´56-os magyar építészek: Hajnos Miklós

Karácsony Rita az ´56-os forradalom és szabadságharc miatt emigrált magyar építészek pályafutását bemutató sorozatában ezúttal Hajnos Miklós munkásságát ismerhetjük meg. A forradalmi harcokban aktívan részt vevő, és emiatt menekülni kényszerülő Hajnos a zürichi ETH-n végzett tanulmányai után Európa számos országában és Amerikában is tervezett. Interjú ´56-ról, építészet oktatásról, alkotói inspirációkról és még sok minden másról:

Ezúttal Hajnos Miklós (Nikolaus M. Hajnos; Budapest, 1936–) építészetét ismerhetjük meg a vele készített interjúkon keresztül. Az akkor már negyedéves műegyetemi építészhallgató 1956 utolsó napjaiban döntött úgy, hogy nyugatra menekül. Tanulmányait végül – több magyar hallgatótársához hasonlóan – a zürichi Eidgenössische Technische Hochschule-n (ETH) sikerült befejeznie.

Pályafutását Németországban, iskolatervezésekkel kezdte, de ezt követően visszatért Svájcba, ahol a tervezés mellett egy ideig oktatással is foglalkozott professzora, Albert Heinrich Steiner tanszékén. A Hajnos-iroda számos tervpályázaton indult – leginkább az olyan kiírások keltették fel érdeklődésüket, amelyek komplex épületegyüttesekre, például kórházakra vonatkoztak.

Hajnos munkássága során mindig nagy jelentőséget tulajdonított az építészeti koncepciót megalapozó filozófiai, elméleti háttérnek, amely esetében, különösen az 1960-as és 1970-es években a strukturalizmus elveit jelentette. Közel azonos egységekből való építkezés, kiszolgáló és kiszolgált terek szétválasztása, alakíthatóság és bővítési lehetőségek, nyersbeton felületek jellemzik például a hildesheimi kampusz, az aaraui központi kórház vagy a köllikeni autópálya-pihenő épületét. Utóbbinak, ahogy maga az építész fogalmazott: „tulajdonképpen Le Corbusier az atyja és a továbbiakban Louis Kahntól ihletett."

Az említett építész-példaképek munkáira Hajnos már az ETH hallgatójaként felfigyelt, ami újabb bizonyíték arra, hogy az 1956-ban külföldre került fiatalok könnyedén csatlakoztak a legújabb nemzetközi építészeti irányzatokhoz, annak ellenére is, hogy Műegyetemi oktatásuk még a szocialista realista stílusdiktátum idején zajlott.

Interjú Hajnos Miklóssal

_telefonbeszélgetések 2016. november 4-én és 25-én

_személyes találkozások Zürichben 2017. február 17-én és 19-én

– Milyen élményei vannak a Műegyetemen töltött időszakról? Hány évfolyamot sikerült befejeznie Magyarországon a forradalmat megelőzően?

– Örültem, hogy a Műegyetemen tanulhattam, akkoriban számomra nagyon magas volt az építészeti oktatás színvonala Magyarországon. Három évfolyamot végeztem el a Műegyetemen a forradalmat megelőzően. (…)

– Mennyire volt meghatározva az egyetemen az, hogy milyen stílusban tervezzenek?

– Megadták, hogy szocialista realista stílusban kell terveznünk. A szocreált a Szovjetunióban annak idején Zsdanov szovjet esztéta találta ki, ezt a stílust vették át Magyarországon is. Sztálin vázolta Zsdanovnak, hogy mik az elképzelései, aki ebből kialakított egy szisztémát, egy ízlésbeli irányzatot – ez lett a szocialista realizmus. Magyarországon – többek között – Rimanóczy Gyula építész is kénytelen volt ilyen stílusban tervezni például a Műegyetem bővítése során.

– Hogyan lehetett boldogulni ebben a helyzetben?

– Végső soron arra kaptunk jegyet, hogy milyen volt a hozzáállásunk a tervezési feladathoz. Elvárás volt a viszonylag jó rajztudás, fontos volt az intelligencia és a tervezési kultúra. Azoknak a hallgatóknak, akik bizonyos szintű kultúrát hoztak magukkal az egyetemre, sokat segítettek a tanársegédek és a docensek, úgy ítélték meg, hogy érdemes velük foglalkozni.

– Hallottak azért nyugati országok építészetéről is budapesti tanulmányaik során?

– A könyvtárban szerencsére meg lehetett nézni a külföldi folyóiratokat és könyveket, így hallottunk nyugati országok építészetéről is.

