´56-os magyar építészek: Téglás Csaba

Az 1956-os forradalom miatt külföldre szakadt magyar építészeket bemutató sorozatunkban ezúttal Téglás Csaba várostervező építész emlékezik vissza műegyetemi tanulmányaira, illetve a Kecskeméten töltött pályakezdő évekre, és arra, hogy a forradalom után milyen munkákban sikerült feladatot vállalnia először Kanadában, majd az Amerikai Egyesült Államokban.

Téglás Csaba 1948-ban iratkozott be az Építészmérnöki Osztályra, így egy változásokkal teli időszakban volt az egyetem hallgatója. Ekkoriban kezdődött a szaktárgyak átpolitizálása, új oktatók váltották a régieket, megjelentek az ideológiai tantárgyak az órarendben. Mindehhez 1951 végén a szocialista realista stílusdiktátum is társult. Utóbbinak köszönhető, hogy az építész várostervezéssel kapcsolatos témát választott diplomamunkájaként – és így az egyes épületek stílusával kevéssé kellett törődnie.

Az egyetem elvégzését követően már a friss diplomások központi elosztása volt érvényben, így Téglást szülővárosa, Kecskemét mellé helyezték építésvezetőnek. A várostervezéshez majd csak a külföldi letelepedés után tudott visszatérni: először Kanadában folytatta pályáját, ahol többek között az 1967-es montreali Expo tervezési feladataiban vett részt. Amerikai Egyesült Államokbeli munkái közül pedig a springfieldi (Massachusetts) városrendezési tervet emelte ki.

Az építész neve ismerős lehet hazánkban is. 1998-ban kiadott Budapest Exit című könyve alapvetően külföldre szakadt magyarok és leszármazottaik részére íródott, de a II. világháborúról, a kommunizmusról és az 1956-os forradalomról szóló személyes történetek itthon is ugyanakkora figyelemre tarthatnak számot. 

Téglás Csaba (Kecskemét, 1930–) visszaemlékezése

_telefonbeszélgetés 2016. október 12-én

Műegyetemi évek

Sajnos nehéz időszak volt az a négy év, amíg az egyetemre jártam. 1948-ban kezdtem, amikor a kommunista vezetés kezdte átvenni az egyetem irányítását. Nagy különbség volt a régi és az új tanárok között.

Csonka Pál professzor nagyon jó, régi oktató volt. Az egyetemen nem volt tankönyv, nem úgy, mint a középiskolában, ahol a tananyagot könyvekből tudtuk elsajátítani. Csonka professzor a statikát, a legnehezebb tárgyat próbálta velünk megszerettetni, ami négy éven át szerepelt az órarendünkben. A legtöbbeknek ebből a tárgyból kellett utóvizsgázniuk. Ő a mi szempontunkból politikailag is jó állású ember volt. Emlékszem, mikor az évfolyamunkon az egyik legnagyobb kommunista jegyzetelte, hogy milyen beszédet mondott március 15-én Csonka professzor a szabadságról és egyenlőségről, ha netán valami olyat említene, ami miatt kommunista-ellenesnek lehetne beállítani.

Az elméleti matematikát egy éven át tanultuk, ebből a tárgyból is sokan utóvizsgáztak. Én szerencsésen megúsztam négy évet anélkül, hogy bármiből is utóvizsgát kellett volna tennem. Az ábrázoló geometria tanára, Pelikán József is említésre méltó oktató volt, ha jól emlékeszem, ő volt Csonka professzor helyettese.

Nekünk, építészhallgatóknak a tervezés, az épületszerkezettan és az építészettörténet lettek volna a legfontosabbak, de ezeket a tárgyakat sajnos többnyire már új professzorok tanították, mint például Major Máté, aki a mi évfolyamunkon kezdte az oktatást. Az egyik elsőéves tárgyat ő tette be a tantervbe (Bevezetés az építészetbe). Az első órán a bemutatkozáskor elővett egy kis cédulát a zsebéből és arról olvasta fel, hogy ő kicsoda. Ez jól jellemzi azt, hogy milyen tanár volt. A harmadik év elején még mindig csak az ókor építészeténél tartottunk.

