A hiányzó tartalom: a Diplomata-ház ügyéről – elméleti szemszögből

"Egy épületről nem elég elmondani, hogy kimagasló értéket képvisel. Lehetőleg mindenki számára érthetően kell elmondani, hogy miben áll ez az érték. Ilyenkor pedig érdemes túlmenni azon a szemponton, hogy ki az építész, és azon a meglátáson, hogy minden korszak, így a hetvenes-nyolcvanas évek dokumentumai is fontosak lehetnek a jelen és a jövő emberei számára."  Zuh Deodáth hiánypótló írása a bontás alatt álló épület ügyéről.

Nehéz a budai várbeli építkezésekhez vagy éppen a legforróbb témához, az egykori Diplomata-lakóház kérdéséhez sokat hozzátenni. Csak az eddig felhalmozott anyagban¹ eligazodni már-már történészi affinitásokat kíván. De legalábbis annak áttekintéséhez szempontokra van szükség.

Értelmezésem szerint a Diplomata-ház ügyében keletkezett cikkek nagy része problematikus. Első hallásra talán megütköztető dolgot mondanék. A legnagyobb probléma nem a cikkek mondanivalójával van, hanem azok tartalmával. Vagyis bár a mondanivaló nyilvánvalóan azonosítható – és teljes mértékben méltányolható – nagyon kevés releváns tartalmi fogódzót kapunk ahhoz, hogy a mondanivalót meg is értsük. Ez annak ellenére van így, hogy a mondanivaló egyszerű és könnyen kifejezhető: az egykori Diplomata-lakóház, a későbbi Burg Hotel, „kiemelkedő", „egyértelmű", „egyedülálló" „elvitathatatlan" építészeti értéket képvisel; ennek köszönhetően pusztulása „pótolhatatlan" veszteséget jelentene, vagyis egyre inkább úgy tűnik: jelent. Megkerülhetetlen épület, ezért pusztulása fájdalmas. Viszont az, hogy miből tevődik össze ez a megkerülhetetlen nagyság, azt mindenkinek nehezére esik elmondani. És csekély erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy ezeket a nehézségeket leküzdjék.

A Diplomata-házról szóló diskurzus majdnem minden újonnan idézett archív forrása egyetlen helyről, egy a megvalósult épületről szóló tematikus összeállításból származik. De nem is ez a problematikus, hanem az, hogy miközben ez a forráscsoport több típusú anyagot egyesít, sem ezek között nem teszünk különbséget, sem pedig a különböző dokumentumok tartalmi hasznosíthatóságáról nem esik egyetlen szó sem. Nézzük meg ezt kicsit közelebbről.

Sajátos a helyzete a Diplomata-lakóházról szóló összetett anyagnak, amelyet 1983/1-es számában a Magyar Építőművészet közölt.² A helyzet sajátosságát az adta, hogy az MÉ-nek ezzel a számával mutatkozott be új szerkesztői koncepciója, amely az építészeti deskripció, vagyis a szakszerű „épületanalízis"³ mellé megpróbálta újra bevezetni az építészeti kritika műfaját a magyar diskurzusba. Az építészet tehát nem csak magasan képzett technikai szakemberek ügye (ez vitathatatlan), hanem egy olyan beszédmód, amelynek általános műveltségi és társadalmi implikáció is vannak, és ennek köszönhetően nagyon fontos megtudnunk, hogy gondolunk-e valamit arról, ahogyan környezetünket hosszú távra berendezzük. Illetve, hogy gondol-e valamit az építész arról, amit alkot. A 83/1-es lapszám Diplomata-ház témablokkjában az építészekkel is olyan interjú készült, amelyben őszinte véleményt mondhattak a megbízatás problematikus részleteiről, saját nehézségeikről, a történeti környezethez való viszonyukról, illetve a kortárs építészet buktatóiról. Szükség van arra, hogy előadjuk koncepciónkat és elmondjuk kétségeinket.

Ezt nyomatékosítandó a MÉ vonatkozó száma a „Kritika" hívószó köré is rendeződött, és bevezetőképpen a Tér és Forma 1929/10-11-es számában megjelent pengeváltást is újra közli Bierbauer Virgil és Kozma Lajos között.⁴ A téma Kozma kassai zsinagógaterve volt, és mindegyik cikk azt mutatja, hogy a szerzők gondolnak is valamit arról, hogy miért, hogyan, és mi célból emelünk épületeket. Bierbauer egyik kevéssé sikerült kritikai írására Kozma jóval sikerültebb választ adott, és ebben az építészetkritika néhány elméleti kérdésére is ráirányította a figyelmet.

