A szabadkai zsinagógáról egy monográfia ürügyén

Nemrég jelent meg Klein Rudolf "A szabadkai zsinagóga. A zsidó közösség, az építés a város és kulturtörténeti jelentőség" című könyve. A kiadvány kapcsán, a zsinagóga és a Klein család történetét bemutatva Negyela László Márk írt recenziót.   

Klein Mátyás egyike volt azon szabadkai zsidóknak, akik az 1902-ben épült, akkor Széchenyi téri (ma: Jakab és Komor téri) zsinagógába jártak imádkozni. Egyike volt azon bácskai magyar zsidóknak, akik a csantavéri kisbicskájukkal újságpapíron, az ügyvédi irodájukban ülve kóstolták meg a helyi gazdák sonkáját. Persze, szigorúan, azért, hogy meg ne sértse a klienseit. Ahogy egy szakrális tér a benne imádkozók egyéni és családi (élet)eseményeivel inviduális térré és helyszínné változik, úgy még a magyar(országi) zsinagógák szakértője, Klein Rudolf sem mehet el csak úgy a szabadkai zsinagóga mellett, hogy csak építészként tekintsen az egykor szebb napokat látott épületre.

Klein Rudolf történetesen Klein Mátyásnak az unokája. Mindez nem mellékes, mert A szabadkai zsinagóga című monográfiában elegyedik a család története a zsinagógáéval, itt találkozik a szabadkai lokálpatrióta és az építész-egyetemi tanár. Mindezt Klein Rudolf teszi, aki számos a témában publikált mű – nem beszélve, a nagy Opusáról, a Magyarországi zsinagógák-ról – után végre eleget tett eszmei kötelezettségének és feldolgozza a saját zsinagógájának történetét, építészeti és kultúrtörténeti jelentőségét. Sajátja, nemcsak azért, mert egykor a második sorban imádkoztak a család férfi tagjai, de azért sem csak, mert a szabadkai hitközség adófizetője (vagy sem). Szabadkai, aki mint a legtöbb szabadkai, magáénak tudja a zsinagógát, de ő nem tartozik azon népes városlakók közé, akiket büszkeséggel tölt el, hogy az épület újra a száz legveszélyeztetettebb zsidó örökség vagy legújabban a tíz legrosszabb állapotú európai műemlék között van számontartva.

Nem most jött védeni, újragondolni, nagyvonalú álmokkal megtestesíteni az épületet. A Jakab és Komor téri zsinagógakert szürke eminenciája ő, aki egyszer-egyszer megjelenik, ilyenkor az építésznek vagy a kivitelezőnek csendben elmondja, hogy nincs rendben az, hogy a Mózes-táblák alá nem került egy sor díszítő falazás (mert volt), vagy hogy a kupolát tartó vasoszlopok esetleges korróziójára vigyázni kellene. Azután tovább áll. Igaz, nem volt mindig ilyen csendes és kimért.

Az 1980-as évek végén állásába és szabadkai létébe került, hogy hangosan ellenezte azt a beépítést a zsinagóga és a hitközségi székház közé, ami az épület halálát jelentette volna. Az egykor fiatal szabadságharcos építészből azóta neves egyetemi tanár lett. A zsinagóga mit sem változott, hacsak nem lett rosszabb állapotban, ahogy a hitközségben is kevesebben lettek. De minden maradt a régiben. Ennyit a szerzőről, most egy kicsit az épületről lesz szó. Az Olvasó a harmadik részben pedig megismerkedhet az épület jelenével.

1902-ben Szabadkán épül fel Európa harmadik legnagyobb zsinagógája. A rivalizáló szegedi hitközség másoddíjas pályázatát hozza el Szabadka, az ismeretlenségből két fiatal építész: Jakab Dezső és Komor Marcell tűnik fel és Szabadka-palicsi épületeikkel részesei lesznek a folyamatnak, mely európai, polgári várossá formálja a mélabús, falusias jellegű Csipkerózsika álmát alvó poros kisvárost. A szabadkai zsinagóga jelképe és reprezentációja lesz a (Szabadkán is) polgárosodott magyar reform (neológ) zsidóságának, akik egyszerre magyarok, zsidók és europeanok is; négy tornyán megpihen a helyi keresztény lakosság szeme: jólvan, mégsem istentelenek, nekik is igazi templomuk van – minden bizonnyal mondogatják egymásnak; a nagykupola a jeruzsálemi templom maradványaként számon tartott Sziklamecset vonalait hozza vissza és ezzel akaratlanul is Szabadkán megjelenik a velencei Szent Márk bazilika kupolája a lanternákkal; a Zsolnay manufaktúrában készült pirogránit és tetőcserép de Róth Miksa vitrázsai is a kortárs magyar építészetet hozzák le, nem beszélve a vasszerkezetről, mely már nem is a főváros hanem az európai építészet felé kacsint.

