A hajléktalanszállások építészete – Öcsi Gabriella interjúja Dr. Győri Péterrel

30 éve nem épült új hajléktalanszálló Magyarországon. Elgondolkodtató tény.  A meglévő intézmények elavultak, korszerűtlenek. Öcsi Gabriella, a BME Lakóépülettervezési Tanszék doktorandája a RELOAD pályázathoz kapcsolódóan készített interjút dr. Győri Péter szociológussal.

Dr. Győri Péter szociológus, a BMSZKI volt szakmai vezetője, a RELOAD pályázat egyik ötletgazdája igen fontosnak gondolja, hogy párbeszéd induljon az építészek és a szociális szakma képviselői között. A hajléktalanság globális probléma, de mindenhol az adott ország társadalmába, kultúrájába beágyazva, specifikus sajátosságokkal jelenik meg.  A nagyvárosok, kormányok számtalan eszközzel küzdenek, hogy megoldást találjanak a problémára, mert a mai európai normák szerint nem törődhetünk bele, hogy nem tud minden ember elfogadható lakhatási körülmények között élni. Bár elsősorban nem építészeti problémával állunk szemben, hiszen nagymértékben a szociális, társadalmi, jogi vagy politikai térben értelmezendő a hajléktalanság jelensége, azonban az építészetnek, az építészeknek is felelősségük és feladatuk a megoldások keresése: a térbeli keretek és a lehetséges megoldások vizsgálata. A RELOAD pályázat célja is ez: az építészet eszközeivel tereket teremthetünk a szociális cselekvéseknek. Ösztönző, inspiratív, innovatív ötleteket keresünk, amelyek beindíthatják a közös gondolkozást, párbeszédet generálhatnak.

Budapesten, sőt az országban sehol se épülnek új szállók és a meglévő intézmények sem esnek át átfogó rehabilitáción. Szinte egyáltalán nincsenek ilyen irányú építészeti megkeresések, ezért Győri Péter szerint az az egyetlen lehetőség, ha a hagyományos megrendelői folyamatot megfordítjuk. Mivel nincs megbízás az átmeneti hajléktalanszállók felújítására, így a segítő szervezeteknek kell megtenni az első lépést, és talán nagyobb sikerrel járhatnak céljaik elérésében, ha elképzeléseik konkrétabb építészeti megjelenéssel társulnak.

Öcsi Gabriella: Mit vár a RELOAD pályázattól?

Győri Péter: Nagyon nehéz feladatot adtunk a hallgatóknak, majdnem a legnehezebbet, mégis talán a legizgalmasabbat. Kiválasztottunk egy több mint 130 éves épületet, aminek az a sajátossága, hogy kifejezetten hajléktalanszállónak épült, de ebből adódóan egy 130 éves koncepciót tükröz. Egy másik kor elképzeléseinek és építészeti filozófiájának felel meg. Izgalmas és nagyon nehéz feladat, hogy hogyan lehet ezt úgy átalakítani, hogy megfeleljen a mai kor elképzeléseinek. Új szálló most már 30 éve nem épült az egész országban… szóval a feladat nehéz, de nagyon reális. Nagyon izgulok, hogy miként sikerül, de azt hiszem mindenki nevében mondhatom, hogy nagyon kíváncsiak vagyunk az eredményekre. Ha használható ötletek, tervek érkeznek be a pályázatra, akkor megpróbálunk majd velük „házalni", így források után menni. Akkor mi is látnánk és be is tudnánk mutatni, hogy mit kellene kezdeni az épülettel. Ezt a szállót csak úgy lehet megmenteni, és továbbra is jól használni, ha a mai kor viszonyai szerint alakítjuk át. Különben, ha tovább konzerválódik a mostani állapot, ha a jelenlegi állapotában éri el a kétszázadik életévét, akkor előbb-utóbb fel kell ezt a helyet adni. Pedig nem szeretnénk megszabadulni az épülettől, mert nagyon jó a pozíciója. Ez nagyon fontos dolog, a külterületi elhelyezés nagyon sokat ronthat a lakók életminőségén. Nem elbújtatni kell a problémát, hanem a városon belül jól megoldani.

ÖG: Az átalakításra, bővítésre jó lehetőség a szomszédos telek is, ami szintén a BMSZKI tulajdona.

