Toronyházak Párizsban: szeretik is, meg nem is
Négy évtizedes átkot szeretne most megtörni Párizs, amikor a félsikerű Montparnasse torony után ismét felhőkarcolókat építenek a város területére. Mialatt a több évtizedes magasház építési moratóriumot sok politikus igyekezett megtörni, a La Défense üzleti negyed Európa új Manhattanje lett. Bán Dávid írása.
1889-ben Gustave Eiffel megmutatta a világnak, hogy bárki, bármennyire is hitetlenkedett, ő meg tudott építeni egy több mint 300 méteres tornyot kizárólag acélból. Az akkor világkiállítási szenzációnak tartott tornyot alapvetően rövid életűnek szánták, a rendezvény után le kívánták bontani, de sokak örömére, mások bánatára a torony maradt és magasságával négy évtizedig tartotta is világelsőségét. Mind a mai napig számos ellenzője van azonban a toronynak, akik szerint el kellene tüntetni, mert durván beleavatkozik a városképbe. Pedig az Eiffel-toronynál ikonikusabb épületet nehéz elképzelni a francia főváros számára.
Egyedülálló pozícióját 1973-ig tudta megtartani, ekkor ugyanis átadták az ellentmondásos és azóta is folyamatos botránykőnek, vitatémának számító Montparnasse tornyot a város 15. kerületében. Párizs ugyanis sokáig hadilábon állt a toronyházak kérdésével, hosszasan ellenállt, hogy a város sziluettje ilyen módon ne változzon. Noha közben világváros lett, lakosságágának száma és gazdasági szerepe folyamatosan nőtt, az úgynevezett „falon belüli" várost, azaz Párizs tényleges területét, a 20 kerületet rég kinőtte. Elővárosai már a 20. század elejétől folyamatosan összeértek Párizzsal, közös infrastruktúra épült – vasút majd metró –, de maga a közigazgatási értelemben vett főváros kifelé már nem tudott bővülni, végérvényesen betelt. Ennek egyenes következménye az ingatlanárak égbe szökése, az újonnan beépíthető telkekért való hatalmas küzdelem. Miután Haussmann báró prefektus a 19. század második felében – alapvetően hadászati, biztonsági szempontból – radikálisan átépítette a város északi kerületeit, ezzel egy szellős, átlátható sugár- és körútrendszert létesítve, a 20. századi motorizációnak jegyében Le Corbusier ezen is továbblépve egy futurisztikus város terveit mutatta be 1925-ben. Ő, ha lehet, még radikálisabban rajzolta volna át az északi városrész 240 hektáros területét, amelyben 3 millió lakosnak épített volna modern lakásokat, ebből félmillió ember a 18 db felhőkarcolóban élhetett volna. A haussmanni elképzelésekhez képest még szellősebb, függőkertekkel és sakktábla szerű sugárutakkal tarkított városterveken Le Corbusier az 1940-es évekig komolyan dolgozott.
Párizs város vezetése, a francia állam és az Államvasút (SNCF) az 1950-es években kezdte fontolgatni a Montparnasse pályaudvar és környékének teljes átalakítását, fejlesztését, modernizálását. A terv fő kiindulópontja az volt, hogy a pályaudvar rég kinőtte eredeti épületét, a szezonálisan megnövekedett utas- és csomagforgalom az intézmény normál működését kockáztatta. Ugyanakkor a városfejlesztési tervekben is szerepelt egy, a déli térség ingatlan- és irodaéhségét csillapítani kívánó nagyszabású beruházás az üzletemberek új tömegeinek kiszolgálásának érdekében, amire alkalmasnak bizonyult a pályaudvar területe. A hosszas tervezgetés és lassú ingatlanértékesítés után végül az 1960-as évek derekán bontakozott ki az a végleges terv, amely azután Dél-Párizs jelenlegi központjának kialakítását és egy nagy forgalmú vasúti csomópont megteremtését eredményezte.