A mintegy 3000 fős közösség veszi birtokába az épületet. A ’20-as években nem csak államot és nyelvet cserél a terület, de egy vihar folyamán komoly károk érik a zsinagógát. Ekkor válik szükségessé első felújítása. Azután jön a véres 1944-es esztendő, amikor a zsinagóga elnéptelenedik és bútorraktárként szolgál. Az 1945-ös újrakezdés már nem a régi. Az egykor nagyszámú közösség nem csak számarányában, de anyagilag is beszűkül: akinek sikerül hazatérnie, attól a Titó vezette komunista hatalom jobb esetben államosít, rosszabb esetben népbíróságai elkoboznak mindent. Nincs aki már fenntartsa az épületet, vagy gondoskodjon róla, ha pedig mégis lenne, nos, már nincs miből.

Az 1970-es években a nagykupola megdől és az egész épületet a beomlás veszélye fenyegeti. Túléli, ahogy azt is, ahogy a szocialista rezsim tervszerűen bontja le az akkor még álló bácskai zsinagógákat. Felújítása 1978-ban kezdődik el, és ma is tart. Ez a negyven év az épület száztizenegynéhány éves létében statisztikailag minden harmadik nap megkopott, funkcióvesztett létet jelent.

A szabadkai zsidó közösség tagjai úgy vélték, ha a városnak ajándékozzák a zsinagógát, akkor felújítása felgyorsul. Noha a hetvenes évek közepe-végétől az épület városi tulajdon, nem beszélhetünk előrelépésről, sőt, helyenként rosszabb állapotok köszönnek vissza. 2014-ben a hitközség elnöke felszámolta a hitközség által üzemeltetett látogatóközpontot, az addig évi 12-14-16 ezer látogatót vonzó épületbe ma ismét ad hoc jelleggel juthat be a kíváncsi érdeklődő. A zsinagóga ajándékozási szerződésében az ajándékozás kitétele a felújítás és az újrahasznosítás kötelezettsége volt, amit a város a mai napig nem (tudott) teljesített.

Sokak számára ugyanilyen megkérdőjelezendő az a szerződés, ahogy a Magyar Nemzeti Tanács (országos kisebbségi önkormányzat) harmadik félként vonul(t) be az épület (majdani) irányításába. Az MNT önlegitimálása e tekintetben az, hogy 2014-ben a magyar kormányzat, a Holokauszt Emlékév keretén belül ígértet tett az épület teljes helyreállítására. És ha már magyar pénzek, gondolják, akkor a magyar közösség vagy közigazgatás kezében kell, hogy legyen az épület. (Kérdés, hogy ez a – nevezzük - lex szabadkai zsinagóga miért nem lett alkalmazva más, szintén anyaországi beruházásból megvalósuló objektumokra, műemlékekre?) Hogy az épületnek a sok éven át magára hagyottság okozott-e több kárt, vagy jövőjét a körülette levő nagy nyüzsgés segíti-e, azt majd a történelem Ura megválaszolja.

Klein Rudolf képei fehér-feketében készültek, a nyomat is monokróm. Komolyságot ad a kötetnek és nem engedi meg, hogy az Olvasó képeskönyvnek nézze és ezen irányba csábuljon el. Aki a könyvet olvasta/olvassa, annak kötelező zarándokút a szabadkai zsinagóga felkeresése, hogy teljes színvilágában (még így, kopott állapotában is) élvezze azt, amiben az itt imádkozók egykor gyönyörködtek. A fekete-fehér színvilággal visszaköszön az a zsidóságra oly jellemző szomorúság, amit az épület és az egykori közösség mai állapotában lát a kortárs. A sorok között olvasók pedig rálelhetnek az optimizmusra is, az állandóan (kényszeresen) újrakezdeni, megmaradni, tovább élni akarásra is. Ez az életösztön találkozik a szecesszió életvidámságával és alakítja a jövőt.

Negyela László Márk
a kötet szerkesztője,
a Jakab és Komor téri zsinagóga emeritus kurátora

Klein Rudolf: A szabadkai zsinagóga. A zsidó közösség, az építés a város és kulturtörténeti jelentőség

Scribarum, Szabadka
165 oldal, illusztrált
ISBN 978-86-80320-00-7
2., bővített kiadás

További információ a könyvről: www.facebook.com/a.szabadkai.zsinagoga