Aino és Alvar Aalto otthona, a tájépítész-fotós szemével
Szakma és magánélet, kint és bent, talált tárgyak és tervezettség magával ragadó összhangját kínálja Aino és Alvar Aalto ma múzeumként látogatható lakóháza Helsinkiben. Glázer Attila tájépítész, építészeti fotográfus télen járt az épületben. Szubjektív beszámoló a partvonalról, ahol kert és ház összeér.
Helsinki elképesztően jól szervezett, tervezett város. Itt lenni önmagában is az Aalto-ház előszobája: felkészített arra, hogy át tudjam érezni és élni mindazt a szervezett spontaneitást, amit – mint egy élő szervezet – a tervező háza ennyi év után is adni tud. Ahogy a városban van tere, helye fénynek és embernek, nekem Aalto háza is ezt az érzést adta. Télen látogattam meg a fiammal, de szerencsére napsütéses időben érkeztünk, és a fények úgy játszottak a terekben, mintha óvodában lennének a pászmák. El tudom képzeni, hogy nyáron a sok ablak, és a nem véletlen nyitva hagyott ajtók miatt a kint és a bent összemosódik, pedig az élek szigorúak, mindenhol érzem a sarkokat, kiszögelléseket. Mégsem fájnak. Elférek, nem ütközöm semminek. Korszakokon átívelő megoldások, egy stylist tuti rávágná: időtálló outfit, amivel a ház bír. Úgy műemlék, hogy sosem volt az. Bárcsak lehetne 3D-s ctrl C + ctrl V, bárhol a világban. Odaköltöznék.
Bár mára körbenőtte a város, érezni, hogyan élt ez a ház az erdő mélyén, mégis a tengerhez közel. Építésekor egyetlen szomszédja állt csak a területen, el lehetett látni a vízfelületig. Ma be kell érni annyival, hogy a részben tégla, részben karámszerű fakerítés némi intimitást még ad, de bevallom: úgy éreztem, a 30 méterre levő futópálya tiszteletlen közelségben van egy ilyen ikonikus épület aurájához.
Aalto egy ideig itt tartotta fent irodáját, ezért a belépés után ketté válik a ház: aki az irodába ment, nem zavarta az ott lakók mindennapját. Egyszerű és nagyszerű megoldásként Aalto kicsit megemelte a stúdió padlószintjét, eltolva a lakótértől – nem utolsósorban azért, hogy alatta elférjen a félszuterén szauna rész. Igaz, a privát szféra összenyitható az irodarésszel, ilyenkor konkrétan olyan érzése van a látogatónak, hogy egy színpad előtt ül le a kanapéra. Nem véletlen persze ez sem. A japán építészetből átvett, könnyen eltolható, fából készült fal kulisszaként rejti el a dolgozókat. Azért elgondolkodnék, hogyan tudnám ma hangszigetelni az ilyen megoldást; nem vagyok benne biztos, hogy egy hangosabb káromkodás nem ment át a nappaliba, ha valakinek elcsúszott a tus a pauszon. Több ablak, mint fal, még télen is kellően sok napfény tölti be a teret.
Folyamatosan csepegtetve az információkat a túravezető gyakorlatilag világossá tette: épp csak a csapból folyó vizet nem az építész házaspár tervezte. Sorozatgyártásba sosem kerülő, vagy épp világhírűvé vált és milliós darabszámban gyártott lámpatestek prototípusai, bútorhuzatok, egyedi mosdó (kicsit mint egy piszoár), vázák, festmények a falon – mind egyedi alkotások a tervező házaspártól. Aalto kétszer házasodott, mindkétszer építész feleséget választott, s nem csak feleséget, alkotótársat is talált bennük. Megmutatva azt, hogy igenis minden korban volt helye a „sok sávon közlekedő" alkotóknak. Bárcsak ma sem specializálódna annyira sok tervező egy-egy részlet területre. Nagyot alkotni, hiszem: csak úgy lehet, ha egyben látjuk az egész környezetet.