Ez két dolog miatt is fontos. Először: energiáink végesek, és különbségtétel nélkül nem tudhatjuk, hogy adott kontextusban mire érdemes kiemelt mennyiségű figyelmet fordítanunk, és mire nem. Másodszor: minden állításunk mellett érvelnünk is kell ahhoz, hogy azok diszkutálhatók legyenek. Nem állításaink igazságának vagy hamisságának a kérdése itt a döntő, hanem az, hogy van-e alapja annak, hogy adott tézisünkről értelmes és tartalmas beszélgetést folytassunk.

Vegyünk egy példát a Diplomata-ház körüli cikkekből. Az épület megmentése mellett felszólaló civil építésztömörülés, a Huszonkettesek csoportja, az ügynek megkülönböztetett figyelmet szentelő publicista, Vincze Miklós, valamint Lente Márton (Jánossy György unokája) is egyértelművé tette, hogy Jánossy és Laczkovics műve most a „közízlésnek" és az uralkodó politikai elit berkeiben népszerű stílusnak meghajolva fog eltűnni. Nehéz azonban megmondani, hogy mit is takar a közízlés fordulat, vagy mit nevezünk a végrehajtó hatalomban tevékenykedő csoporthoz tartozó egyének által kollektív módon kedvelt stílusnak. Elképesztő mennyiségű energia szükséges ahhoz, hogy egy olyan mégoly egyszerű állításnak, mint a „a mai uralkodó elit a historizáló stílust kedveli" az értelmét át tudjuk adni. Nemcsak az uralkodó elit fogalmának meghatározása nehéz, hanem a „historizáló" stílusé is. Ez utóbbi problémának kívánt jelen helyzetben utána járni Pleskovics Viola cikke^5, amely azáltal igyekezett felmutatni a helyzet különlegességét, hogy megkülönböztette a historizálás több fogalmát. Kitért arra, hogy újabban nem (1) az elpusztult mű korhű másolatról, nem is (2) a régi formákat megidéző újraértelmezésekről kell beszélnünk, még csak nem is (3) olyan épületekről, amelyeket a meg nem épült eredeti tervek alapján valósítanak meg jónéhány évtized múlva, hanem (4) a történeti stílusban épülő, de ebben a formában tervként sem létezett épületekről, amelyek ráadásul történeti környezetben valósulnak meg.⁶

Hasonlóan problematikus a több cikkben előforduló „őszintétlen", „hamis díszleteket termelő"⁷ építészet kérdése. Mármint az, hogy a Diplomata-ház helyén megvalósítandó, új re-historizáló terv nem lenne őszinte, hiszen egy a semmiből emelt tradicionális burok mögött egy modern, a külsőből teljességgel érthetetlen funkciót betöltő belsőt hoz létre. Az érv az, hogy a tradicionális formák és az e mögött rejlő modern funkciók egymáshoz való viszonya lenne az, ami hamis. Már pedig ez egyetlen értelemben van így, a funkcionalizmus egyik értelmezése szerint, ha Sullivan bonmot-jának egyik értelmezését vesszük alapul. Egy sor modern építész van, aki nem tartotta kizárólagosnak, hogy a beltérben betöltött funkciókra a külsőből világosan lehessen következtetni, sőt a felöltöztetés és a jelentés elvét legalább ennyire meghatározóként értelmezte. Így pedig nagyon gyorsan kívül kerülünk a folytatható vita határain. Ha valaki – ráadásul teljes joggal – azt mondja, hogy az említett értelmezés mellett a Reisz Ádám és a RAPA Architects terve még lehet őszinte, akkor nem mond semmi ördögtől valót.

De az igazi probléma az, hogy az építészeti „őszinteség" fogalma még a szakmabeliek számára is rendkívül elvont, nemhogy a polgári laikusok vagy a szintén laikus, de több forrásból táplálkozó jelentésigényt formáló döntéshozók számára. Igazság szerint semmilyen összeget nem tennék arra, hogy az építészet mint mesterség elméleti síkon nem képzett művelői, vagy az őket megbízó köz- és közhasznú intézmények vezetői világosan tudnának felelni arra a kérdésre, hogy mit jelent az őszinte építészet fogalma. Arra pedig talán még kevesebben, hogy ennek hány értelmezése létezik.

