10+1 – Köllő Miklós

"...erdélyi értelmiséginek erkölcsi csőd új házat építeni, amikor annyi jóvágású régi házat lehetne továbbgondolni a mának." Az Építészfórum 10+1 sorozatában a hazai építészeti szféra legelismertebb és legizgalmasabb szereplőit kérdezzük ki. Ezen a héten Köllő Miklóssal, a gyergyószentmiklósi Larix Stúdió alapítójával és vezető tervezőjével készítettünk interjút. 

Köllő Miklós a bukaresti Ion Mincu Építészeti és Urbanisztikai Egyetemen végzett építészként és pedagógusként, majd ugyanitt településrendezési végzettséget szerzett. Később műemlékes szakmérnökként diplomázott a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2017 óta az Ion Mincu Egyetem doktorandusza, kutatási területe a székelyföldi településszerkezetek morfológiája, beépítési és épülettípusok. Az építész és irodája, a Larix Stúdió több mint húsz országos díjat, jelölést tudhat magáénak, emellett rendszeresen megjelennek román, magyar és nemzetközi építészeti lapokban. Többek között olyan munkákat jegyeznek, mint a Mies van der Rohe-díjra jelölt, a Public Architecture in East-Central Europe gyűjteménybe beválogatott csíkszentsimoni lovarda, a gyergyócsomafalvi tájház és Bóbita Óvoda, a benedekmezői és a szentsimoni lovarda, a csíkmadarasi piac, a gyergyóditrói Szent Imre kápolna, a tatárdombi emlékhely, az ivói kápolna és vízifűrész, illetve a székelydályai református templom és a csobothegyi Szent Anna kápolna restaurálása. Az építész 2019 óta a kolozsvári Sapienţia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tájépítész Karának és a Transylvania Trust által szervezett műemlékes szakmérnöki képzés oktatója, emellett a Marosparti Népfőiskola, a székely ház és a Hargita megyei faluképvédelmi program egyik kezdeményezője és koordinátora, több rangos román építészeti tárlat, verseny zsűritagja, valamint számos cikk, tanulmány, könyv szerzője. 

Ha az építészetet három szóban kellene bemutatni, mi lenne az a három szó?

Jó környezet megteremtése.

Mi számodra a legkülönlegesebb, legfontosabb épület vagy hely?

Székelyföld. A hajszálgyökereim is ebbe a kultúrtájba kapaszkodnak, ezt értem, érzem, lételemem.

Hogyan vélekedsz a régi és az új viszonyáról?

Egymás mellett több mint két szimpla igeidő. Folyamatosság, örökség, kontraszt, amely jól megfér egymás mellett. Nem az új, a kortárs a hagyományos ellentétje, hanem a haszontalan. Minden, ami haszontalan, az kikopik a hagyományból, egy ma hasznos innováció a holnap hagyománya lehet. Folyamatosan ez a kérdéskör foglalkoztat, többször hangsúlyoztam, hogy erdélyi értelmiséginek erkölcsi csőd új házat építeni, amikor annyi jóvágású régi házat lehetne továbbgondolni a mának. Nem lerombolni, hanem átépíteni. Nem múzeumnak, hanem a kortárs életnek, amelyben azért ott van a régi eszmei, erkölcsi, érzelmi többlete, meg az új kortárs mivolta.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb? 

Meglepő módon nem egy építészeti munkára vagyok büszke, hanem arra a csapatra, a Larix Stúdióra, amelynek tagjaival már 15 éve együtt dolgozunk, egymást kiegészítve, jó hangulatban. Lassan többgenerációs iroda vagyunk, a legfiatalabb kollégának az édesapja velem egyidős. Átlag két-három, maximum öt év különbség van a rangidőlajstromban, így érdekes módon közel vannak a fiatalok. Meg az egyetemen is, ahol tanítok.

Mit jelent számodra a siker? Mitől érzed magad sikeresnek?

Hát... a sikeresség már nem foglalkoztat. A szobrász felmenőim, rokonaim (Köllő Miklós, Borsos Miklós) családi legendáin tinédzserként felbuzdulva, meg látván, hogy az egyetemen tanáraim biztatnak és munkát adnak, 20 évesen azt gondoltam, hogy 30 éves koromra sikeres építész leszek. Aztán 30 évesen korrigáltam a siker fogalmát arra, hogy 40 éves koromra jó építész leszek. 40 évesen már nem keseredtem el, csak azt reméltem, 50 éves koromra építész leszek. 52 éves vagyok, elengedtem a témát. De azt remélem, az utánam jövő fiatalok sikeresek lesznek. Ha az iroda 50 év múlva is működni fog, és megbirkózik a régió urbanisztikai, építészeti és restaurálási kihívásaival, akkor az siker lesz.