– 1956-ban félbeszakadtak magyarországi tanulmányai…

– Igen, akkoriban az Üllői úton laktunk, a 80. szám alatt, az útnak azon a részén, amely a VIII. kerülethez tartozik. A 80-as számú épület az utolsó a beépítésben, ez azért fontos, mert onnan jól lehetett lőni az Üllői úton bejövő szovjet páncélosokra. Kovács „csapata" mögött harcoltam én is másfél-két napig, aztán feladtam a küzdelmet, mert nem volt értelme, olyan sok volt a páncélos autó és a tank.

Ezek után a Moszkva térnél volt rám szükség, ott, egy kétemeletes házban volt a forradalmi tanács. Föltelefonáltak hozzánk az egyetemre, hogy küldjünk ki embereket, akik tudnak segíteni. Ketten lementünk a Moszkva téri épületbe, ahol megkértek minket arra, hogy menjünk fel a várba és az ottmaradt diplomatákat kísérjük el egy helyre, ahol autóval várnak rájuk és kiviszik őket a repülőtérre. 

– Mikor döntöttek úgy, hogy elmenekülnek?

– 1956 decemberében, pontosabban újévkor. Nem szerettem volna elhagyni Magyarországot, de az történt, hogy feljelentettek a rendőrségen, és már kerestek az ávósok. A forradalomban szétlőtték a lakásunkat, ezért el kellett onnan jönnünk. Találtunk egy üres lakást a belvárosban. Az egykori lakók még novemberben elmentek Magyarországról. Beköltöztünk, pár dolgot sikerült megmenteni a régi helyről, ezeket vittük magunkkal. Az Üllői úti ház házmestere kedvelt bennünket, és az egyik este, karácsony körül a sötétben átjött hozzánk, és szólt, hogy keresett a rendőrség. Így számomra már nem volt kérdés a továbbiakban, hogy menjek-e vagy maradjak.

– Hogyan jutottak át a határon?

– Viszonylag könnyen, lőttek ugyan, de messze tőlünk. Újév éjszakáján nem volt annyira nagy  készültség a határon. Volt egy vezetőnk, aki Miklóshalmától Bécs irányába mutatta az utat, csak az utolsó 2-3 kilométert kellett egyedül megtennünk.

– Tudott választani, hogy hova szeretne menni?

– Ahogy már említettem, a Ford Alapítványnak svájci kiküldöttjei voltak Bécsben. A svájci fiatalok, akik velünk foglalkoztak, 4-5 nyelven beszéltek. Voltak közülünk, akik németül vagy angolul tudtak, franciául csak egy-két társam beszélt. Mikor a vizsgát letettem, megkérdeztek, hogy hova szeretnék menni, mert az egész világon lehetett a Ford Alapítvány segítségével tanulni. Hallgattam, így azt javasolták, hogy menjek Svájcba, ahol a zürichi ETH-n, a világhírű építészeti egyetemen tanulhatok tovább.

– 1957-ben folytathatta is a tanulmányait?

– Igen. Nem kellett ismételnem semmilyen tárgyat, sőt, rögtön el is kezdhettem volna az ötödik évfolyamot, de én szerettem volna előbb rendesen megtanulni németül. (…)

– Mennyiben volt más az oktatás Svájcban?

– (…) Magyarországon a tanszékek meghatározták a tervezési feladatokat, témákat, ezek közül lehetett választani. Svájcban a diákok sokkal inkább saját maguk választhattak feladatot. Ez a tervezésben úgy jelentkezett, hogy a tanársegédek szerepe nem volt olyan jelentős, inkább a diákok egymást segítve tanultak, ami megemelte az oktatás színvonalát. Svájcban a tanársegédek többnyire hallgatók, a magyarországi tanársegéd pozíciónak leginkább az Assistenz Professor felel meg. Nagyobb Svájcban az a terület, ahol a hallgató saját maga hozhat meg döntéseket.

– A feladatokban volt eltérés?

– Nagyon hasonlítottak a magyarországi feladatokhoz, de az ETH-n például nem voltak tankörök, csak kisebb, két-három hallgatóból álló csoportok.

– Mi volt diplomamunkája?

– (…) A diplomára egy szemeszterünk volt. Az én témám egy nagyváros kerületi kulturális centrumának kialakítása és tervezése volt. Két nagy helyiséggel, az egyikben előadásokat lehetett tartani, és több kisebb funkció is volt még, de mindre már nem emlékszem. Jól sikerült a diplomamunkám, kaptam is egy ösztöndíjat ennek köszönhetően Finnországba. Béreltem kint egy autót és körbeutaztam az országot, és a finn fából való építkezésről írtam egy könyvet, ami aztán bekerült az archívumba. (…)

– Az ETH-n kik tanították Önt?