Első körben talán elég arra gondolni, amit John Ruskin mondott Az építészet hét lámpásában az őszinte építészetről, vagyis hogy az nem más, mint olyan architektúra, amely nyilvánvalóvá teszi a felhasznált anyagok és a belefektetett emberi munka mennyiségét⁸: nem akar sem többnek, sem kevesebbnek tűnni, mint amennyit megvalósít. Ebben a meghatározásban kétségtelenül van valami. Érdemes lehet eszerint tárgyalni a kérdéses épületek hitelességét. Mi is itt a befektetett munka, és miért tekinthető ez olyan munkának, amit eddig még senki nem végzett el ebben a formában? Hogyan hoz ez felszínre olyan mozzanatokat, amelyekre nem is gondoltunk? Ha ezekre a kérdésekre válaszolni tudunk, talán könnyebben érvelhetünk egy épület fontossága mellett is.

Még egy megjegyzést tennék a közízlésre vagy az uralkodó elit ízlésére vonatkozóan. Ha ilyesmi egyáltalán létezik, és ennek tartalmát a sohasem volt historizáló, az organikus és nemzeti építészeti és iparművészeti örökség feltétlen tisztelete mellett elkötelezett személyek preferenciái határozzák meg, akkor hogyan magyarázunk meg több olyan jelenséget, amelyeknek már a felsorolása is túlmegy a puszta anomáliák katalógusán. Miért kellett végleg eltűnnie Medgyaszay István Dorottya utcai bérházának? Miért alkalmazzák egyre gyakrabban a faszádista logikát alföldi mezővárosi, földszintes, polgár- és kisiparos-házak esetében?⁹ Miért tűnnek el nyomtalanul 19. századi klasszicista bérpaloták Budapest belvárosában? Miért tűnnek el a negyvenes évekbeli, különösen az 1944-ig épült modernista épületállomány darabjai, vagy miért válnak egyre inkább felismerhetetlenné? Ha a szocialista modernizmust ideológiai okokból kifolyólag nem értjük, akkor ugyanezen az ideológiai alapon mégis miért vagyunk képtelenek rekonstruálni a Kútvölgyi úti kórház kápolnaterét? Hol ütközik ez az állítólag uralkodó ízlés kitételeivel? És most, teszi fel a költői kérdést Pazár Béla cikke^10, miért kell egy olyan épületet az enyészetnek átadni a Szentháromság téren, amelynek egyik építésze Makovecz Imre legtiszteltebb mestereihez tartozott?

Bizonyos épületburkolási technikák például csak azért képviselnek értéket, mert az 1930-as években az utána következőkhöz képest kimagasló minőséget nyújtottak, és olyan anyagokat használtak, amelyek ma már ebben a mennyiségben sokkal nehezebben elérhetőek. De hogyan is várhatjuk el ennek a megértését valakitől, aki ezekben nem jártas? Különösen úgy nehéz ezt az elvárást teljesíteni, hogy a „kimagasló", „megkerülhetetlen", „egyedi", a közelmúlt kortárs építészeti örökségéhez tartozó épületeinket jellemző szavainkat nem töltjük fel világos és diszkusszióképes tartalommal.

De mit is kellene kifejteni, hangsúlyozni ahhoz, hogy a bevezetőben hiányolt tartalmi regisztert bővíteni tudjuk? Milyen tartalmi elemek hiányoznak a Diplomata-ház körül kialakult beszédből? Ha egy épület „kiváló", vagy „kimagasló", a tradicionális és az új illeszkedését példaértékű módon valósítja meg, akkor el kell tudnunk mondani, hogy mindez miben is áll. Fel lehet hívni a figyelmet az építészeti részletekre, a de facto újdonságértéket képviselő, valóban egyedi, vagy a korra jellemző, minőségi megoldásokra. A Diplomata-házon ott vannak azok a részletek, amelybe az alkotók hatalmas energiát invesztáltak: a térre néző homlokzat megtörése, mint utalás a régi épületek közötti különbségekre; a Szentháromság utcai fronton a régészeti kutatás nyomán megidézett középkori ajtóboltozás; a párkány elhagyása azért, hogy a gótikus katedrálissal átellenben épült épület optikailag egyesítse a magassági követelményeket és a gótika égbe törő vertikalitását; a homlokzat felfelé való visszalépcsőzése; vagy ott van az a nem elhanyagolható részlet, hogy az épített tömeg barokkosan vízszintes, de a tagolás a támpilléreket megidézően függőleges. Ezek mind olyan elemek, amelyek egyrészt nem voltak ott az elpusztult barokk lakó- és kereskedőházakon, tehát újdonságnak számítottak 1979-81-ben.