Az épületszerkezettan oktatása sem volt megfelelő akkoriban a Műegyetemen. Weichinger tanár úr – először másodévesen kerültünk hozzá – fel volt háborodva, hogy még semmit sem tudunk épületszerkezettanból. Ezért, mielőtt a saját tantárgyát, az épülettervezést elkezdte tanítani, tartott egy előadássorozatot épszerkből, hogy bepótoljuk a lemaradást.

Nagyon sok idő telt el azzal is, hogy több politikai tantárgyat kellett tanulnunk. Orosz nyelvet, a kapitalizmus és a szocializmus gazdaságtanát, és katonaságot. Ezekből a tárgyakból is kellett vizsgáznunk. És időnként politikai előadásokat is el kellett szenvednünk.

Tanulóköreink is a politikát szolgálták. Egy alkalommal Zádor Miska, a vezető, egy „rettenetes dolog" miatt hívta össze a tanulókör gyűlését: Botond István, aki 1956 után szintén Amerikába menekült, mondott egy Micsurin-viccet. Még attól is félnünk kellett, hogy kirúgnak valakit az egyetemről, mert mond egy szellemes kis viccet a szovjet tudósról. A gyűlésen elkövettem  azt a nagy bolondságot, hogy magam is elmondtam egy Micsurin-viccet, hogy megértse, ez nem feltétlenül a politikáról szól. Akkori „politikai nyelven" kifejtettem, hogy nem tiszteletlenség ilyen  vicceket ismerni, sőt ezek tulajdonképpen a nagy szovjet tudós népszerűségét növelik. Megúsztuk minden nagyobb probléma nélkül.

Egy nap Miska összehívta a tanulókört, amelybe tartoztunk és bejelentette, hogy egyikünk szörnyű bűnt követett el. Mint kiderült, az történt, hogy Botond István (aki ma építészként dolgozik Nevadában) olyan viccet merészelt mondani, ami negatív színben tüntette fel a szovjet rendszert. Bár a rendszer szigorúan büntette az ilyen viccek terjesztését, Budapest árasztotta magából ezt a fajta humort.

Az István elleni vád komoly dolognak minősült. Joggal tarthattunk attól, hogy a titkosrendőrség letartóztatja és akár évekre bebörtönzi csakúgy, mint ahogy az az osztálytársunkkal, Pályi Lacival történt néhány hónappal korábban. Ő szerencsésen túlélte a börtönben elszenvedett vallatásokat, de a titkosrendőrség még a kínzások végeztével is hetekig egy olyan „pihenőszobában" tartotta fogva, ahol derékig ért a víz. Végül innen szállították vissza a börtönbe. Csak hat évvel később szabadult, a forradalom kitörésekor. Később ő is az Egyesült Államokban telepedett le.

Ahogy a tanulóköri megbeszélés folytatódott, Miska nagyon haragosnak tűnt. Elmondta: „Botond István gúnyt űzött Micsurinból, a szovjet rendszer zseniális agrártudósából." Megkönnyebbülés volt hallani, hogy a vád csupán Micsurin megsértése.

Így Istvánt legrosszabb esetben eltávolítják majd az egyetemről vagy felfüggesztik tanulmányait. Ha a nagy Sztálint inzultálta volna, vagy esetleg helyi bábját, Rákosit, a sorsa örökre megpecsételődött volna.

Senki sem nevetett. Kis idő elteltével aztán egyik osztálytársam megszólalt és megerősítette a következtetésemet: „Úgy van. Semmi bántó nincs ebben." Néhányan egyetértően bólintottak. Mások csak ültek némán és látszott az arcukon, hogy visszataszítónak tartják az egész beszélgetést. Szorongva figyeltem Miska arcát, hiszen most már az én jövőm is kockán forgott. Ha Istvánt ki akarja rúgatni, engem is el kell távolíttatnia az egyetemről. Hosszú szünet következett, majd Miska végül engedett. Mindketten megúsztuk egy, a helyes szocialista magatartásról és a tiszteletről szóló kiselőadással, valamint egy figyelmeztetéssel.  (Teglas, Csaba: Budapest Exit – A Memoir of Fascism, Communism, and Freedom, Texas A&M University/Médiamix, USA/Budapest 1998. 65–66. Kapolka Gábor fordítása)