– Alfred Roth volt az egyik kedvenc professzorom, a másik Albert Steiner, a Lakóépülettervezési Tanszék professzora, de ő nem volt annyira ismert nemzetközileg. Roth Le Corbusier párizsi műtermében dolgozott. Dunkel építészprofesszort emelném még ki a tanári karból, aki tervezést tanított. Svájcban a tanszékek megnevezése hasonlít a Műegyetemihez, például van Lakóépülettervezési Tanszék, de általában a professzorok mindenféle épülettípussal foglalkozhatnak, függetlenül attól, hogy melyik tanszéken dolgoznak. A diplomatervezéskor három-négy témát írtak ki, ezekből választhatott a hallgató és megatározhatta azt is, hogy ki legyen a konzulense. (…)

A kortárs építészetről is tanultunk, Sigfried Giedion professzor, aki nemzetközileg ismert volt, tartott előadást Le Corbusier-ről. Illett csodálni Corbusier-t, de ez nem esett nehezünkre. (…) Hoesli beszélt sokat Louis Kahn munkásságáról is. Kahn két alkalommal is adott elő a zürichi ETH-n. Frank Lloyd Wright-ot és Corbusier-t is meghívták, de utóbbit nem az ETH-ra, hanem Roth professzor elintézte, hogy a Kunsthalle-ban állítsák ki a festményeit. (…)

Svájc abból a szempontból is más volt, hogy a professzoroknak lehettek irodáik az egyetemen. Amiatt, hogy ne szakadjanak el a helyi és az időbeli építészettől, egy bizonyos mennyiségű feladatot kellett vállalniuk. A professzorok vezették a tanszékeket, voltak docenseik, Zürichben Assistant Konstrukteur volt a nevük, később ilyen beosztásban dolgoztam én is az egyetemen. De a tanszéken belül volt egy iroda is. Attól függően, hogy ki milyen feladatkörben dolgozott, vagy kapott irodahelyiségeket a központi épületben vagy pedig a közelben. (…)

Szakmai gyakorlatot is kellett végezni tanulmányaink alatt építészirodákban, nagy szerencsém volt, hogy én Steiner irodájában dolgozhattam. Praktikus is volt, hiszen az érdekesebb előadásokra onnan könnyen átjárhattam. 

– A rajzoktatás fontos volt az Ön számára Svájcban is?

– Igen, nagyon. Nekem a rajz mindig jól ment, sok irigyem is volt emiatt. Linus Birchler az egyik vizsga alkalmával azt mondta, hogy maga magyar, a magyarok szépen tudnak rajzolni, rajzoljon nekem egy korinthoszi oszlopfőt. Az ETH-n is köztudott volt egy idő után, hogy a magyar építészek általában nagyon jól rajzolnak.

Már tizenéves koromban foglalkoztam grafikával, szüleim Jaschik Álmos grafikushoz írattak be rajzórákra. Portrékat rajzoltam akkoriban, ez a téma foglalkoztatott a leginkább, mert a portréban megelevenedik a modell személyisége is a rajz mögött. A technikák közül a vízfestéket emelném ki. Hogy miért éppen ezt? Talán mert ez a sokszor bizonytalan technika képes arra, hogy kiegészítse a racionális építészeti tervet. Igazi tradíció a vízfestés Magyarországon, egy építésznek illik akvarellistának is lennie. Sokkal jellemzőbb az akvarell szeretete Magyarországon, mint külföldön. Az egyetemet követően is sokat festettem, portrékat, tájképeket egyaránt. (…)

– Az ETH-n több magyar építészhallgatóval folytatta együtt tanulmányait. Kik voltak a magyar hallgatók, akikkel együtt tanult Svájcban?

– Fráter György, Fónyad Attila, Ercsi Dezső, Koromzay Miklós, Ékes Kummer Aladár, Guth Ferenc, Nagy Ervin, Horváth Károly, Füzesséry Ágnes, Gosztonyi Tibor, Szikszay Ferenc és Balla Péter. Balla volt a legfiatalabb, Ercsi Dezső a legidősebb. (…)

Miután elvégeztük az egyetemet, felállítottunk egy márvány emléktáblát az ETH épületében a Magyar Mérnök és Építész Egyesület nevében, hogy köszönetet mondjunk a svájciaknak, amiért tanulmányainkat támogatták. (…)

– Az egyetem után Svájcban kezdett dolgozni?

– Nem, rögtön Németországba mentem, mert ott kaptunk egy megbízást, pontosabban az egyik építésztársam kért meg arra, hogy segítsek neki a hamburgi főiskola megtervezésében. A munka miatt kimentem Hamburgba, ami végül másfél évig tartott. Megtanultam tisztességesen németül, egy év után már beértem magam. Részt vettem egy pályázaton is, a hannoveri egyetem pedagógiai főiskolájának pályázatán.