De nem kell csak a deskriptív tartalmakra gondolnunk. Az építészek gondolati tartalmakat is felvillantottak a tervezés kapcsán abban az interjúban, amely az MÉ hasábjain jelent meg. Ők maguk mondják el, hogy miért komplex feladat az építészé, hogy nem csak a megmaradt eredeti részletek, hanem tulajdonképpen a telekbeosztás is műemlék egy, a budai várhoz hasonlatos történeti helyszínen. Elmondják hogy miért nem önreferenciális a régészeti vizsgálat egy ilyen építkezés előtt, és miért kell minden megmaradt eredeti profilozott követ szigorúan őrizni.¹¹ Ha Jánossy már itt élesedő, de egyéb helyen is tett megnyilatkozásait megnézzük, akkor részben a második világháború előtt kiképzett kortárs építész és a képzését még az első háború előtt letudó Kozma Lajos közötti erős habitusbeli hasonlóságot fedezhetünk fel:

„Nagyon hasznos dolog, ha az építésznek átfogó érdeklődése, átfogó műveltsége van, hiszen az építészet összefoglaló műfaj. Az emberi berendezkedés műfaja, minden műhelyét az embernek ismernie kell, hiszen azt keríti fallal, béleli ki bútorral.“ – nyilatkozta 1988-ban Jánossy.¹²

A kéziipar, a képzőművészet vagy éppen a régészet mind olyan tevékenységformák, amelyek az építészeti alkotások megértéséhez járulnak hozzá. Ráadásul ezek mind olyan formái az emberi alkotásnak illetve ezek tanulmányozásának, amelyek nem csak merítenek a társadalomból, amely megrendeli és finanszírozza azokat, hanem tovább is formálják azt.

Hasonlóképpen lehet érvelni azzal, hogy az épületet a korabeli kritikusok sem fogadták el a problémamentes zsenialitás iskolapéldájának. Sőt, maguk az építészek sem voltak maradéktalanul elégedettek. Egyik sem a rosszul értelmezett maximalizmus, vagy a kelet-európai kishitűség miatt alakult így, hanem azért, mert építész és kritikus egyaránt reflektált a megrendelő igényeire, és az épület általa meghatározott funkciójára, amelyekkel egyiküknek sem volt tisztük vitatkozni. Ellenben ezek behatárolták az épület hagyományos lakónegyedbeli illeszkedését. A diplomata-szállás, vagy az eredeti kereskedelmi funkciók (üzlethelyiségek) elmaradása funkciódiktálta ridegséget adtak az épületnek. Ez többek között a Szentháromság térről nyíló középkori sikátor újbóli elzárását vonta maga után (amelyet egyébként gótikus részleteivel együtt látványosra restauráltak). A diplomáciai fogadóépület funkciója polgári célokra használhatatlanná tette a földszinti helyiségeket, de még a helyreállított középkori részleteket is élvezhetetlenné tette.

Hogy várhatjuk el tehát, hogy 18-19. századi dekoratív kismesterek 1945-ben elpusztult alkotásai helyett emelt épületekben ne a szocialista modernizmus tendenciózus ideológiáját, hanem gondolkodó építészek és művészeti-esztétikai értelemben is képzett szakemberek műveit lássuk, ha képtelenek vagyunk azoknak a tartalmi részleteknek a beazonosítására, amelyek az értelmes beszédet keretezhetik?