Csak négy év volt a tanulásra, ebből is nagyon sok időt elvett a politika, a rossz tanári kar, de túléltük. Nagy szerencsém volt, hogy a jó sportolókat a kommunisták is megbecsülték. 1948-ban Budapesten ifjúsági páros teniszbajnokságot nyertem, egyéniben harmadik voltam, egy országos ifjúsági bajnokságon pedig egyéniben második. Úgy sejtem, hogy a sporteredményeimnek köszönhetően tűrtek meg, mert különben nagyon rossz volt a politikai megítélésem. Ami azzal is alátámasztható, hogy az egész évfolyamról úgy emlékszem, hogy csak hármunkat nem hívtak be egy nyári szünetben katonaszolgálatra. Aki egyetemista korában katonáskodott, abból általában később tiszt lett, gondolom, minket azért nem hívtak be, mert nem akarták, hogy valaha is tisztek legyünk. Nyaranta a szabadságunk egy részében az évfolyam vagy bevonult katonának, vagy pedig gyakorlati munkát végeztünk, ami azt jelentette, hogy például maltert hordtunk a kőműveseknek. Volt, hogy gödröt ástunk. Ezekből a „szakmai" gyakorlatokból nem sokat tanultunk, nem volt lehetőség arra, hogy irodákban dolgozva ismerjük meg a szakma gyakorlati oldalát.

Diplomatervem témája egy új falu megtervezése volt, valahol délen, a határsávban, a Duna mentén. A nem szovjet kommunista államok határainak közelébe nem mehettünk, csak külön engedéllyel. Ausztria és Jugoszlávia felé egy bizonyos távolságon belül jelölték ki ezt a sávot. Nekem olyan területet osztottak ki tervezési helyszínként, ami ebbe a határsávba esett. Sosem lett így a diplomatervezésből helyszíni munka. Diplomatervem témájául azért választottam várostervezést, mert már akkoriban is ez a terület érdekelt leginkább. Pogány Frigyes könyvét is emiatt szerettem.

Mielőtt elkezdtük az egyetemet, a modern építészet volt divatban, Le Corbusier és társai. Rideg épületeket terveztek, csak a funkcióra koncentráltak. Frank Lloyd Wright is nagy építész volt akkoriban. Abban az időben mindig kiemelték a sokat emlegetett Vízesésházat, hogy milyen szépen illeszkedik a természetbe. Pedig ha egy mereven megtervezett házat, tulajdonképpen egy kockát  beállítunk a vízpartra, és beárnyékoljuk nagy fákkal, szerintem ettől még nem lesz szép az épület.

A kommunizmus alatt elvetették a modern építészetet, és bevezették a szocialista realizmust. Díszítést alkalmaztak ugyan, de hogy pontosan milyet, az nem volt megállapítva, végiggondolva. Próbálgattuk a díszítéseket, azt, hogy mit bír el az épület és a kommunizmus. Fiatal kollégáimmal sokat vitatkoztunk az építészeti stílusokról. Elvárás volt tehát a szocialista realizmus, de a kommunisták maguk sem tudták, hogy mit szeretnének. Nem lehetett alkalmazni a modern stílust, de a régit se. Részben emiatt tetszett meg nekem a várostervezés – nem kellett a részletekkel foglalkozni és a stílus ügyében állást foglalni.

A Műegyetem elvégzése után elküldtek két év gyakorlatra. A KISZ elnök természetesen kitanulhatta az egyetemen a professzorságot, egyéb halandónak az jutott, hogy kiküldték egy építkezésre építésvezetőnek. Fogalmunk se volt arról, hogy hogyan kell egy építkezést levezetni, persze ezek kis építkezések voltak. Kecskeméten születtem, ezért egy Kecskemét melletti pusztára kerültem. Élveztem is valamennyire a munkát, de az első perctől arra vágytam, hogy minél előbb teljen el ez a két év. Keserves volt látni, hogy milyen pazarlóan zajlottak az állami gépezetben az építkezések. Mindent előre megterveztek a központi irodákban, tervhivatalokban.

