üvegházak szigorú rendjét idézi fel. Az épület laposteteje extenzív zöldtető rétegrendet kap. A célunk az volt, hogy az épülettömeg észlelt méreteit csökkentsük: a külső burok a környező erdőre tereli a figyelmet, az épület átveszi a természet léptékét.
A Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományi Kutatóközpontjának (MTA ATK) új épülete négy fő funkcionális egységre tagolódik. Az épületen belül ezek az intézményi egységek és az osztályok hat épületszárnyban kapnak helyet. A két legnagyobb intézet, a Növényvédelmi Intézet (NÖVI) és a Talajtani és Agrokémiai Intézet (TAKI) két-két szárnyat foglalnak el. A Mezőgazdasági Intézet (MGI) és a bérbeadható irodák és laborok vegyesen helyezkednek el a rövidebb épülettömbökben. A tömegben elkülönülő intézmények függetlenül működő egységekként önálló identitást kaphatnak, és beléptetéssel szeparálhatóak egymástól. Az osztályok közös használatú helyiségeit az aulatér köré csoportosítjuk, oda helyezve a közös tevékenységeket. A szárnyakban történik az elmélyült kutatás, a központi térben pedig a többi osztály dolgozóival, kutatóival a pihenőidő, kreatív munkaidő. Itt kapnak helyet a tárgyalók, a könyvtárak, szemináriumi termek, teakonyhák. Az időszakos, kötetlen használatú helyiségek aula köré való csoportosításával lehetőség nyílik azok intenzívebb kihasználására és az osztályok közötti megosztására.
Az épület központi gyűrűs tere a különböző osztályok kutatóinak találkozási pontja. A közös pihenőtereket és a közös használatú munka tereket úgy helyeztük el az egyes szinteken belül és a szintek között elosztva, hogy megközelítésük és használatuk közben spontán alakuljanak ki együttműködések az eltérő tudással és kutatási területtel rendelkező dolgozók között.
Oroszlány Miklós, Losonczi Júlia, Losonczi Anna, Gyökér András
Bárdossy Krisztina, Dobszai Dániel, Gulyás Levente, Kurucz Attila