A hildesheimi egyetem egy strukturalista épület, ami azt jelenti, hogy a különböző funkciókat egyforma elemekből állítottuk össze, és aztán – bizonyos törvényszerűség szerint – egymáshoz csatoltuk az egységeket. (…) 

Ahogy már említettem, professzor Steiner irodájában dolgoztam egyetemista éveim alatt az ETH-n, aki akkor éppen egy főiskolát tervezett, mi pedig rajzoltunk. (…) Steiner művészi szoborként tekintett a saját tervére, így mikor a megbízók több vagy kevesebb termet, helyiséget követeltek, nem tudott a tervével alkalmazkodni az újonnan felmerülő kívánságokhoz. Már akkoriban is gondolkodtam azon, hogyan lehetne azt megvalósítani, hogy ezek a változtatások ne érintsék a terv alapját, hogy van-e olyan tervezési eszköz, amelynek segítségével a különféle igényeknek meg lehet felelni. A németországi tervemben erre törekedtem és a németek honorálták is ezt a gondolatot.

Az egyetem alatt nagyon sokat segítettem a többieknek is. Professzor Dunkelnél az utolsó szemesztermunkánk szintén egy iskola, egy művészeti főiskola tervezése volt. Ezt a feladatot még a diplomaszemeszterben adták ki. A társaknak is besegítettem, dolgoztam a terveiken.

Nagy gyakorlatom volt már, és mindenféle kérdéseket tettem fel magamnak, amelyeket meg is tudtam válaszolni a feladatok alkalmával. Például egy előadóterem esetében a legjobb megoldás a negyedkör alakú nézőtér. Az előadótermeket a hildesheimi épületben foyer veszi körbe. Öt előadó van az épületben, van egy nagyobb méretű is köztük. Egy teremcsoporthoz mindig hozzárendeltem egy előadót. Így az előadót kötegben és egyedüli előadóként, az utcáról bemenve is lehet használni. Egymással szembe lettek állítva a tervben a kerek formák a szögletes, kubusos formákkal. A lépcsőházak csigalépcsőszerűen, az előadótermek pedig ortogonális szisztémában helyezkednek el. Nyersbetonból készült az épület, Le Corbusier csodálatának időszaka volt ez, az anyagot rendszerint rurális, természetes alapon használtuk. (…)

– A hildesheimi iskolatervezést követően maradt még Németországban?

– Nem, professzor Steiner visszahívott Svájcba, hogy legyek az asszisztense a tanszékén. Minél előbb vissza akartam jönni Zürichbe, emiatt az iskolaépület részletezését az Alsó-Szászországi Építésügyi Hivatal kiadta egy irodának, amely a hildesheimi dóm újjáépítését is vezette. Az irodavezető Kelet-Németországból menekült egyszerű lelkeket alkalmazott, így nem sikerült azt a kvalitást elérni, ami az 1:100-as, 1:200-as tervekben remélem, hogy megvolt.

1965-től 1970-ig tanítottam a zürichi egyetemen, majd megkezdődtek a diáklázadások szerte Európában, én pedig a diákok oldalára álltam, emiatt nem volt maradásom az ETH-n. De ez annyira nem bántott, mert akkoriban nyertem meg Aargau tartomány nagy központi kórháznak tervpályázatát.

– 1968/69-ben Ön is indult az ETH új, hönggerbergi kollégiuma és diákközpontja épületének tervpályázatán…

– Igen, az általunk tervezett épület olyan, mint egy vár, négy bástyája van, a falak a bástyák között a diákok szobáit rejtik magukban. A szobák egy egységet alkotnak, ezen belül vannak a másodlagos funkciók is. A koncepció kvalitása, izgalmassága abból adódik, hogy az absztrakt, kockaformájú kereten belül lévő különböző elemek érdekessé és mozgalmassá teszik a teret. Mindez visszavezethető egy bázeli szobrász, Bernhard Luginbühl művére, aki szintén egy kályhaszerű tömeget hozott létre, amelybe mindenféle elemet beleszorított, a sima fal és a mozgalmas közbülső elemek feszültségéből alakult ki a keresett minőség.

A négy bástyának tartófunkciója van, ezen kívül közlekedők vannak benne és vertikális vízvezetékek. Minden emeletet külön megrajzoltunk. Az épületnek nincs alja, lebegnek a falak. Belül találhatók a központi helyiségek. Előregyártott elemekből készült volna az épület. (…)

– A saját irodáját mikor alapította?

– Mikor a pályázatot megnyertem Németországban, utána rögtön kellett alapítanom egy irodát, ami aztán egészen 2001-ig működött.

– Az említett aargaui Egészségügyi Centrum tervezésénél mi volt az, amit kiemelne, ami különleges volt a feladatban?

