A fény, az árnyék és a tér fényképésze: 110 éve született Lucien Hervé

„Életem elég kemény volt. Mindenféle mesterséggel foglalkoztam, s közben el kellett hagynom a zenét, mind álmaimat" - írja egy helyen az Elkán Lászlóként született, Lucien Hervéként világhírűvé vált, iskolateremtő fotográfus, akit Hódmezővásárhelytől Le Corbusier barátságáig sodort az élet. Lenyűgöző életművéről Vass Norbert írt az Építészfórumnak az évfordulóra; cikkét az életmű válogatott fotóival illusztráljuk.

„A fényképész a természete szerint mozdulatlan épületen mozgalmas és izgalmas útra indulhat s meglepő dolgokat fedezhet fel. E felfedezések azonnal feltárják az adott társadalom teljes műszaki fejlettségét, és rámutatnak az ember helyére a társadalomban, szabadságának határaira, az általa elfogadott, érvényes értékekre" – írja az 1968-ban, az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent Építészet és fénykép című könyvében Lucien Hervé. A kötet jó időben érkezett, és – olvassuk Bán András A vizuális antropológia felé című könyvében – jelentőst hatást gyakorolt arra, ahogy akkoriban az építészetről gondolkodtak itthon. Képzeljük csak el, milyen lehetett egy pesti szűk, házgyári panelban megtudni, hogy az Unité d´Habitation lakásainak egyik frontja a tengerre, a másik a hegyek felé néz. „Az Hervé által tárgyalt kontrasztok, ritmusok, zsaluzott, brutális betonfelületek révén a teórián túl Corbusier költőiségét fedezhettük föl" – idézi a kötettel kapcsolatos emlékeit Bán András. Költészetet emleget, Hervé pedig az igazságot tartja munkái legfontosabb ismérvének.

A költészet márpedig igaz. És igaz az is, hogy Lucien Hervé fényképeinek poézise még ma is üde. A száztíz éve, Elkán László néven született művész a modern építészet egyik legfontosabb fotográfusa volt. Mindenben, így az építészetben is az embert kereste, még akkor is, ha fényképein csak nagyon ritkán látni emberi alakokat. Az általa ábrázolt falak azonban ahelyett, hogy elválasztanának, korszakokat, kultúrákat kapcsolnak össze. És embereket is.

„…elég kemény"

Elkán László 1910. augusztus 7-én született Hódmezővásárhelyen. Bőrgyáros édesapja a nagy háború alatt a császári és királyi hadseregnek szállított bakancsokhoz nyersanyagot. A kis Lackó mindössze kilenc éves volt, amikor elveszítette őt, de mintha egész későbbi életével a nagypolgári miliő ellen lázadt volna, amit otthon megtapasztalt. Fiatalságát a szenvedélyes muzsikálás, valamint a sport határozták meg, melyek – ahogy egy visszaemlékezésben említi – döntő befolyással voltak a személyiségére. Focizott, birkózott, futott és úszott. Rakoncátlan, rossz diáknak számított. Ötödikes korában megbukott magaviseletből. Az iskola számára végtelenül unalmas volt, ám egész fiatalon Kassák Lajos Munka-körét kezdte lelkesen látogatni. 1928-ban aztán Bécsbe került. Családja bankárnak szánta, és be is iratkozott ugyan közgazdaságtanra, de inkább a Műszaki Főiskolán töltötte az idejét, ahol rajzolni tanult. 1929-ben Párizsba költözött, és egy bankban vállalt állást, amit a sorozatosan tapasztalt igazságtalanságok és visszaélések láttán rövid idő után otthagyott.

„Életem elég kemény volt. Mindenféle mesterséggel foglalkoztam, s közben el kellett hagynom a zenét, mind álmaimat" – írja a Fotó és építészet című kiállítási katalógusa előszavában. És így folytatja: „voltam banktisztviselő, modellkészítő szabászatban, ügynök, épületfestő, számvevő, titkár, újságíró, aligazgató napilapnál, idegenvezető, és a többi. Mindezek a tapasztalatok emberileg gazdagítottak." Hervé elképesztően kalandos életet élt. 1933-ban, Zalka Máté ajánlásával belépett a Francia Kommunista Pártba, és évekig egy kommunában lakott. 1937-ben megkapta a francia állampolgárságot, egy év múlva pedig a behívóját. A seregben rádiós képzésben részesült, 1940-ben német hadifogságba került. Úgy sikerült kiszabadulnia, hogy gyógyszert tett a szemébe, és éjszakára leragasztotta a pirulát. A heves gyulladástól egy időre meg is vakult, így elkerülhetetlenné vált, hogy a következő szanitécvonattal kórházba szállítsák. Megmenekült. És menekülésének története mindennél többet árul el az elszántságáról. A szeme világát adta a szabadságért, képei aztán nemzedékeket tanítottak meg látni.