GYP: Mindig is mozgatta a fantáziánkat, hogy ki lehetne nyitni ezt az egész történetet valamilyen irányba – térileg is és funkcionálisan is. Nem lenne jó reprodukálni azt, ami most a meglévő épületben van. Ez a pályázat egy új, fordított helyzet – nincs pénz, nincs megrendelő a kiindulásnál, csak tervezni kell valamit. Az ötletpályázat nyomvonalán próbálunk majd a megrendelőhöz eljutni. 

ÖG: Mekkora szerepe van az építésznek egy hajléktalanszálló kialakításában?

GYP: Az építészek szerepe messze-messze nem csak egy műszaki kérdés. Az alapgondolat, a koncepcionális elképzelés megmutatkozik minden épületen. Ha a megrendelő a lehető legspórolósabb módon, tehát a lehető legtöbb embert akarja elhelyezni a lehető legkisebb térben, akkor annak nagyon rossz lesz az eredménye. Erre szomorú példa a Szobabérlők Háza, ami az Újpalotai lakótelepen egy négyszintes panelépület. Munkásszállónak épült azok részére, akik a lakótelep építésén dolgoztak. Miután az építkezés elkészült, kiadták a szobákat olyan fiatal pároknak, akik tanácsi bérlakásra vártak. 1993-ban megszűnt a lakásigénylési rendszer, az épület ott maradt tele perspektíva nélküli bérlővel. Az épület kétharmada idővel kiürült, fenntartása teljesen ráfizetéses lett az önkormányzatnak. Átadták a hajléktalanellátásnak: egy része megmaradt szobabérlők házának, egy része meg a hajléktalanoké lett. Közös tér a szűk lépcsőfordulókon kívül egyáltalán nincs az épületben. Eredetileg is nagyon alacsony igényszintet ütött meg ez a hely, csomó humán funkciót egyáltalán nem vettek figyelembe. Ez az épület plasztikusan kihozza, hogy mi a rossz téri megoldás: sok feszültséget eredményez a tér ilyen szintű szűkössége. 

Bizonyos szempontból ennek abszolút ellentéte a Dózsa 152., a volt Népszálló, ahol minden funkciót szépen végig gondoltak a maga idejében, és azt meg is építették. Egészen más volt az elképzelés akkoriban. Ez a mai napig egy unikális szálló. A szálló a Bárczy program keretében, 1912-ben, az Angliában épült Rowton típusú szálló mintájára készült el, olyan embereknek, akik nem tudták kifizetni az akkori drága albérletet. Az akkori filozófiai alap az volt, hogy felügyelni kell ezeket az embereket, ezért az egész emeletnyi teret felvagdosták cellaszerű egységekre úgy, hogy nem volt felfalazva közöttük a födémig. A légtér tehát egy maradt – így tudtak figyelni rájuk, őrizni őket – de mégis mindenki privát teret kapott. A másik jellemzője ennek a szállónak, hogy rengeteg közös szolgáltatást vittek az épületbe. Volt konyha, étkező, kultúrszoba, könyvtár, mosóhelyiség és nagy tusolók – emiatt igen drága is lett. Úgy volt, hogy több is készül majd ebből a típusú népszállóból Budapesten, de végül soha többet nem építtettek ilyet. A falak időközben fel lettek falazva, a mai napig ez az egyetlen szálló, ahol egyágyas szobák vannak.

Ebből a két szélsőséges példából is leszűrhető, hogy az építészeti megoldások milyen erőteljesen határozzák meg a hatást. Egy építésznek egészen más szeme van egy épülethez, sokkal jobban érti a térhasználatot, ez nagyon sokat tud segíteni abban, hogy hogyan tehető használhatóvá egy régi épületet. Ezt a munkát támogatja, ha az építész konzultál a felhasználókkal arról, hogy milyen funkciók kellenek, mik az igények. Erre a közreműködésre próbáljuk most az Alföldi szálló felújítását felhasználni. Ezt az együttműködést persze más szállókon is ki lehetne próbálni. Sokszor egy-egy hétköznapi ötlet is sokat segíthet. Legtöbbször az ott dolgozók érzik a problémát, de nem tudják, hogy hogyan lehetne azt térileg jobban megoldani. Az építész megmondja, hogy mit lehetne, a stáb meg hogy mi kellene, és a kettő közelít egymáshoz. Akkor jó, ha ez egy iteratív folyamat. Ki kell cserélni az elképzeléseket. Ha átfogó szemléletű ötleteket fogunk látni, akkor ez a tervpályázat nekünk egy ünnep lesz. 

ÖG: Mi jellemzi a hazai hajléktalan ellátást?