Mint azt már jeleztem, a mai diskurzus, annak ellenére, hogy előszeretettel jellemezzük úgy mint építész-személyiségekre vagy nemzettudatra kihegyezett beszédmódot, nem kizárólagosan a nemzeti, vagy pedig az építész-személyiségekből kiinduló értékmegőrzésre nyitott. Nincs az az eltökélt anyagi megfontolás, amelyet egy építész-személyiség önértéke felül tudna írni. És ezekből kiindulva csak akkor lehet a szocialista modernizmus hagyomány-megidéző építészetéről dialógust folytatni, ha pontról-pontra megmutatjuk, hogy ezek „vitathatatlan" értéke mire is támaszkodik. Az ember olyan lény, amely szakadatlanul értékel, társadalmaink vezetői pedig folyamatosan érték-meghatározott módon cselekednek. Ahogy nekik sem, úgy nekünk sem szabad megspórolnunk azt, hogy értékválasztásaink hátterét a lehető legtartalmasabb módon vázoljuk fel.

Zuh Deodáth

A Diplomata-ház ügyéhez kapcsolódó további cikkeinket az alábbi dossziéban találják.

¹ Ezek között van publicisztikai írás, társadalomkritikai reflexió, építészkamarai, civil egyesületi és ICOMOS-állásfoglalások. Majdnem mind ugyanoda hatnak: a Diplomata-ház kimagasló érték, ceterum censeo: azt meg kell menteni.

² Deák Zoltán interjúja Jánossy Györggyel és Laczkovics Lászlóval – ennek mellékleteként az épület helyszínrajza, alaprajzai, metszetei, 1945 előtti archív- és a megépülés utáni kortárs fotókkal; Horler Miklós, Reimholz Péter és Wilheim András épületkritikáival. Vö. MÉ 1983/1: 32–41. Wilheim nem egyszerűen laikus ebben a helyzetben, hanem vélhetően tudatos választás. Muzikológusként, vagyis az építészet Friedrich Schlegel óta komplex esztétikai pandanjának tekintett zenei diskurzus képviselőjeként nyilatkozik.

³ Vö. ehhez a felelős szerkesztő, Moravánszky Ákos fogalomtörténeti áttekintését („Az építészeti kritikai irányzatai napjainkban"), in: MÉ 1983/1: 29.

⁴ MÉ 1983/1, 7-8. Eredetileg: Tér és Forma 1929/10, 414–415. (Bierbauer kritikája); 1929/11, 456–457. (Kozma válasza, és a szerkesztő reakciója). A helyzet, mai szemmel már szinte érthetetlen sajátosságát az adja, hogy a határozott kritikát gyakorló Bierbauer ekkor a lap főszerkesztője, a határozott és szellemes választ adó Kozma pedig ugyanakkor a lap főmunkatársa volt, és hosszú ideig az is maradt. Kozma több nemzetközi értelemben is jelentős modern házának eredeti állapotát éppen a TF révén ismerjük. A klasszicizmus és a nemzetközi stílus iránt lelkesedő, az expresszív historizálást és általában a hagyományos stílusokra utaló építészeti expresszivizmust mérsékelt szimpátiával kezelő Bierbauer számára ezek a művek (a Pesti Divatcsarnoktól a Régiposta utca 13. szám alatti bérházig, vagy az Vadász utcai, ún. Üvegházig) már minden értelemben modern referenciamunkák voltak.

⁵ https://epiteszforum.hu/historizalunk-historizalunk

6 Így különböznek az olyan soha sem volt történeti stílusú épületektől, amelyek egy ilyen épületek céljára létesített telektömbön, vagy tulajdonképpen teljes negyedeket alkotva a történeti városközpontoktól távol épülnek fel, mint a Dorset megyei Poundbury Léon Krier féle kísérleti telepe.

⁷ Laczkovics János kifejezése.

⁸ John Ruskin: The Seven Lamps of Architecture, 6. kiadás. Kent: George Allen, 1889, 34.

⁹ Itt elsősorban a debreceni Péterfia utcai új épülettömb előtt megtartott cívis ház-torzósorra gondolok.

¹⁰ https://epiteszforum.hu/szegyen--pazar-bela-sorai-a-szentharomsag-teri-diplomata-haz-kapcsan

¹¹ Ahogy mondják, azért, mert a pincében feltárt profilozott tömbök az építés közben tűntek el. 

¹² MÉ 1988/3 (Jánossy Johanna és Lente András interjúja), 18.

¹³ Tér és Forma, 1929/11, 457.

Szerk.: Pleskovics Viola