Magyarországon tervezési feladathoz csak mint maszek tervező jutottam, emeletráépítéseket terveztem és egy bérházat. Lehetett magánmunkát is vállalni bizonyos jövedelem eléréséig, pontosan meghatározták, hogy mennyi lehet a bevétel egy hónapban a magánmunkából. Állami vállalatok is adtak ki időnként munkákat, de csak abban az esetben, ha túl volt terhelve a vállalat és nem állt rendelkezésre elég munkaerő. Az egyik barátom, akinek nagyon jó összekötetései voltak, sokszor adott át nekem tervezési feladatot vagy tervpályázatot. De hát ki tervezett akkoriban olyan épületet otthon, ami építészetileg kimagasló volt?

Toronto

Az 1956-os forradalmat követően Kanadába kerültem. Évekkel később, Torontóban, a várostervezési mesterképzésen az volt az egyik feladatunk, hogy válasszunk ki egy-egy könyvet valamely meghatározott várostervezési témában és tartsunk egy beszámolót. A cél az volt, hogy megismerjük a szerzők és egymás véleményét, és hogy megtanuljunk előadni. A mi szakmánkban, nekünk várostervezőknek nagyon jó kommunikációs képességekkel kell rendelkeznünk, nagyon sokszor kell városatyáknak, polgármestereknek előadni tervjavaslatainkat. Évfolyamtársaim különféle szakmai írók várostervezési elgondolásait ismertették. Én az akkor még megbecsült Le Corbusier-t választottam. Nem csak azt adtam elő, ami az ő véleménye volt, hanem nagyon erősen megkritizáltam.

Érdekes, hogy a torontói egyetemen minden tervezési feladatunk valóságos feladat volt. A Műegyetemen egyetlen egy feladatunk se kötődött szorosan a valósághoz. Annyit határoztak csak meg például, hogy tervezz meg egy iskolát, persze bizonyos adatok figyelembevételével. Torontóban épp ennek az ellenkezője volt jellemző. Egy kisvárost kellett például kielemeznünk, nem átterveznünk, mert arra nem volt idő. Kimentünk a városba és több napos munkával felmértük a várost és épületeit esztétikai, funkcionális és egyéb szempontok szerint. Beszéltünk a polgármesterrel, a helyi újság szerkesztőjével, üzletek vezetőivel. Sokszor gondoltam arra, hogy érdekes lett volna, ha a Műegyetemen is ilyen feladatot kaptunk volna. A torontói egyetem után az első munkám Windsor város belvárosa egy részének megtervezése volt. A tervet a Canadian Architect közölte.

Montreal

Montrealba az 1967-es világkiállítás (EXPO 67) érdekes munkája csábított. A kiállítás területének nagyvonalú megtervezése után a városrendezési osztály (melynek vezetője voltam) feladata nagyrészt a különböző tervek egyeztetése, összehangolása volt. Valamint az újonnan megjelenő igények feltüntetése, azok megtervezése, illetve megterveztetése. A beérkező új terveket – változtatással vagy anélkül – beillesztettük az egységes tervbe, eleinte a nagy vonalakban elképzelt tervekhez igazítottuk őket, később pedig a már pontosabban kialakult tervekhez.

Springfieldi városrendezési terv, Massachusetts államban

Kanadát követően az USA-ban is várostervezéssel foglalkoztam. Amerikában a belvárosok állapota az autók általános használata miatt leromlott. Aki tehetős volt, a háború után kiköltözött a külvárosokba, a szegényebb rétegek pedig elfoglalták a már kevésbé kívánatos belvárosi épületeket. Továbbra is a központban maradtak bizonyos központi intézmények, mint például a városháza, bankok, kórházak. Amerika kormánya hatalmas akciót indított a belvárosok megmentésére, rengeteg pénzt fektettek a programba. (…) A városok pályázatot nyújtottak be az állami támogatásokért, ez történt Springfield esetében is. Vállalatunknál én voltam a tervező, ez volt az egyik nagy munkám az USA-ban. Meg kellett állapítani, hogy melyik az a terület Springfield városában, ami megérett a szanálásra. Mindent nem lehetett lebontani, bontás esetén meg kellett indokolni, hogy az épület miért veszélyezteti a város fejlődését vagy miért egészségtelenek, elavultak a benne lévő lakások.