GYP: Itthon legtöbbször hiányzik a megfelelő szemlélet. Nem feltétlenül az anyagi ráfordítás mértéke, vagy annak hiánya jelenti a fő problémát. Erre jó példa a hideg telek során alkalmazott megoldás. Ilyenkor itthon megnyitják a nappali melegedőket, és hirtelen, a hideget krízishelyzetként kezelve, gyorsan matracokat kerítenek, hogy az emberek azokon aludhassanak. Az egész teljesen karitatív. Ha az ember megnézi Londonban vagy Berlinben, hogy a hidegre hogyan reagálnak, akkor azt tapasztalja, hogy ott eleve átalakítanak helyeket téli szállásnak, kapnak ágyat, ágyneműt, elválasztó falat stb. Nem a csúcs az sem, de mégis más a hozzáállás. És ebből látszik, hogy nem feltétlenül anyagi kérdés, inkább szemléletbeli. Ott a város szervezi előre a megoldást, és nem egy civil szervezet hirtelen mozdulata az. Itthon még sose nyitottak meg pl. templomot, vagy a Városháza nagytermét a helyzet orvoslására, külföldön ez is bevett szokás. 

ÖG: Mennyiben befolyásolja a lakók motivációját a visszailleszkedésre az épített környezet? Az építészeti és társadalmi rehabilitáció mennyire kapcsolható össze?

GYP: Kezdem a negatív részénél. A szakmában törött ablakok effektusként (broken windows theory) beszélünk arról a jelenségről, hogy ha kitörik egy ablak, és azt úgy hagyják, akkor utána ki fog törni egy másik ablak is, aztán az épület is leromlik, aztán az utca is. Ezt nagyon sokszor tapasztalni a nagyon szegényes hajléktalanellátásban. Ha valamit nem humánusan oldunk meg, az nagyon lehúzza az embereket, lélektanilag is ahhoz a színvonalhoz süllyednek. Ha a környezet normális, az hihetetlenül megemeli az emberek lelkét. Sokkal jobban megbecsülik a környezetüket is, de sokkal jobban megbecsülik önmagukat is. Óriási előny a minőségi környezet, a segítésben alapvető feltétel. Rossz környezetből kihúzni embereket sokkal könnyebb, ha van egy normális, vagy akár inspiratív környezet. Nagyon masszív és erős hatása van az épített környezetnek az emberekre. Ha egy embert egy rossz helyen laktatok, akkor az az ember pontosan tudja, hogy neki ez jár, hogy a társadalom így gondolkodik róla. Ha egy ember viszont rendezett környezetbe kerül, tehát nem túl szűk szobában kap lakhatást, ahol el tudja biztonságosan helyezni a dolgait, amihez rendes infrastruktúra kapcsol, akkor meg fogja becsülni, amit kapott. És dolgozni fog azon, hogy megváltoztassa az életét, mert őt is megbecsülik mások.

ÖG: A minőségi építészet segítheti a stigmák lebontását és a hajléktalanság elfogadását?

GYP: Igen, közvetve biztosan. De kicsit másképp, mint olyan egyszerűen, hogy egy épület hogy néz ki. Nagyon fontos a kifelé nyitás. Különböző funkciókkal be lehetne vinni a nem hajléktalan embereket egy épület földszintjére, ahol megismerik, látják a lakókat más helyzetben, mint ahogy amúgy gondolnak rájuk. Londonban pl. működik a Crisis nevű szervezet. Visznek egy helyet egy többemeletes épületben egy nem túl magas, de nem is rossz presztízsű környéken. A felsőbb emeleteken van a szálló rész, de alul nem csak a földszintet, hanem több emeletet megnyitottak a helyi közösség számára. Csináltak ott kávézót, könyvtárat, helyiséget különböző kluboknak, találkozóknak. Tehát egy nagy közösségi komplexumot hoztak létre. Ennél a projektnél is nagyon szoros együttműködésben dolgoztak együtt az építészek és a szociális munkások. 

