´56-os magyar építészek: Walter Wydler

„A tér és a térbeli kölcsönhatások alkotják az építészet lényegi összetevőjét."  ´56-os magyar építészek című cikksorozatunk ezúttal ismét egy olyan építészről szól, aki a forradalom után Svájcban kezdett új életet. Walter Wydler gondolatait fiatalkoráról, családjáról és építészeti hozzáállásáról Karácsony Rita cikkéből ismerhetjük meg.

Walter Wydler több kollégájához, így Guth Ferenchez vagy Hajnos Miklóshoz hasonlóan 1956 után Svájcban szerezte meg építészmérnöki diplomáját. Magyarországon épphogy elkezdte tanulmányait az Iparművészeti Főiskola belsőépítész képzésén, amikor kitört a forradalom.

Bár családja erősen kötődött az országhoz, 1956 őszén végül úgy döntöttek, hogy svájci-magyar állampolgárokként Zürichbe mennek. A kettős állampolgárság a kijutáskor könnyebbséget jelentett, azonban az egyetemi tanulmányokat már nehezebben sikerült folytatnia, mint a menekültstátusszal rendelkező társainak.

Pályája során számos tervpályázaton vett részt, különböző épülettípusok tervezésével  foglalkozott, de mindvégig fontos maradt számára a rajz és a festés, ami iránt még gyerekkorában kezdett érdeklődni. Fiatalkori rajzai közül több máig megőrződött, és ez a gyűjtemény az eltelt évtizedek során számos újabb elemmel gazdagodott.

A következő visszaemlékezésben minderről kicsit bővebben is olvashatunk, Walter Wydler munkáit pedig saját kiadású könyvéből ismerhetjük meg igazán, melynek az Architektur – Kunstschaffen címet adta. A kötetbe a terveken és megvalósult épületeken kívül képzőművészeti alkotásokat, illetve egyedileg tervezett bútorokat is beválogatott, hiszen úgy tartja, hogy a bútortervezésben, de a kisebb léptékű téralkotást eredményező feladatokban is benne rejlik maga az építészet. Nem véletlenül választotta könyve egyik mottójául a svájci Alfred Roth professzor megállapítását: „A tér és a térbeli kölcsönhatások alkotják az építészet lényegi összetevőjét."

Walter Wydler visszaemlékezése
_személyes találkozás Budapesten 2016 júliusában
_személyes találkozás Zürichben 2017. február 19-én

A szabadságot szeretem, ezért is élek Svájcban. Wydler Walter a nevem, ami nem egy tipikus magyar név. Édesapám svájci volt, de én már itt születtem Budapesten. Kettős, svájci-magyar állampolgár voltam születésemtől kezdve.

Hogy hogyan került Magyarországra a Wydler család? Budapesten kiírtak egy pályázatot az első gázvezetékek lefektetésére az Andrássy úton. Egy svájci cég kapta a megbízást az 1900-as évek elején, ennek a cégnek volt a vezetője nagyapám, Wydler Albert. Nem egyedül érkezett Budapestre, hanem 30 munkással együtt. Ők fektették le tehát az Andrássy út gázvezetékeit, így indult a család kapcsolata Magyarországgal. Nagyapám itt dolgozott, így apám, Wydler Károly is sokat volt Magyarországon, meg is szerette az országot és különösen Budapestet. Testvére, Wydler Tivadar vette meg a Százéves Étterem barokk épületét. (…) Apám is építész volt, többek között ő tervezte a Százéves Étterem belső helyiségeinek átalakítását 1938-ban, amiről az étterem falán elhelyezett tábla is megemlékezik.

Édesanyám magyar volt, Pick lány, így anyanyelvem magyar. A Pick család szülői háza Felsőgödön állt. Jómódú család volt, egyik rokonunk, Pick Gizi például a BÁV főbecsüseként dolgozott. Gizi megbízói közé tartozott Honthy Hanna is, aki egyszer odaadta neki a tihanyi villája kulcsát, azzal a felszólítással, hogy Gizi, pénz nem számít, rendezze be úgy a villát, ahogy jónak látja. Gizi pedig gyönyörű bútorokat, festményeket választott. Családunk 1956-ig élt Magyarországon, a háborút valahogy átvészeltük. A svájciak felajánlották, hogy kivisznek minket, autóbusszal vagy vonattal, akár bútorostul, de apám nem akart elmenni, annyira szeretett itt élni, annyira jó élete volt Magyarországon. Azt hitte, hogy a háború két hét alatt lezajlik, de ez sajnos nem így lett, lebombázták a házunkat, és menekülni kellett. 1956-ban, a sok szenvedés után úgy határoztunk, hogy itt hagyjuk Magyarországot. Szüleimmel együtt jöttem el Svájcba 1956 novemberében. Jelentkeztünk a svájci követségen, onnan egy svájci autóbusz vitt minket körülbelül 30 másik utassal együtt Bécsig, ahol vonatra szálltunk. Könnyen jutottunk át a határon, hiszen piros útlevelünk volt, a buszvezető összegyűjtötte az útleveleket, le akarta adni a határőrnek, de ő nem is kérte, továbbengedtek minket. Az úton végig láttuk a menekülő magyarokat.