A helyszínen minden egyes épületet meg kellett vizsgálni, majd pedig megállapítani, hogy melyik az az összefüggő terület, ami átépítésre, felújításra szorul. Különböző rajzokon és tanulmányokban dokumentáltuk az épületek állagát, magasságukat, a különböző épülettípusokat. A tervezett bontásokat kihirdettük az ott lakók körében is. Rendszerint a kártalanítás olyan mértékű volt, hogy az emberek többsége örömmel adta fel tulajdonát. Ezek után kezdődhetett a tényleges tervezés, persze gondolatban már tudtuk korábban is, hogy mire van szükség. Fő szempont volt, hogy az új beépítés feleljen meg az akkori kívánalmaknak. Meghatároztuk, hogy hol milyen típusú épületet lehet építeni, milyen legyen a parkolók aránya az épületek felületéhez viszonyítva. A beépítési szabályzatok ezeket nagyrészt tartalmazzák, tehát ezek tanulmányozása, felülvizsgálata is feladatunk volt. A történetileg értékes épületeket meg kellett menteni.

Egy városrendezési munkánál elkészítjük a beépítési terveket, de nem feltétlenül úgy valósul meg minden, ahogy azt megtervezzük. A tervezéskor fő szempont, hogy a nagyvállalatok, vállalkozók, akik építeni szeretnének, lássák, hogy hogyan néz majd ki ez a terület. Komoly feladat a várostervezési munka, figyelembe kell venni a város szükségleteit, felmérni, hogy mire van piaci kereslet, és hogy mekkora az értéke az adott területnek. Az egész springfieldi belvárost megterveztem, az egyes épületeket részben sematikusan, részben részletekbe menően dolgoztam ki.

A vállalkozókat a város értesítette arról, hogy mely területek elérhetők, megvásárolhatók. A vállalkozók ezután beadták tervjavaslataikat arra vonatkozóan, hogy konkrétan mit szeretnének építeni. Elbíráltuk, hogy megfelelők-e a tervek esztétikailag, és hogy megfelelő-e a tervezett használat, elősegít-e a város fejlődését. Rendszerint átdolgozták a terveinket, de arra is volt példa, hogy lemásolták. Springfieldben van egy nagy parkolóház, 1200 férőhellyel. Egy vállalkozó beadott erre egy ajánlatot, elbíráltuk a városatyák megbízottaival együtt. Eldöntöttük, hogy nem megfelelő a terv, a vállalkozó pár hét múlva visszajött, hozott egy másik tervet, ami szinte teljesen megegyezett azzal, amit én terveztem. Ilyesmik előfordultak.

Egy másik telekre, ahová én egy néhány emeletes lakóházat terveztem, végül egy nagyon magas, 20 emeletes épületet építettek. Ez volt a legnagyobb eltérés a tervtől, ez okozta számomra a legnagyobb meglepetést. 1968-tól kezdődően tíz éven át zajlott a springfieldi munka: a felmérés, kitisztítás, lerombolás, tervezés és a vállalkozók terveinek felülvizsgálata. A jelentős amerikai szakfolyóirat, az Architectural Record ismertette a munkámat. [Schmertz, Mildred F.: Where the money is. Architectural Record 1976/december, 124–128.] (…)

A várostervezési munkákhoz tartozóan néha pénzügyi előrejelzéseket is kellett készítenem. Érdekes, átfogó munka volt ez, sokféle emberrel találkoztam. Sok helyen foglalkoztam várostervezéssel, a kis munkáktól kezdve a nagyokig. (…)

Kanadában és Amerikában is részt vettem magyar ügyek támogatásában. Többek között az egyik magyar szervezettel rendezvényeket szerveztünk minden évben. A bevételt Erdélybe küldtük, magyar diákok támogatására. Tagja voltam annak a szervezetnek is, amelyik sok munkával, adminisztrációs és anyagi problémák ellenére megvalósította, hogy New York városában egy emlékmű létesüljön 1956-ról. Idén márciusban avatták fel.

Budapest Exit című könyvemet, melyet a Texas A&M University adott ki, főleg amerikaiak számára írtam. A magyarok közül főként azok örültek a könyvnek, akik a gyerekeiknek annak segítségével ismertették, hogy mi történt a háborúban, a kommunizmus alatt és 1956-ban. A könyv sok szép kritikát kapott Amerika-szerte és Angliában.

Karácsony Rita

Szerk.: Winkler Márk