– Az volt különleges, hogy tulajdonképpen két tervről volt szó. El kellett készítenünk a fejlesztési tervet is. Egy struktúrát terveztünk meg, míg manapság objektumokat terveznek, olyan épületeket, amelyeket nem lehet bővíteni. Annak idején másként gondolkodtunk, megterveztük az egész bővítést, de az épületegyüttesnek végül csak egy kis részét építették meg, az 1/8-át. Azt építették csak meg, ami a legsürgetőbb volt, Vordringlichnek mondja a német. Nem számoltak az olajkrízissel, utána már nem volt szükség tervezési struktúrára, onnantól kezdve megint csak objektumokat terveztek. Tehát nemcsak egy kórházépület tervezéséről volt szó, hanem egy építészeti rendszer, komplexum megtervezéséről.

– Mire kell figyelni leginkább egy kórház tervezésénél?

– A szállodarészre kell a legnagyobb figyelmet fordítani, ha a szálloda jó, akkor jó az egész terv. Rendszerint a földszinten és egy-két emeleten van a sebészet, a kezelések és a vizsgálatok, e felett áll egy épület, amelyben a különböző osztályok találhatók. Németül Bettenhausnak hívják ezt az épületrészt, magyarul szálloda.

(…) Készítettünk egy ábrasort is, ami azt mutatja, hogyan növekszik a kórházépület.

Mindig érdekelt, hogy hogyan lehet elmagyarázni a laikusnak a struktúratervezés és az objektumtervezés közti különbséget. Mies van der Rohe szerint modern építészetről akkor beszélhetünk, amikor az előkép egy lebegő lemez. Azért, hogy lebegjen, szükség van arra, hogy a tartóit, támaszait ne lássuk. Egy nagy síkra van szükség, amibe a vizes helyiségek, tehát a konyha és a fürdőszoba, a másik oldalon pedig a lépcső és a lift nem kerülnek bele, hanem ezeket a belső tér mellé tesszük, hogy ne zavarjuk ennek szép, nagyvonalú egységét. Ezt aztán ki is használta Louis Kahn, aki ezekből a vertikális elemekből teret képzett, amiket kiszolgáló helyiségeknek nevezett, a többit pedig kiszolgált helyiségeknek. A kórház esetében a tornyok ilyen kiszolgáló helyiségek, ezekben helyezkednek el a lépcsők. Egy kórházban a vizes részeket nem lehet így elkülöníteni, mert ott lényegében minden helyiség nedves helyiség, nincs olyan terem, ahol ne lenne kézmosó. A kórház homlokzata beton, a déli oldalon színes, a tornyok nyersbeton felületűek. (…)

A tornyokkal idomultam a kor szelleméhez, ugyanakkor ezen a részen zajlik a szaniter organizáció is, a szennyvízelvezetés elkülönítése fontos az ápolás szempontjából, ezt persze kívülről nem lehet látni. Az építtető örült ennek a megoldásnak, hiszen elsődleges szempont volt, hogy figyeljünk a betegségek megelőzésére. A betegszobák egy része egyágyas. Közepes méretű betegszobákat terveztünk, amelyek nem túl drágák, de új szervezési lehetőségeknek adnak teret. Van egy belső udvara az épületnek. A kórházalaprajzok esetében bevett megoldás, hogy a középfolyosó egyik oldalán vannak a betegszobák, a másik oldalán pedig a funkcionális helyiségek. A szobák vagy keletre vagy délre néznek, hogy besüssön a nap. Ez a műtők szempontjából is fontos. A funkcionális helyiségeket adott körülmények között át lehet alakítani olyan szobákra, melyekben néha lehet ápolni, de más funkciókra is alkalmasak. (…)

– A svájci sajtóban jelent meg hír, tanulmány az épületről?

– Igen, építészeti folyóiratban és a napi sajtóban is. Később más kórház-tervpályázatot is nyertem, például 1988-ban Luzern tartomány egészségügyi centrumához a szülészeti, nőgyógyászati klinika tervét készítettem el. A pályázati kiírás értelmében át is lehetett alakítani az épületet és teljesen újat is lehetett tervezni. Meg is kaptam az első és a második díjat, mert két tervet adtunk be. Igaz, sajnos nem valósult meg ez az épület.

Luzern városába más alkalommal is terveztem, Luzern pályaudvarának pályázatán vettem részt. A régi, kupolás pályaudvar leégését követően kiírtak egy pályázatot az újjáépítésre, amin minden svájci építész részt vehetett. A második díjas, Frendl Ervin is magyar építész volt, aki annak idején Bázelben dolgozott. (…)

– Mely épületek valósultak meg a tervpályázatok közül?