Svájcban nem volt rokonunk, korábban sosem jártam Svájcban, így újra fel kellett építenünk kinti életünket. Apám már beteges volt, szívbillentyűzavarban szenvedett, és hamar itt hagyott minket. Nem volt testvérem.

Az egyetemet még Magyarországon elkezdtem, az első év első szemeszterét elvégeztem az Iparművészeti Főiskola belsőépítészeti szakán, majd jött a forradalom. Mikor megérkeztünk Zürichbe, apám mondta, hogy csak be kell menni a községházára és ott megkapom a papírjaimat. Csodálkoztam rajta, de tényleg így történt: mondtam a nevem és az adataimat, öt perc alatt meg is kaptam a papírokat. A probléma ezzel csak az volt, hogy emiatt máshogy viszonyultak hozzám, mint a menekült magyarokhoz. Mint svájci állampolgárt tartottak számon az elejétől fogva. Ha magyar állampolgár lettem volna, rögtön folytathattam volna az egyetemet, úgy ahogy az a körülbelül 300 magyar egyetemista, aki Svájcba jött, köztük például Szőlőssy György és Jankovich építészek. Voltak köztük barátaim, ismerőseim is. Pedig menekültem én is, mint a többi magyar. Beszámolót is írattak velem, közben eltelt két év, mire kaptam egy ösztöndíjat a várostól és az államtól, és így folytathattam az egyetemet a zürichi ETH-n. Mikor az egyetemre bekerültem, addigra a magyar ismerőseim már felsőbb évfolyamokba jártak, vagy végeztek, a mi évfolyamunkon már nem is nagyon volt magyar.

Az ETH-n tanító tanáraim mind jó nevű építészek, oktatók voltak: prof. Roth, prof. Geisendorfer. Hoesli (jelentése: nadrág) volt a legkedvesebb professzorom. Bejött az első tanítási napon, hogy üdvözölje az egyetemistákat, bemutatkozott, hogy ő Hoesli, és a mellette álló asszisztens pedig az ő „Unterhoeslija", „alsónadrágja". Gestaltungsübung-ot adott elő, ami azt jelentette, hogy egy kockából kellett kiindulnunk, és ezzel kellett elkezdenünk játszani, kihozni belőle egy formát. Ez is az építészet része, ha egy kis kockát már így tud formálni az ember, akkor az épületeivel sem lesz másképp. Tőle tanultam a legtöbbet, ettől az amerikai-svájci építésztől.

Az ETH-n egyébként viszonylag laza volt az oktatás. Az előadásokra, aki bejárt bejárt, aki nem nem, de mindenkinek volt indexe, és az volt a legfontosabb, hogy minden tárgyból meglegyen az aláírásunk a szemeszter végén és az elején is. De a vizsgán általában olyan kérdéseket tettek fel, amikre nem lehetett válaszolni akkor, ha nem ültünk bent az előadáson. Az építészettörténetet nagyon szerettem, a legjobb jegyeket kaptam ebből a tárgyból.

A barokk építészetet választottam egyik egyetemi feladatom témájául. A mai napig nagyon kedvelem a barokk építészeti stílust és formákat, amihez talán a Százéves Étteremnek is van némi köze. Rengeteg szép barokk példa van Európában, különösen Olaszországban, ami egy nagy múzeum tulajdonképpen.

Az egyetem elvégzése közben és egy ideig utána is a városnál dolgoztam, városépítészeti feladatokat láttam el. Ahogy említettem, a várostól is kaptam ösztöndíjat, amelynek feltétele volt, hogy ha befejeztem az egyetemet, akkor a városnál maradok. A városnál órabérben dolgoztam, ha lyukasórám volt az egyetemen, akkor bementem dolgozni és minden hónapban leadtam egy cetlit, amin az állt, hogy mennyi időt töltöttem a városnál, ez alapján fizettek ki. Egyszer egy óvodát kellett megterveznem. Fel kellett hívnom a kollégámat – telefonálni kellett, nem lehetett csak úgy bemenni hozzá –, hogy szeretném meglátogatni, mert megterveztem a kért óvodát. Kérdezte, hogyhogy megterveztem? Ez egy fél éves munka, hogyhogy már kész vagyok vele? Ehhez hasonlóan ment minden a városnál, nem tetszett az ottani mentalitás, így mikor lehetőségem volt rá, rögtön elkezdtem munkát keresni és önállósítani magam, és létrehoztam saját irodámat, az egyetemtől 500 m-re. Az ETH építészkara akkoriban itt volt a régi, Semper-féle épületben. Elsősorban helyhiány miatt aztán kihelyezték őket Hönggerbergbe.

Egész Svájcba terveztünk, többek között Luzernbe, Meilenbe, Sankt Gallenbe. Ha valami kiírás, munka van, rögtön telefonálok, jelentkezem. Pályám során terveztem lakóépületet, középületet – a színháztól kezdve a bordélyházig mindent, egy építész nem válogathat.

