A gyergyócsomafalvi Bóbita Óvoda

Az erdélyi Gyergyócsomafalván a két világháború között emelt iskola szomszédságában épült fel az új óvoda, mely a helyi hagyományos építészet elemeiből építkezik, miközben kiszolgálja az intézménnyel szemben támasztott legmodernebb igényeket is. A Bóbita Óvodát az építész, Köllő Miklós mutatja be. 

A falu ezen részén, a központtól távolabb, egy közös épületben működött az óvoda és az elemi iskola, mígnem a 2010-es években adódott egy pályázati lehetőség az épület felújítására. Ekkor az Önkormányzat saját maga okozta kényszerhelyzetbe került: vagy az iskola, vagy az óvoda marad, mert a kettő egy épületben (mint két dudás egy csárdában) nem fér meg a jelenlegi romániai előírások szerint.  Az iskola mellett szólt a voks, így az Önkormányzat keresni kezdte az óvodaépítésre alkalmas telket a közelben.

Az iskolánál maradva: az a két világháború közötti időszakban épült, amikor az épp politikai okok miatt sutbadobott szecesszió helyett kötelező volt a Román Ókirályság propaganda stílusa, a neoromânesc szerint alakítani a homlokzatokat. Nehéz idők voltak akkor Erdélyben, de más településekhez képest Csomafalván a politikai óhajt az iskola bejárati köztes terére sikerült redukálni: így az épületbe félköríves boltívek alatt lehetett bejárni – amit később, az iskola 1960-as években történt bővítése során a jó csomafalvi atyafiak befalaztak, a maguk módján megnemtörténtté téve a történelmet, s máshová költöztetve a bejáratot, egy éppen újonnan megnyitott utcára nyitva az iskola kapuját. Így vált kihasználatlan térré az iskola előtti udvar, mely létrejöttét az egykor a maguk módján protestáló csomafalviaknak köszönheti, kiknek így gondjuk volt arra, hogy a kötelező építészeti diktátum ne az utcafrontra legyen telepítve.

Amikor kiderült, hogy az iskolával szomszédos telek eladó, és ez ügyben véleményt kértek tőlünk, rögtön körvonalazódott egy parkosított közterület kialakításának lehetősége, amennyiben az iskolához hasonlóan az óvodát is az utcafronttól visszavonva telepítjük – eltérve a a szomszédos falusi szövetben lévő házak vonalától. Az így létrejövő tér, a későbbiekben megfelelően kialakítva a falu ezen részének központjaként is szolgálhat.

Gond az, ha az óvodásokat a közeli városba viszik a szülők és így gyerekeiket már kiskorukban kiszakítják közvetlen (falu)közösségükből. Ezzel a kihívással szembenézve az Önkormányzat egyik válaszlehetősége az, ha minél jobban felszerelt, korszerű, akár a Waldorf óvoda térigényeinek és elvárásainak megfelelő épületet hoz létre. Az alapjában két tanteremből, egy multifunkcionális teremből (díszterem, tornaterem stb.) és a kapcsolódó funkciókból álló épület – még a fent említett utcafronttól való visszavonás után is – kontextuális illeszkedési problémákat okozott. Ezeket úgy próbáltuk megoldani, hogy az épületet a környéken létező, csűr nagyságú tömegekre bontottuk és a főbb funkciókat hagyományos, hódfarkú cseréppel födött magas tetők alá telepítettük. A többi részen részleges terasztetőt alkalmazva sikerült az épület tömegét csökkenteni, anélkül, hogy az alkalmazott megoldás miatt az idegenként jelenne meg a faluképben.

Felismerve azt, hogy egyik mellékutcából nézve az óvodaépület perspektívazáró elem, a bejárati részt úgy kezeltük, hogy annak oldalhomlokzata valóban a perspektíva végét pontozza. Az udvari homlokzatok köztes terek segítségével  történő "dematerializálásával" (amelyek lehetővé teszik a szabadtéri tevékenységeket), a területen honos, hagyományos fafelületek és burkolatok szekvenciális alkalmazásával végül sikerült mérsékelni a funkcionális követelményekből adódó, tömegekre bontva is nagy térfogatot.

Alig vesszük észre: az építészeti nevelés is az óvodában kezdődik. Így nem kell csodálkoznunk, ha a színes és hullámzó vonalvezetésű, olyan igazi „játékos, gyereknek való bútorlapokból" létrehozott óvodai belsőépítészeten és azok mintájára készült gyerekszobákban felcseperedők azt a világot normálisnak tekintve, felnőtté válva nem tudják szeretni sem a modernizmust, sem népi építészeti örökségünket, s így azt sem érzékelik, hogy tulajdonképpen a népi építészet józansága az alapja bármilyen ökológikus építészetnek. Ezért nem volt kérdés számunkra, hogy nevelési célból, hagyományaink értelmében az épületen meg fog jelenni – ahol csak lehet – a fa. Számunkra a természetesen megöregedett fafelületek, az esőverte részükön megszürkült, esővédte sávjukon megsárgult, megbarnult csűroldalak szépek, de ezeket ma az itteni emberek többsége csúnyának, a szegénység bizonyítványának látja – de érdekes módon, talán a génekbe kódolt hagyomány miatt a friss fafelületeket elfogadhatónak tartja. Így a faburkolatokat svédolajjal kezeltük, picit lassítva, de nem kizárva a természetes öregedés folyamatát, amelynek során reményeink szerint az óvoda beleszürkül majd környezetébe.

Végtelen fafelületalkalmazási szándékunknak az a felismerés szabott gátat, hogy a XX. század folyamán a székelyföldi falusi házak utcai homlokzatai is „mineralizálódtak" – azaz levakolták őket, a közintézményekét méginkább. Szépen tükrözi ezt a jelenséget, hogy egy másfél-két kilométerre lévő, a közelmúltig vakolatlanul álló iskolának Faiskola a neve. Ezért az óvoda utca felőli homlokzata – az iskolahomlokzatot kiegészítő térfala – az iskolához hasonló, hófehér, vakolt felületként lett kialakítva, ahol az iskola boltíves bejáratát ellenpontozandó módon megjelenik egy faszerkezetű köztes tér – mintha nem is lett volna Trianon, s nem perlekednénk azzal a kis neoromânesc beütéssel. A szigorú vonalú, homlokzatok formálta, minerális utcafronti térfalat a befelé és kifelé egyaránt forduló padok sorozataként létrehozott kerítés oldja, picit elmosva a határt az óvoda és a közterület között, ugyanakkor pihenési lehetőséget biztosítva, amikor az óvoda zárva van.

Amennyire kíméletesen lehetett, annyira óvatosan bántunk a helyszínnel. A projekt azt is figyelembe vette, hogy a telken egy meglehetősen fiatal fa áll. Ezt sikerült megőrizni, árnyékát a köztes terek kigondolásánál figyelembe vettük. A tervezés során egy kis, hagyományos gyümölcsfajtákkal telepített gyümölcsöskertet, illetve fűszerkertet is javasoltunk.

Szóval óvodát tervezni nem egyszerű – és végsősoron nemcsak építészeti nevelés, hanem nagyfokú környezettudatosság kérdése is. A szó legszorosabb értelmében.

Köllő Miklós

Szerk.: Paár Eszter Szilvia