– Amit már említettem, az aargaui főkórház, a hildesheimi főiskola, ezeken kívül a köllikeni autópálya-pihenő, egy teraszos lakónegyed Erlinsbachban, a zurzachi reumaklinika bővítése, a leuggerni regionális kórház bővítése, egy magasház Miami Beachen… Szívesen terveztem kórházat, mert az egy komplikált feladat, akárcsak a szállodák, műhelyek, oktatási intézmények tervezése. (…)

A zürichi Kantonspital bővítési terveinek elkészítésében is részt vettem. Ha jól emlékszem a bővítési feladatot egy berni iroda kapta meg, amelyik átadta nekem a tervezési feladat egy részét. Az első munkafeladat az volt, hogy össze kellett gyűjteni azokat a helyiségeket, ahol egyáltalán lehetséges a bővítés. Majd pedig meg kellett rajzolni a bővítést, megállapítani, hogy az egyes funkciók hol legyenek, illetve a költségvetést is el kellett készíteni. Politikai változások miatt aztán nem valósult meg a terv, a kórház csak a legfontosabbakra kapott pénzt. Évekkel később végül egy másik cég kapta meg a megbízást.

Terveztem épületet szellemileg fogyatékos gyerekek számára is. A társam kapta a megbízást, de végül nem valósult meg az épület. Az volt az elképzelés, hogy a gyerekek egy vezető tanár segítségével csoportosan élnek a bentlakásos otthonban, tehát kis családszerű csoportokban. 40-50 gyerek 6-7 csoportra osztható. Ez a tervezést is meghatározta. Az elkülönülő helyiségeken túl van egy nagy helyiség, ahol össze lehet jönni. Nagyon kellett vigyázni a tisztaságra és minden helyiséghez tartozott egy fürdőszoba.

– Ezek szerint lakóháztervezéssel nem annyira foglalkozott?

– Az orvos feleségem szerint nem tudok jó esélyekkel indulni egy lakóépületre kiírt pályázaton, mert nehéz körülmények között nőttem fel, és a lakástervezés nincs annyira a véremben, mint a középületek tervezése. Persze terveztem lakóházakat is, de pályázatokat nem nyertem, díjakat kaptam ugyan.

Terveztem például egy családi házat Madridba. Volt egy jó barátom, Csonka Tamás, akinek a nővére egy Bunzl nevű úrhoz ment férjhez Madridban, innen a megbízás. (…) A szimbolikus strukturalizmusra az alábbi elemek utalnak az épületben: a négy sarkon általam elképzelt „szenzáció", mint a szoborszerű barbecue, vagy a lépcső a másik sarkon, tehát egy-egy érdekes építészeti elem. A különböző sarkokban szimbolikusan jut kifejezésre, hogy az épületnek mi a rendeltetése. (…)

Több belsőépítészeti, átalakítási munkám is volt. Az ilyen jellegű feladatok jelentős részét képezik a fogászati rendelők. Dr. Czigány rendelője esetében a kör alakú mennyezeti elem tervezése során abból indultam ki, hogy ha a páciens fekszik, akkor nem előre néz, hanem fölfele. Készítettünk egy fényképet egy erdei tisztáson, ez került a rendelő mennyezetére. Saját házunkban, amit magam terveztem több orvosi rendelő is van. A terven minden tégla meg van rajzolva, ez inkább már egy romantikus épület. Sok esetben egymástól teljesen függetlenül hasonlóan terveztünk Kévés Györggyel, egykori Műegyetemi évfolyamtársammal. Már a tervezéskor bekalkuláltuk, hogy itt lesz az iroda is. 1983-ban költöztünk be. A téglahomlokzat nem annyira jellemző Zürichben, leginkább vakoltak a házak. Nyerstégla van mondjuk, de a piros egyáltalán nem jellemző, inkább a sárga és szürke tégla. A piros feltűnő, nem nyújt biztonságérzetet. Egy bankos város esetében ez fontos, de az engedélyeztetéskor kifejezetten örültek a téglának. (…)

Foglalkoztam tehát lakóépületekkel is, de a komplikált középületek jelentik számomra a legnagyobb szakmai kihívást, mint például egy szálloda, vagy egy pályaudvar.

Vagy egy galériaépület. Zürichben a Limmat folyó szigetén állt egy papírgyárépítmény. A sziget a pályaudvarhoz közel található, az állomás elér egészen a Limmatig. Először provizóriumot hirdettek, le akarták bontani az épületet, és pályázatot írtak ki a terület hasznosítására és beépítésére Zürich kantonban. Körülbelül kilencvenen vettek részt a pályázaton, az irodánk a 3. díjat nyerte el a tervezett galériaépülettel. Budapesten a Marczibányi térre jártam gyerekként iskolába, az iskola egy nagyon érdekes, szecessziós épület, gyerekként mindig megcsodáltam. Ennek hatására megpróbáltam ezen a pályázaton egy ún. neoszecessziós irányzatot megvalósítani.