 
Kiszabadulását követően részt vett a francia ellenállási mozgalomban, az illegális kommunisták egyik vezetője lett, ekkor vette fel a Lucien Hervé nevet. Hatalmas munkabírásáról és elkötelezettségéről árulkodik, hogy a politikai aktivitása mellett a festészetre is jutott ideje a háború éveiben: 1942-ben és 1943-ban a párizsi Őszi Szalonon, valamint a monte-carlói tavaszi tárlaton is szerepeltek a vásznai. A festést a negyvenes évek második felében sem hagyta abba, emellett azonban reklámgrafikákat is készített, és egyre több lap közölte a fényképeit. 1947-ben, amikor másodjára is kizárták a pártból, elfordult a kommunista mozgalomtól, és egy találkozásnak köszönhetően egészen más irányt vett az élete.

Álnevek és igaz fotográfiák

Mielőtt azonban erről a sorsdöntő a találkozásról esne szó, tekintsünk át, miként lett Hervéből fotográfus. A harmincas években együtt dolgozott a szintén párizsi emigráns Müller Miklóssal. Riportjaikhoz a szociofotós Müller készítette a képeket, a nyelvet jobban ismerő Hervé pedig az anyagok szövegéért felelt. A Hitler és a nyugatiak müncheni egyezményétől megrettent Müller 1938-ban Algírba menekült, Hervé azonban úgy gondolta, nem hagyja veszni a párizsi Marianne magazinnal kötött szerződésüket, így aztán egy kölcsöngéppel maga kezdett fotózni az aktuális cikkeihez. Egy ideig egykori munkatársa nevén adta le a szerkesztőségbe a képeket. Igaz, rengeteget tanult Müllertől, de Hervé végső soron autodidakta módon sajátította el a fényképezés alapjait. Egy szűk látószögű Rolleiflex-szel kezdett, később egy nagyméretű Linhof-gépe lett, de azt nem sokszor, és nem szívesen használta saját bevallása szerint. A háborús években már saját (új) nevén készített fotóriportokat a Vu, a Picture Post és a Match magazinok számára, ebben az időben Robert Capával és André Kertésszel is megismerkedett.

Az Építészet és fénykép című kötetében Hervé büszkén írja, hogy Párizs felszabadító harcai idején néhány bajtársával ő vitte fel az Eiffel-torony tetejére a francia lobogót. A főváros jelképének számító épület állt modellt az első professzionális építészeti fotóinak is: szuvenírek reklámozásához kellett képeket készítenie. Pályája kezdetétől élete végéig vallotta az Építészet és fényképben megfogalmazottakat: „A fényképész nem elégedhet meg a látvány szépségével: az igazsághoz is ragaszkodnia kell, mert enélkül minden – a szépség is – hazugság. Minél igazabb a kép, annál szebb. Semmiféle festői részlet nem vesztegetheti meg a látványhoz közelítő fényképészt, hogy a lényeget jelentő igazságot elhanyagolja."

Egy építész lelke

És akkor a már emlegetett találkozás. 1949-ben Lucien Hervé Marseille-be utazott, és egy nap alatt hatszáznál is több fotót készített Le Corbusier lakóházának, az Unité d´Habitationnak az építési munkálatairól. Képeit elutasította több magazin is, túlságosan formabontónak találták ugyanis azokat, Hervé viszont elküldte a tervezőnek is a kontaktokat, és pár nap múlva maga Corbusier írt neki lelkes hangú levelet. Ebben szerepelt az azóta szállóigévé vált mondat: „Önben egy építész lelke lakik."

Hervé és Corbusier barátok lettek. A fényképész rengeteg energiát szentelt az építészi oeuvre képi újraértelmezésének. Corbusier minden munkáját lefotózta vagy újrafényképezte. Az épületeken kívül megörökítette a skicceket és a mester festményeit is. Tévedés volna azonban őt csupán a modern építészetnek új irányt adó alkotó „házi fotográfusának" tartani.

Hervé fényképezte ugyanis mások mellett Alvar Aalto, Breuer Marcell, Felix Candela, Walter Gropius, Tange Kenzo, Richard Neutra, Pier Luigi Nervi, Oscar Niemeyer, Auguste Perret, valamint Frank Lloyd Wright házait is. Életművének legnagyobb részét a modern építészetről készült képei teszik ki, de hasonló hangsúllyal vannak benne jelen a népi építészetet és a régi korok alkotásait bemutató felvételek is. Objektíve előtt – fogalmazza meg az Hervéről szóló összefoglalójában a photonet – új értelmet kapott a pusztuló házfal, a tépett plakát, a kontextusukból kiemelt részletek elvont formákká alakultak, hogy megmutassák: a látszólag érdektelen is lehet a figyelmünkre érdemes.