Van olyan hajléktalanszálló is, amelyik pékséget működtet – vagyis a lakók működtetik. Egy szociális munkás-foglalkoztató betanította őket, és szépen felöltözve, szépen berendezett pékségben dolgoznak a hajléktalanok. A környék lakói is oda járnak, mert az áru finom és olcsó. Máshol pl. bizsuboltot működtetnek vagy asztalos műhelyt nyitnak, esetleg teázót-kávézót. Semmi luxus, de rendezett környezetben, rendezett emberek dolgozhatnak. Adott esetben olyan súlyos állapotú hajléktalanok is aktívan részt vesznek egy ilyen munkában, akiket mi itthon az utcán látunk, nagyon szétesve. Egyébként ezeket az ötleteket sokszor európai uniós pénzből, mint integrációs programot valósítják meg. A közösség számára is elérhető funkciók folyamatosan hoznak pénzt az intézmény számára. Még ha nem is nagy összegeket, de van bevételük. De ez sem pénzkérdés igazából, hanem gondolkodás és hozzáállás kérdése.

ÖG: Milyen az ideális átmeneti szállás? A privátszféra biztosításán kívül miket kell szem előtt tartani egy jól használható téri elrendezés kialakításánál?

GYP: Ideális esetben mindenképp kell hogy legyen foglalkoztató. Fontos, hogy az a tér flexibilis legyen, mert lehet, hogy az egyik héten varró-, másik héten asztalos foglalkozást kell befogadjon. Van olyan szálló, ahol fontos, hogy külön legyenek a fiatalok és az idősek, mert nekik nem jó, ha közösen vannak együtt. Mások az igényeik, mást fogyasztanak, más foglalkozásokat csinálnak velük. Ilyen helyen felmerül az igény, hogy két külön közösségi helyiség legyen kialakítva, külön-külön az egyes csoportoknak. Adott esetben változnak is ezek a csoportok. Ez is kreativitás kérdése, az átalakíthatóság nagyon fontos. 

Ahogy már említettem, az is jó, ha valamilyen funkcióval megnyílik a ház a köz felé: ez kontaktot jelent. Szolgáltatni kell. Erre vannak egyébként itthon is törekvések. A XI. kerületi Kocsis utcában tíz éven keresztül üresen álló BKV munkásszállóból átalakított hajléktalanszálló jó példa. Az épület maga két részből áll: egy emeletes tömeg és egy lepényszerű, lapos épületrész alkotja. Az alacsony traktusban van egy előadóterem, ami alkalmas mindenféle közösségi rendezvényre. Szerencsére használják is, és nem csak a lakók, hanem a szomszédos társasházakból is tartanak ott rendezvényeket. Akár lakógyűlést. Nem nagy projekt, de legalább ezzel is kinyílik a környék számára. Működik. 

ÖG: Van-e esetleg olyan kedvenc külföldi intézménye, ami megfelelő példaként szolgálhat itthon, mind minőségében, mind működésében?

GYP: Egy holland projektet említenék, Startblok Riekerhaven a neve. Ez egy nagyon jól dokumentált projekt, nekem a kedvencem, bár nem hajléktalanszálló, hanem menekültek számára létrehozott integrációs központ. De a kettő nagyon közel van egymáshoz. Amszterdam alulhasznált kikötőterületén található, tipikus barnamezős területen, viszont gyorsan elérhető, jól kapcsolódó részen az élő városhoz. Egybefüggő, de igazából szeparált épületblokkokból áll, a kert az közös. Lakóközösségeket hoztak létre az épületeken belül: egy, kettő, három vagy négy hálószoba nyílik egy közös nappalira. Ezekhez tartozik egy konyha és vizesblokk. Olyan, mint egy többszobás lakás, azzal a különbséggel, hogy egymástól különálló emberek laknak az egyes szobákban. Ezek a sejtek építik fel a nagyobb sejthalmazt, aminek van közös kulturális–foglalkoztató része is. A segítői filozófia szempontjából ez az elrendezés, ez a működés zseniális. A lakóblokkokhoz nagyon ügyesen van hozzáfűzve a stáb által használt rész, mert nincs teljesen elkülönítve. Adott a választási lehetőség, mindenki úgy lakik, ahogy akar, tudnak szeparálódni, de persze össze is futnak a közös részeken. Ennél jobb szerkesztést nem tudok mondani. A segítői és az építészeti koncepció nagyon nagy összhangban van ott. Abszolút példaértékű. Csak egy kis érdekesség, és egyben még egy plusz pont nekik, hogy beköltöztettek a menekültek közé helyi vállalkozó szellemű egyetemistákat is, így segítve az integrációjukat, nyelvtanulást. Egyébként ez sem elképzelhetetlen itthon sem, ilyesmikről is lehet gondolkodni. 

Öcsi Gabriella

A BME Lakóépülettervezési Tanszék megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Szerk: Somogyi Krisztina