A modern elképzelés ellenére nemcsak derékszögű elemeket használtam a tervben, hanem szerves, növényszerű elemek is szerepet játszottak benne. Volt egy második kör is, de az nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna.

A köllikeni autópálya-pihenőt egy Brauen nevű kollégával terveztük, a munkát ő kezdte, majd közösen folytattuk, végül egyedül vittem a tervezést. Az 1. számú autópálya mellett található ez az étteremet és benzinkutat magába foglaló épület. Körülbelül félúton fekszik Bern és Zürich közt Kölliken községe. (…) Az épület átadása után a Bauen und Wohnen laptól megkeresett minket egy újságíró, aki nagyon leértékelte az épületet, aztán később kiderült, hogy azért, mert a szerkesztőségben nem tartották őt elég jónak. Szemére vetették, hogy mindig csak dicséri az épületeket. Nekünk nem volt akkor politikai hátterünk, nem tudtunk védekezni ez ellen. Megpróbálta rossz színben feltüntetni az épületet, pedig sokak szerint teljesen jó a ház. Az épület ma már harmadik vagy negyedik kézben van, de mindig szépen tatarozzák, tekintettel arra, hogy akkori társamnak a fia a közelben dolgozik. Igyekeznek megtartani azt a gondolati világot, amely a terv mögött állt, és amit kiviteleztek. Ugyan már nem nyersbeton a homlokzat, hanem festve van, de szerencsére okosan festik: a tartóoszlopokat és a tömeget két különböző színre szedték.

Azt szokták mondani, hogy érezhető, hogy az épület a közlekedéssel áll kapcsolatban, olyan, mint egy jármű, mint egy hajó a szárazföldön. Egyre többet kerül előtérbe ez az épület, beszélnek róla az emberek, hiszen frekventált helyen áll. Egy ilyetén tervnek tulajdonképpen Le Corbusier az atyja és a továbbiakban Louis Kahntól ihletett. A lábakra állítás is ebből eredeztethető. (…) Eredetileg rámpát terveztem, ezen lehetett volna felmenni az emeletre, de a megbízó ezzel nem értett egyet, mert szerinte aki megáll a pihenőnél, az minél hamarabb szeretne feljutni, tehát liftre és lépcsőre van szükség. A rámpa a lépcső helyén ment volna fel az emeletre.

Belső kis üvegezett rész is van az épületben. Az építészek térben gondolkodnak, ami megmagyarázza a belső üvegezett rész kialakítását. Ha körülüljük a kivágott részt, akkor le lehet látni az autókra, illetve a lenti forgalomra. Időközben olyan jól ment nekik az üzlet, hogy a kis „udvart" feladták, betöltötték a lemezen vágott lyukat, és asztalokat tettek fölé. Így nagyobb forgalmat lehet lebonyolítani, bővítési lehetőség lett a kis udvarból az általunk elképzelt építészet hátrányára. Fabútorokban azért gondolkodtunk, hogy ha az egyik természetes anyag, akkor legyen a másik is az. De máshogy is el lehet képzelni a berendezést persze.

– Tervezett irodaházat is?

– Egyszer igen, de nem fogadták el, meg kellett változtatni a tervet. 1975-ben vagy 1976-ban Lichtensteinben kiírtak egy nemzetközi irodaház pályázatot a Züricher Zeitungban, amit megnyertem. Egy lichtensteini cég találta ki a Bürotel fogalmát, ami tulajdonképpen egy szálloda irodákkal kombinálva. Minden szoba mellett van egy iroda. Előregyártott elemekből az egész világon szerettek volna ilyen épületeket emelni, az első helyszín Floridában lett volna, Cape Canaveral mellett. Időközben azonban betört az első olajkrízis és a pénzt a németek nem adták tovább, az egészet lefúják és a tervet eladták a lichtensteiniek egy floridai családnak. Már ők is változtattak a programon, nem Bürotelt szerettek volna építeni, hanem egy szállodát, de közben tönkrementek, és átadták a terveket Green­nek (Grün), aki Chicagóban dolgozott. Green átterveztette az épületet, de tisztességesen járt el, mert engem kért fel arra, hogy dolgozzak tovább a terveken. Két-három hónapot töltöttem emiatt Amerikában. Az iroda-szállodából öröklakásokat kellett kialakítanom Chicagóban. De az épület Miami Beachre készült, jellemző egyébként Amerikára, hogy a fél országot Chicagóban tervezik.

Kaptak így egy 1:1-es modellt a leendő vásárlók. A szerkezet lábánál állt egy műanyag sátorszerű építmény, ebben álltak a mintalakások. A fából megépített mintalakásokba be lehetett menni, ki lehetett nyitni az ablakot és így tovább. Miami Beach észak felőli kétharmadánál áll az épület, a Copán nevet kapta az azték város után, Lapidus híres szállodájától nem messze található.  (…)

– Ha jól értettem, az amerikai magasház belső kialakítására már nem volt befolyása?