Milyen aktualitás, kérdéskör vagy téma foglalkoztat jelenleg az építészetben? 

Tradinnováció, kultúrtáj, ökoregionalista építészet. Sok hagyományos mesterség fennmaradt Székelyföldön, ez egy időkaput rejt magában: a mai poszt-posztmodern világban itt nem kell ezt a hagyományos tudást feltámasztani, kikísérletezni. Egyszerűen csak használni kell. Minél szélesebb körben a kortárs építészetben, hogy fenn tudjanak maradni a kis mesterember-műhelyek, mert szükség van rájuk az efemer, vernakuláris népi építészeti örökségünk, illetve műemlékeink restaurálásakor. De ez a témakör szorosan kapcsolódik az utóbbi 300 évben kialakult székely kultúrtájhoz, településszerkezethez, meg a 2010-es évek derekán kibontakozó székelyföldi ökoregionalista építészethez. Itt a hagyományos építőanyag a fa, de ma a fa ugyanakkor egy nagyon modern, a fenntartható építészet számára nélkülözhetetlen, alacsony beépülési energiával bíró anyag, és itt helyben felhasználva rövid szállítási láncot is jelent. Szóval a fa kapcsán van itt ez az archaikus-modern kettősség, mindez egy gyönyörű hegyvidéki tájban – ez a szimbiózis, ami foglalkoztat. Ebben benne van a régi értéktöbblettel való újrahasznosítása, az upcycling lehetősége is.

Milyen terveid és céljaid vannak a jövőre nézve?

Több időt szeretnék fordítani a családra, illetve az építészet elméleti oldalára, kutatásra. Jobban megérteni azt, ami most körülöttünk történik. A marketingben azt mondják, ha valamiben nem te vagy az első, vagy a második, akkor hozz létre egy új kategóriát. Mi vidéken élünk, 20 éve gyűjtöm a tapasztalatot a mindig pénzhiánnyal küzdő, és ezért életszerű megoldásokat generáló józan paraszti szemléletről. És most, a Covid miatt kiürülő városok, az otthoni munkavégzés hirtelen kibővülő jelensége miatt a szemünk előtt jön létre az új kategória: a vidéki lokalitást felfedező, falura költözők építészete. Mellette meg ott van erkölcsi feladatként a műemlékrestaurálás, ami itt, Erdélyben több, mint szakma, mert identitáskérdés is. És ott vannak feladatként a településrendezési tervek, ahol a székely településszerkezet megőrzendő érték. De itt is kategóriaváltás készül: az idei aszály után már biztos, hogy a közeljövő településrendezési terveit nem urbanisták, hanem tájépítészek fogják koordinálni. Érteni, nem csak szemlélni szeretném ezeket a folyamatokat, és cselekvően részt venni a szükséges paradigmaváltásokban.

Mit üzennél a megbízóknak, kivitelezőknek vagy építészeknek?

A megbízók, a megrendelők igényeit nem lehet figyelmen kívül hagyni, hisz ők használják az épületet, ilyen szempontból az ügyfélközpontúság helyénvaló. De ők is figyelembe kellene vegyék azt a környezetet, amelyért mi, építészek aggódunk. Itt most rengeteg, tényleg szükséges és fejlődést generáló befektetés indult, sok esetben azonban ezek a célzott, nagyléptékű beruházások ellehetetlenítik és tönkreteszik a legfontosabb értékünk, a székely kultúrtáj erőforrásként való, közösségi hasznosításának a lehetőségét. És ezek a halászkikötőbe beparkoló, Titanicként létrejövő nagyberuházások nem székely szemléletmóddal készülnek, így idegenek maradnak. Az objektumra való koncentrálás közepette elmarad a környezet tisztelete, az ahhoz való igazodás, alkalmazkodás. A jóérzésben segíteni tudna az egyelőre csak román nyelven megírt Székelyföldi építészeti útmutató, amit 2017-ben készítettem, részben a Krizsán András-féle Balatonfelvidéki építészeti útmutató, részben a Tövissi Zsolt: A falusi ház bővítése, illetve Esztány Győző: Csűrjeink újrahasznosítása kiadványok hatására, a Román Építészkamara megbízásából.