A régi pályaudvar-épület elbontásával, a vasúti funkciók hátrébb helyezésével új telkekhez jutott a város. Az újonnan épített nagyszabású pályaudvar-épület közvetlen kapcsolatba került a körülötte kialakított iroda- és lakótömbökkel. Mindezek előterébe, a korábbi állomásépület helyére épült meg a 210 méteres, 59 emeletes Montparnasse torony, a negyed sokat vitatott szimbóluma. Noha magasságában nem fenyegette az Eiffel-torony 324 méteres (amiből 24 méter antenna) elsőbbségét, de pozícionálásával, zömök tömbjével mindenképen ránehezedik a torony arányosan elvékonyodó alakjára. A Jean Saubot, Eugène Beaudouin, Urbain Cassan és Louis de Hoÿm de Marien tervezte Montparnasse torony a mai napig nem találja a helyét a városban, sokan egyszerűen csak Párizs nemi szerveként gúnyolják és egyre több politikai aspiráns programja részeként hirdeti meg annak lebontását. Ez viszont a tulajdonviszonyok bonyolult rendezése, a bontással járó hatalmas költségek és a terhelés miatt általában lekerül a napirendről.
A Montparnasse torony sikertelensége miatt a város 1975-ben magasházépítési moratóriumot rendelt el, megtiltva a 7 emeletnél nagyobb épületek felhúzását. Ez a rendelet azonban már nem tudta megváltoztatni az egyes városrészek képét jelentősen átrajzoló akkorra már zajló vagy elkészült munkákat. Az 1970-es években ugyanis gomba módra szaporodtak és tucatszám nőttek ki a földből a 90-120 méteres épültetek, nagy többségük lakóház. Teljes városrészeket alakítottak át, bontottak le régi tömböket, szanáltak ipari területeket, hogy a nagy lakásínségnek valamelyest elejét tudják venni.
A 13. kerületben például megépült Italie 13 negyedben 15 darab 100 méternél is magasabb lakóházat húztak fel. Néhány sarokkal odébb pedig a Michel Holley főépítész, várostervező által elképzelt Olympiades városrész egyfajta „falu a városban" lenne, amelynek toronyházait az olimpiák színhelyét adó városokról nevezték el. A 15. kerületben, a Szajna-parton, közvetlen az Eiffel-torony szomszédságában az 1970-80-as években épült meg a karakteres Beaugrenelle negyed, amelynek lakóházai, szállodái mind a folyópartra néznek, de egyben egyfajta falat is képeznek a mögötte megmaradt városnak.
A moratórium idején sokat segített a nagy irodahiány enyhítésében a szomszédos nyugati elővárosok közös, volt ipari területein létrejött La Défense negyed, Európa legjelentősebb üzleti városrésze. A 160 hektár modern beépítésére 1958-ban született kormánydöntés. A 17. században megépült Tuileries kert, majd az azt folytató Champs-Élysées tengelyét először a Diadalívvel zárták le, majd a tengelyt folytatták a városhatáron is túl, egészen Courbevoie-ig, ahol azt az 1883-ban, a Párizs védőinek emlékére emelt szobor zárja le. A tengelyt megtartva és jobban kihangsúlyozva épült meg a Défense városrész, ahol elsőnek a szerényebb magasságú, 11 emeletes, épp ezért mára már lebontott Esso torony épült meg 1963-ban. Az 1970-es évek elejéig már lényegesen magasabb tornyok épültek és megkezdődött a felszín alatti közlekedési útvonalak, autóutak és elővárosi vasút integrálása. Így a felszín meglepően nyugodt, csendes maradt, itt csak a gyalogosforgalom zajlik. Az évtized második felében zajló gazdasági válság lelassította a negyed fejlesztését, de az 1980-as évek óta töretlenül épülnek az új toronyházak, ma itt található Európa legtöbb, ha nem is legmagasabb felhőkarcolója. 1989-ben épült meg a negyedet és a Louvre-től induló tengely szimbolikus lezáró, Johan Otto von Spreckelsen tervezte „Nagy Diadalív" minisztériumi épülete, a maga 110 méteres magasságával és különleges, nyitott kocka formájával. 2015-ben a Défense negyed megújítását határozták el, több, gazdaságtalan épületet lebontásával új, még magasabb felhőkarcolók felhúzásával.