– Nem, külön voltak tervezőik, nem is bántam, mert nem szerettem volna ebben részt venni és nem is lett volna rá idő.

– Készített további terveket külföldre?

– A német pályázatot már említettem, meg az amerikai munkát is. Egy ausztriai terven is dolgoztam (Valduna, kórház tervpályázat), más nem nagyon volt. Úgy mondják, hogy az építészet local business. (…)

– Melyik alkotását emelné ki az életműből?

– Az aaraui főkórházat, mert az egy egész struktúra volt, a megépült épületek csak a komplexum egy kis részét alkotják. Egy ideig az iroda ún. Strukturplanung-gal foglalkozott.

– Készítettek esetleg olyan tervet, amelyet szokatlansága miatt emelne ki az életműből?

– Rendelésre is készítettünk tervet, ún. Schreckprojektet. Egy építkezési vállalkozóval többször dolgoztam együtt. (…) Az építkezési vállalat kapott egyszer egy feladatot, amire készíttettek egy nagyon racionális tervet. A cég vezetője megkeresett azzal, hogy vegyek részt egy belső pályázaton: „Hajnos úr, én nagyon szeretném megvalósítani ezt a tervet, megkérném, hogy Ön is készítsen egyet, egy Schreckprojektet, megmutatom majd mindkettőt a megrendelőnek és akkor látni fogja, hogy mennyire racionális a munkám." Akkor terveztem ezt a kicsit piramisszerű épületet – fent voltak a lakások, lent pedig lakások és irodák. A Schreckprojekt tehát megijesztésre szolgál. De ettől függetlenül ez is egy megrendelés volt, igaz, nem kellett annyira részletekbe menően kidolgozni. Modellt építettünk hozzá. Lehetett szabadon gondolkozni, sőt elvárás is volt.

– Magyarországon kapott megbízást a rendszerváltozás után?

– Részt szerettem volna venni egy pályázaton, de mikor elkezdtük, írtak egy levelet, hogy visszavonják a kiírást, így abbahagytuk. Hívtak volna más pályázatra is, de sok más munkám is volt akkoriban.

– A beszélgetés során elhangzott Mies van der Rohe, Le Corbusier és Louis Kahn neve, van még esetleg olyan építész, akinek a munkássága mindenképpen említést érdemelne?

– Jacques Herzog és Pierre de Meuron az én szememben a világ legjobb építészei és joggal azok, mert minden feladatot külön vizsgálnak, igaz ennek is tradíciója van. Bernben az Atelier 5 iroda volt az, amelyik ezt elkezdte.

– Az építészet mellett mi mindennel foglalkozott még?

– Két időbeli turnusban (kétszer 4 évig) voltam tiszteletbeli magyar főkonzul Zürichben, munkám elismeréseként kaptam meg Magyarországon a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét 2002-ben. A Zürichi Konzulátus segítségével Hofer Miklóssal együtt létrehoztunk egy alapítványt a rendszerváltás után és minden évben támogattuk a legtehetségesebb friss diplomásokat. 1996 óta a Műegyetem Egyetemi Tanácsának tiszteletbeli tagja vagyok. Ezen kívül a Svájci Mérnök és Építész Szövetség (Schweizerischer Ingenieur- und Architektenverein) vezetőségi tagja voltam 8-10 éven keresztül. Egyedüli voltam a tagok közt, aki nem Svájcban született, valószínűleg azért is kaptam bizalmat, mert jól beszélem a svájci dialektust.

– Milyen feladatokkal járt ez a pozíció?

– Egy ilyen egyesületnek több feladata van. Normatíva, díjazások, jogi problémák megoldása. Előre kell tervezni, figyelni arra, hogy milyen változások várhatók az irodákban. Például 30 évvel korábban már tudtuk, hogy jön a számítógépes tervezés, erre is fel kellett készülni. Foglalkoztunk egyéni problémákkal is. Választmányi tag voltam, érdekes feladat volt számomra.

– Ha már szóba került a számítógép, mikor kezdték alkalmazni a tervezésben?

– A társam 1992-ben vett méregdrágán, majdnem 100 ezer frankért egy programot és számítógépet hozzá, illetve fel kellett venni valakit, aki tudta kezelni, mert annak idején még nem tudtunk dolgozni rajta. Én nem is tanultam meg már gépen dolgozni, a társam kezdett foglalkozni ezzel a területtel.

Karácsony Rita

A képek többségét Hajnos Miklós bocsátotta a szerző rendelkezésére a 2016–2017-ben lezajlott kutatás alkalmával. A kutatás az MMA Építőművészeti Tagozatának támogatásával zajlott.

Szerk.: Kovács Dániel és Winkler Márk