Az étkezőben Olaszországból hozott reneszánsz stílusú szék próbál közel kerülni a minimalista elemekhez, és funkcionalista megoldásokhoz, mégsem érzek izzadtságszagot, erőszakot. A színek összehozzák az elemeket, és őszintén mutatják, hogy az Aalto házaspár szerelme Olaszország volt, becsempészték a cirkalmas elemeket egy-egy helyre a házban. Aino Aalto egy háziasszony zsenialitásával nyitotta egybe az étkezőt a konyha felé elhelyezkedő közlekedővel: a tálalószekrény tulajdonképpen térelválasztó elem a két tér között. Az üvegtárgyak szintén „házi tervek", de gondoljunk csak Aalto azóta ikonná lett amőba formájú vázára. Meglepetésemre találkoztam Aalto-formával magánlakásban, ahol konyhai alátétként jelenik meg az organikus forma, de természetesen a 2013-ban megnyílt földalatti kiállítóhelyen az Amos Rex-ben, vagy az ismertebb Art Kiasma múzeum shopjában is van tőle alkotás. Sőt a repülőtér Finn souvenir üzletében is van Alvar Aalto darab, amit magával vihet a látogató, mint originális finn emlék.
Az emelet a privát szféra helye – nem meglepő módon. De itt is van egy központi tér, számomra szívet melengetően hozva azt a funkciót, hogy itt lehet és jó találkozni, összeülni a kanapén, mielőtt a családtagok elvonulnak saját zugaikba. Kedves gesztus. Összehoz, nem szeparál. Innen lehet kimenni a teraszra, és nyílik a fürdőszoba is, igaz, ma már sokan csodálkoznának, hogyan lehetett elég egy fürdőszoba négy hálószobára.
A déli fekvésű emeleti terasz, és a földszinti, szimplán lebetonozott kertkapcsolat még akkor is csábít a kiülésre, mikor tél van, kell néhány pokróc. A napozás feledteti, hogy fél évig lehet mínusz ezen a környéken. Számomra ez volt a legmeglepőbb. Hiába a zord éghajlat, az egész épület olyan nyitott a környezetére, mintha délre szánták volna. Hiszek benne, hogy ilyen megoldásokkal: rengeteg fény, faburkolatok, fehér falak – tényleg melegíteni lehet a bentlakó lelkét. Ahol viszont az intimitás a lényeg, mint például az utcafronti részen, az öltözőfülkénél például, ott felülvilágítóval oldotta meg a tervező a természetes világítást.
Egyensúly. Leginkább ez a szó kerekedett ki, ha egyetlen gondolattal akarnám leírni a házat. Aalto nagyvonalú megoldásaival minden elemében a leendő megrendelőt akarta elragadtatni, a történet szerint a tulajdonosok előtt tényleg teátrálisan húzódott félre a paravánfal, hogy tervezők, mint színdarab szereplői jelenjenek meg, ugyanakkor a tervezőirodához vezető lépcső egy mobil bútordarab, amit, ha eltávolítanak, rögtön megszűnik minden átjárás. A szellős terek és bújós emeleti szobák kontrasztja ma is példaértékű lehet, bármilyen stílust is preferáljon a tervező. Úgy jöttünk el a házból, mintha pihentünk volna. Pedig intenzív egy óra volt mögöttünk. Ilyen, ha az egyensúly megérint. Fárasztás helyett feltölt.
Glázer Attila
attilaglazer.com
Hasznos tanácsok a látogatáshoz:
Még a turista szezonon kívül is érdemes regisztrálni előre a vezetett túrákra, spontán betoppanva nem látogatható a ház. A belépő 22 Euro egy felnőttnek, azonban fele ennyit kell fizetni egy diáknak, s ha valaki ICOMOS, vagy újságíró igazolványával érkezik, akkor a belépés ingyenes. Érdemes kicsit korábban érkezni, hogy a várakozás közben is fotózhassunk, vagy körbenézzünk a régen fogadó helyiségként funkcionáló shopban, nehéz lesz távozni anélkül, hogy valamit vásároljunk. Néhány eurós apróságoktól, komoly építészeti albumokig sok mindent kínálnak. A körbevezetés kb. fél óra, s még egyszer ennyi időnk marad szabadon kóborolni. Nem messze a háztól találjuk Aalto építészstúdióját is, amit azután tervezett és használt, miután kinőtte a házhoz tartozó iroda részt. Ennek megtekintése is lehetséges, minden további információ az alábbi linken érhető el.