Párizs határin belül szinte állandó politikai vitatémát jelentett a moratórium feloldása. 2008-ban a város akkori polgármestere, Bertrand Delanoë engedni látszott a nyomásnak és elismerve, hogy ugyan nem híve a toronyházaknak, de mivel egy 21. századi világváros arculatához szerinte is hozzátartozik az ilyen jellegű épületek megléte, lényegében zöld utat adott a több éve tervezgetett felhőkarcoló építéseknek. Az annak idején a Pompidou Központtal már botrányt okozó Renzo Piano tervei alapján a város északi peremén épül új Igazságügyi Palota a maga 160 méteres magasságával, befejezése 2018-ra várható. Párizs délnyugati határán, hosszú évek küzdelme után engedélyezték a Herzog és de Meuron által megálmodott, sokak által kritizált 180 méteres üvegpiramist. A szállodát, különleges „sky bar"-t, kereskedelmi és kulturális tereket is magába foglaló hatalmas tömböt a mai állás szerint 2022-ben adják át. A két épület minden bizonnyal jégtörő lesz, hiszen már több ipari és vasúti terület rehabilitációja esetén a korábbinál bátrabban gondolkoznak toronyházak alkalmazásán. A párizsi lakosok azonban minden ilyen beruházást általában elég rossz szemmel néznek, féltik városuk ismert arculatát. Szívük szerint minden toronyházat a városhatáron kívülre, például a Défense-ba űznének.
Bán Dávid
19:04
Budapestnek megvolt az az előnye, hogy természetes úton kialakult egy toronyházak építésére tökéletesen alkalmas helyszín, de természetesen ide egy szennyvíztisztítót kellett rakni.
08:46
Kedves Dávid, ez az írása szinte kizárólag politikáról és gazdaságról szól és nem véletlenül. A magasházak melletti érvrendszerek ui. - legjobb tudomásom szerint - alig-alig tartalmaznak építészi, építőművészeti elemeket. A magasházak felhúzásának érdekeltjei azok az ingatlanfejlesztők, akik a tornyok építésével a potenciális vásárlók és bérlők giccses, hatalmi és proccolási ösztöneit szolgálják ki. Sajnos ez széles piac, amit Korda György és Zámbó Jimmy dalainak tartós népszerűsége is jelez.
Igényes várostervezésről, pozitív, barátságos, élhető városképről alig szólhat az, aki a toronyházakról beszél. A legszörnyűbb mégis Le Corbusiernek a cikkben idézett terve. Le Corbusier egész életében a városi tömegek lakhatását kívánta megoldani, ennek jószándékú megszállottja volt, aki igyekezett korszerű feltételeket biztosítani a felemelni vágyott embermillióknak. Amit azonban mindennek érdekében koncipiált, az félelmetesen rossz: a 2,25 m-es belmagasságú lakóterek arányosan szűk alapterülettel, gyakorlatilag élhetetlenek. A több százezer vagy millió embernek tervezett toronyerdők ugyanezen gleichschaltolás megalomán oldalát jelentették.
A manapság készülő toronyházak Párizsban a túlmozgásos, "nem férek a bőrömbe" típusú, erőszakos építészek, a felkészületlenül, elvszerűtlenül politizáló városvezetők, valamint a közöttük zavartan köhécselve megszoruló várostervezők együttműködésének eredményei. Úgy kell nekik, mondhatnánk, de sajnos nálunk is megtalálható ez a konglomerátum, hadd ne soroljam az ide tartozó építészeket, városvezetőket és várostervezőket.
A Párizsért felelősök, tehát a polgármester, a beruházók, a várostervezők és az érdekelt építészek közös bűne, hogy egymást támogatva és finanszírozva, figyelmen kívül hagyják a nagyközönség városképpel kapcsolatos elvárásait, amint az az Ön írásából is kitűnik. Ez pedig olyasmi, mintha egy ország politikai és gazdasági elitje, saját szakértelmére hivatkozva, kiiktatná a laikus polgárok véleményét, vagyis a demokráciát.
18:26
@Pákozdi Imre: Tudod, hogy erről amit leírtál nincs valódi vita és gyakorlatilag egzisztenciáját féltve minden szakmabeli szervilisen áll a kérdéshez (a politikával és a befektetői réteggel szemben) tökéletesen mutatja, hogy az elvek és szakmai szempontok felett immár teljesen átvette az uralmat a haszon, és ez a fajta kapzsiság ahogy írod a demokráciát is simán felzabálja. Ahol szó szerint önérdek tornyosulhat a közérdek felé annak az útnak a végén mint Yoda mester én csak sötétséget látok :D Sajnos ez van... Teljesen értelmetlen építészetről beszélni ezek kapcsán, klasszikus értelemben nem is történik tervezés, minden változóját a munkának kizárólag gazdasági érdekek vezérlik, egyfajta financiális parametricizmus :D