Hervé úgy tartotta, az építészetről készített képeknek közvetíteniük kell az épületek izgalmasságát és sejtetniük a bennük rejlő érzelmeket is. „Eszerint – fogalmazza meg tulajdonképpeni ars poeticáját az Építészet és fénykép című könyvében – összetett feladatot kell végrehajtania a fényképésznek: meg kell ragadnia az architektúra lényegét, s azt képpé kell alakítania, amely hűen adja vissza az építészeti alkotás szellemét és a belőle sugárzó érzelmi hatásokat, de ugyanakkor, mint önálló alkotásnak, saját nyelvén is szépen kell szólnia."

Ollóval vagdosott, humánus üzenet

„Hervé kapcsolata a művészethez nagyon szenvedélyes volt" – olvassuk a Hervé Jutkával készített életútinterjúban, aki 60 évig volt az alkotó társa. „Nem győzött eleget kapni, és beszélni róla, és nézni. Állandóan tanult, rengeteget olvasott. Amikor megismertem, akkor már nem olvasott regényeket – azt mondta, erre nincs ideje –, helyette nagyon sok tanulmányt az építészetről. Ezen a téren nem voltak nagy ismeretei. Ő ugye belecsöppent a legnagyobb építészek közé. Úgyhogy rengeteg építészeti, művészettörténeti könyvet olvasott, és filozófiát is vele paralel. (…) Akárhova mentünk, ő mindig talált valamit, ami érdekes, és észrevette azt, amit én észre se vettem volna nélküle." Ezeket a bámulatos részleteket Hervé nekünk is megmutatja, a képein. Úgy vélte egy épületről egyetlen felvétel sosem elegendő, eleve sorozatokban gondolkozott, és amit a részletek sokaságából lepárolt, az gyakran az egésznél is jóval többet adott.

„A többi művészhez hasonlóan, a fényképész is reméli, hogy apránként megszerzi magának a világ sokféleképp megnyilvánuló teljes látványát" – fogalmazott a már több ízben emlegetett, Építészet és fénykép című könyvében. Hervé egész életében figyelt. A lefényképezendő tárgy tanulmányozását fontosabbnak tartotta a fotográfia mesterfogásainak ismereténél is. Kivárta a megfelelő pillanatot. A fényképész legfontosabb erénye ugyanis szerinte a türelem. Úgy gondolta, az építészet fényképezéséhez nincs szükség díszletekre, a jó építészet elvégre a díszletszerűségtől a lehető legmesszebbre van. Arra törekedett, hogy a legkevesebb eszközzel a legtöbbet mondja el. Addig vagdosta, alakítgatta a felvételeit, amíg sikerült mindent eltávolítania róluk, ami a lényeg kifejezéséhez szerinte szükségtelen. Magabiztosan uralta képeinek egész felületét. Amikor Corbusier megkérdezte tőle, hogy lett belőle fényképész, állítólag azt válaszolta: ollóval.

Hervé bejárta a világot. Palotákat, katedrálisokat és középületeket fotózott, de portréfotósként és riportázsban is nagyot alkotott. Több mint száz önálló kiállításáról tudunk, saját műterme azonban nem volt soha. Legtöbbször hetedik emeleti, párizsi garzonjának ebédlőjében vagy az előszobaasztalnál dolgozott, ha pedig szép volt az idő, kiült az apró balkonra, onnan készített fényképeket.

1965-ben – éppen Corbusier halálának évében tehát – sclerosis multiplexszel diagnosztizálták. Betegsége miatt átmenetileg felhagyott a munkával, ám amint jobban lett, folytatta a fotózást. Szigorú, fény-árnyék ellentétekre épülő geometrikus kompozíciói mély humánumot hordoznak magukban. Az általa a fényképezéskor átélt élményt igyekezett a képeibe rejteni. Tán legjobb hazai ismerője, Batár Attila írja róla, „fotói üzenetet közvetítenek, ezeken keresztül érezzük egyéniségét. Minden képéből kilép Hervé természete, ennek az önzetlen, bátor, eredeti, szerény, humánus embernek a természete."

Ellenállási tevékenységéért 1992-ben a francia Becsületrend lovagja lett, 2000-ben megkapta Párizs város Fotó Nagydíját, egy évvel később pedig tagjává választotta a Széchenyi Művészeti Akadémia. Kilencvenhét éves korában érte a halál. Csaknem hét évvel élte túl fotózással és videóval is foglalkozó fiát, Budapest földalatti életének egyik legfontosabb dokumentátorát, Rodolfot. A párizsi Montparnasse temetőben nyugszik, szülővárosában márványtábla őrzi emlékét. Denys Lasdun mondta, hogy Hervé óta nem lehet többé úgy épületeket fényképezni, mint azelőtt, Nádas Péter pedig a fény, az árnyék és a tér fényképészének tartotta őt.

Vass Norbert

Lucien Hervé és Rodolf Hervé fotóiból novemberben a Pécsi Galériában, Pécsen nyílik kiállítás – tudtuk meg Gebauer Imola művészettörténész kurátortól. A cikk illusztrációinak publikálásához nyújtott segítségét, Hervé Jutkának pedig megtisztelő hozzájárulását ezúton is köszönjük .