Mecénásokra van szükségünk, nem feltétlenül a bőkezűség értelmében... Rendben van, ha a megbízók „szűkmarkúak", ha a költséghatékonyságot tartják szem előtt, de az lenne a jó, ha bíznának bennünk, építészetileg ránk bíznák a munkát, hogy tovább tudjon lépni a kortárs székelyföldi építészet a maga útján. Mert minden regionális építészet akkor időtálló, ha intézményesülni tud. Ez itt a tulajdonképpeni kérdés: hajlandóak a megbízók mecénásként felkarolni a pillanatnyilag stagnálás jeleit mutató székelyföldi ökoregionális építészetet?

Egy könyv, film, zene, amit mindenkinek ajánlanál?

Miquéu (Michel) Montanarót hallgatva a csíkszeredai Régizene fesztiválon, amikor archaikus, középkori hangszereken játszott kortárs zenét döbbentem rá, hogy ezt az építészetben is el lehet játszani. Tíz évig aktívan régizenéltem, szeretem ezt az archaikus középkori, régi oxitán és a mai globális trendek közötti kísérletező szemléletet, amit ő művel, egymaga szinte minden hangszeren játszva, a tárházból mindig a megfelelőt előhalászva, de szükség szerint az Albrecht Dürrer ábrázolás egyemberes, egyszerre fél kézzel háromlyukú furulyán, fél kézzel dobon játszás minimalizmusával megelégedve. Milyen könyvet ajánlok? Most jelent meg román fordításban a tavaly Ezüst Ácsceruza díjjal jutalmazott könyvem, a Mesélem a házam. Persze, cigány is a maga lovát dicséri...

Külföldi építészek, építészirodák közül kivel dolgoznál szívesen?

U. Nagy Gábor mondta valahol próféciaként 2007 körül, hogy nagyon változatos a Kárpát-medence népi építészete, és ha valahol ezzel nagyobb számban építészek tudatosan foglalkozni kezdenek, az látszani fog. Reischl Gábor meg azt tartotta, hogy minden ökológiai építészetnek a józan paraszti szemlélet az alapja. Azt látom, nagyon izgalmas, ami most itt Székelyföldön, talán kissé belterjes módon létrejött, hagyni kell kiforrni. Az építészet közösségépítészet is. Nem azért jöttem haza, hogy világgá menjek: én ezt az itteni közösséget szeretném szolgálni. És nyitott vagyok minden együttműködésre, ami ezt a célt szolgálja. Mindenkivel, aki megérzi, hogy ebben a mi hegyi világunkban a kicsi az szép, az egyszerű az luxus.

Nem vagyok magamnak való, morcos ember és építészekkel való együttműködés-tagadó. Ezt leginkább fiatalabb irodabeli kollégáim tudnák elmondani, amikor az ötletelésnek helyet adó kerekasztalunk mellett mindenki szava egyformán súlyos. És az idők folyamán többször, számos helybéli építésszel, többek között Tövissi Zsolttal, Máthé Zoltánnal, Korodi Szabolccsal, Gergely Attilával, Bogos Ernővel, Várday Zsolttal, Macalik Arnolddal szívesen dolgoztam együtt, faluképi inventarizációkban, műhelymunkákon, stb. Ha valamelyikünk egy ismeretlen problémával találkozik, konzultálni tud a többiekkel. Magyarországi építészekkel, tájépítészekkel is voltak közös munkakezdemények, Hayde Tiborral, Zoboki Gáborral, illetve műhelymunkák Ertsey Attilával, Anthony Gallal. Ami megvalósult, az Herczeg Ágnes tájépítészhez köthető. 2018 óta Weselényi-Garay Andorral vannak közös kutatásaink, cikkeink. Dévényi Tamással folytatunk időnként beszélgetéseket a munkáinkról, kételyeinkről. A közelmúltban Balázs Mihály és a doktori iskolások voltak bent az irodánkban, azelőtt Jankovics Tibor. Román kollégák is be-betérnek erre jártukban. Szóval változatos a paletta... és jó, ha tudunk egymás között beszélgetni. Az iroda így műhely is.

Végül is jó kérdés, mi történne, ha holnap látogatóba betérne a Larix Stúdióba – akár egy kávé erejéig – Gion A. Caminada, vagy az Anne Lacaton és Jean-Philippe Vassal építészpáros. Megjegyzem, jó a kávé az irodában... 

Kivel készítenél interjút a sorozat keretében?

Várday Zsolttal.

Szerk.: Sütöri Laura