Schaffhausenbe terveztünk egy színházat egy üres telekre. A Littau közigazgatási központjára kiírt tervpályázaton együtt indultunk a fiammal. Lichtensteinben várostervezési feladatom volt. Meilenbe teraszos lakónegyedet terveztünk, ami meg is épült 2000-ben, mindegyik házat eladták. A lakások a tóra néznek, mindegyik háromemeletes, pince is van a házakban. A teraszos házak nagyon gyakoriak a környéken, lévén, hogy sok a hegyoldal és a lejtős terep.

Az egyik templomtervpályázatom (Katholische Kirche Bonn) esetében csupa körből áll az egész épület. Rengeteg iskolát is terveztünk, például a bolli épületet. A Fribourgba tervezett iskolabővítés (Erweiterung Berufsschule Fribourg) is egy tervpályázat volt. Úgy mondanám, hogy umweltfreundlicher Mensch vagyok – a legtöbb épületem nem valósult meg, csak a papírt használtam, de papíron lehet a legszebbeket alkotni.

Valószínűleg azért is lettem építész, mert édesapám is ezt a pályát választotta. Abban a pillanatban, mikor két téglát a kezedbe veszel és egymásra rakod, elkezdődik az építészet, ami egy nagyon szép szakma. Minden épület a maga nemében egy sculpture, egy szobor, úgy is kell hozzáállni. Az építészet művészeti ág is, aki építész, legyen művész is. Aki nem tud húzni egy vonalat sem, az a szememben nem is építész. Sok építész-üzletember van ma már, akiknek szerintem fogalmuk sincs az építészetről, és csak az eladás és az üzlet foglalkoztatja őket. Azért válogattam ennyi rajzot és festményt a saját kiadásban megjelent kis könyvembe, mert számomra az építészet, a festészet és a rajz egymással szorosan összefüggő területek.

A tervezés mellett a kezdetektől fogva festek is, Magyarországon jelenleg a Gellért Szállóban láthatók képeim. Igazán rajzolni Budapesten tanultam meg, részben az iskolában, részben autodidakta módon. Ahogy már említettem, a forradalom előtt Pesten az Iparművészetire jártam, ahol megtanították az embert festeni és rajzolni, nem úgy, mint Svájcban. Az ETH-n mikor elkezdtem az egyetemet, rögtön azt kérdeztem, hogy mikor lesz rajzóra. De Svájcban ez nem volt annyira fontos, nem érdekelte őket, hogy egy építész tud-e rajzolni, nem volt fő tantárgy a rajz és a festészet. Ha Magyarországon nem kezdtem volna el rajzolni és festeni, akkor a mai napig nem foglalkoznék ilyesmivel. Pfannl Egon volt a mesterem, Ybl-díjas építész, akivel rengeteget rajzoltam együtt.

A Thököly úti technikumban kezdtem az építészetet, kötelező nyári gyakorlataink is voltak, a várban kellett falaznunk és fugáznunk. Hordtam a maltert és a téglát, az az érdekes, hogy csupa arisztokrata segített nekem téglát hordani, a leghíresebb magyar családból származó emberek (az Esterházyak például). (…) A technikum után felvételiztem az egyetemre, akkoriban a művészeti rész érdekelt igazán, így a Képzőművészetire jelentkeztem festő szakra, de nem vettek fel, „csak" az Iparművészetire, de örültem, hogy így alakult. Ha még egyszer a világra jönnék, akkor is építész lennék.

Az akvarellt nagyon szeretem, még mostanában is festek, van otthon egy szobám külön erre a célra. Volt néhány kiállításom is Zürichben. De képekből megélni nem lehet. Sok képet festettem külföldi utazásaim alkalmával, például Toszkánában. (…) 1956-ot követően Magyarországon, a Balatonon is sokat rajzoltam. Az 1956-os menekülés után három hónappal édesanyámmal már vissza tudtunk menni Magyarországra, hiszen volt svájci útlevelünk, nem volt könnyű azért, figyeltek minket a vonaton. A forradalom előtt is sokat rajzoltam Budapesten, és nemcsak a főiskolán, hanem már iskolás koromban is. Megörökítettem például egy autóbuszt – ekkor kezdtem pályafutásomat –, és még a sofőrt is megkértem, hogy írja alá a rajzot (Pattantyus Ferenc, autóvezető).

1956-ban két jellegzetes képet is készítettem, az egyiket még budapesti lakásunkban, amikor akvarellel lefestettem az akkori „műtermemet", a szobámat, a másik pedig már Zürichben készült, egy koldust ábrázol, a karakteres figurákat mindig is szerettem megörökíteni.

Foglalkoztam valamennyit bútortervezéssel is. Megterveztem például egy kötést, amiben nincs se szög, se semmi, csak három fát kell egymásba illeszteni. Ebből jött létre az asztalom, amit a mai napig őrzök a lakásunkban. Bútortervezésre is írnak ki pályázatokat Svájcban, néhányon el is indultam.

Karácsony Rita

Szerk.: Winkler Márk