A szabadság kis ösvényei – Az athéni Akropolisz ösvényhálózata

Kevesen tudják, hogy az athéni Akropolisz környékén járva a 20. század egyik legjelentősebb alkotása irányítja lépteinket. A Dimítrisz Pikionisz görög építész, közel száz mesterember, valamint több tucat egyetemi diák kollektív, szabadszellemű munkájának eredményeként létrejött ösvényhálózat az erőltetett termelés logikájától és az emberi felsőbbrendűség eszméjétől mentes társadalom ígéretét hordozza.

Értelmetlen rangsorolni az építészeti megbízásokat. Amennyiben az építészetre annak társadalmi, politikai és gazdasági kontextusai által befolyásolt, kulturális alkotófolyamatként tekintünk, a legegyértelműbbnek tűnő probléma és a legösszetettebbnek látszó munka térbeli és időbeli határai egyaránt a messzeségbe vesznek. Mégis, nehéz kivételesebb és magasztosabb feladatot elképzelni az athéni Akropolisz környezetének rendezésénél.

Az ókori Hellászra és azon belül Athén városállamára a nyugati kultúrkör bölcsőjeként és az európai társadalomfejlődés origójaként tekintünk. Bár a görög főváros már csak keveset őriz egykori fenségéből, az i. e. 5. századból fennmaradt Parthenón és a körülötte található fellegvár ma is büszkén magasodik a modern metropolisz füstös, zajos, koszos forgataga felett.

Az Akropolisz megpillantása, a Propülaia, a Pallasz Athéné tiszteletére emelt templom, a kariatidákat magába foglaló Erekhtheion vagy épp a Dionüszosz színház bejárása lélegzetelállító élmény. Az ősi fellegvár környékén kószálva a leginkább megrendítő tapasztalattal azonban nem a történelem kitüntetett, de gyorsan múló pillanatainak emlékei szolgálnak, hanem annak a felismerése, hogy lépten-nyomon az emberi civilizáció közel három évezred alatt egymásra rakódott anyaga porlik a talpunk alatt.

Néhány kilométeres körzetben minden sarkon múltunk egy távoli szeglete néz vissza ránk. Itt találjuk az agorát, az Areioszpagoszt, Szókratész börtönét, az egykori polisz lakónegyedének maradványait és a római kori fórumot is –, hogy csak a legismertebbeket említsük. Írásunk azonban nem ezek egyikéről, hanem magáról a területről, illetve arról az ösvényhálózatról szól, amelyen keresztül a történelmi emlékek megközelíthetők.

Az Akropolisz környékén járva, bár önkéntelenül keveseknek tűnik fel, a 20. századi egyik legkülönlegesebb alkotása irányítja lépteinket. Nem azért mulasztjuk el észrevenni, mert figyelmetlenek vagyunk, hanem mert létrehozóinak elsődleges célja a láthatatlanság és a kortalanság elérhetetlen minőségeinek megragadása volt.

A Dimítrisz Pikionisz görög építész, festő és gondolkodó, közel száz mesterember, valamint több tucat egyetemi diák kollektív, szabadszellemű munkájaként, a kor és a hatalom logikájának ellentmondó felfogással létrejött akropoliszi ösvényhálózat egyedülálló jelentőségét épp „anyagtalanságának"[1], „jelentéktelenségének"[2] és ebből adódó észrevétlenségének köszönheti. Eszmeisége egy olyan társadalmi berendezkedés záloga, amely a szüntelen termelési és növekedési kényszer zsarnokságával és az érzékszerveinket bombázó élménykoncentrációval szemben egymás és a minket körülvevő világ megértését, és a figyelmes, lassú szemlélődés teremtőképességét hangsúlyozza.

A továbbiakban még visszatérünk az ösvényhálózat önmagán túlmutató olvasataihoz, azonban elsőként ismerjük meg „alkotójának" és keletkezésének történetét!

Pikionisz ösvényei

A 19. és a 20. század fordulóján Athén kevéssé hasonlított arra a nyüzsgő, kaotikus nagyvárosra, amelyet ma ismerünk. A több száz éves ottomán uralom ideje alatt a város pár ezer főt számláló faluvá zsugorodott, és az ország 1830-as függetlenedését követően is csak lassan fejlődött. A 19. század végén kb. 120 ezer ember által lakott település képét az azt megelőző évtizedekben felépült nagy, reprezentatív épületek és 3-4 szintes lakóházak határozták meg, amelyek historizáló, neoklasszicista stílusa az antikvitásban gyökerező, az ország közelebbi múltját megtagadó, új nemzeti identitás fölényét hirdette.

1887-ben, Dimítrisz Pikionisz születésekor a fővárossal mára összenőtt Pireusz is inkább hasonlított vidéki halászfalura, mintsem jelentős ipari kikötőre. Athén hét dombját ekkor még nem fojtogatták a második világháborút követően robbanásszerűen terjeszkedő betondzsungel falanszterei, a szuburbanizáció folytán szétterülő külvárosok helyén ősidők óta ismert ligetek és szántóföldek zöldelltek, és Athén három ősi folyója, a Kefisszosz, az Ilisszosz és az Eridanosz – amelyeket azóta az infrastrukturális fejlődés szó szerint száműzött a föld felszínéről – is szabadon kanyargott a dombok között.

A festői attikai táj már fiatalon nagy hatással volt Pikioniszra, aki sokat bóklászott a vízfolyások fövenyei mentén. Sokszor egészen az Akropolisz melletti Múzsák dombjáig vezettek sétái, bár ekkor még nem sejthette, hogy ez lesz a helyszíne élete fő munkájának. Önéletrajzi jegyzetei szerint nem pusztán a táj, hanem a természet és a több évezredes emberi jelenlét kézzelfogható nyomainak harmonikus, magától értetődő együttélése ragadta meg leginkább képzeletét. Az attikai táj életének későbbi szakaszában skicceinek, rajzainak, festményeinek és esszéinek egyik visszatérő témája maradt.

Nem meglepő, hogy Pikioniszhoz a festészet közelebb állt, mint az építészet. Athéni építőmérnöki tanulmányai alatt szoros barátságot kötött a 20. század egyik legkiemelkedőbb festőjével, Giorgio de Chiricóval, akinek a hatására Münchenben majd Párizsban folytatott képzőművészeti tanulmányokat. Mikor azonban 1912-ben visszatért szülőföldjére, a biztosabb megélhetés reményében az építészetet választotta.

Az elkövetkezendő évtizedekben Pikionisz nemcsak a szakma, hanem a görög értelmiség egyik kiemelkedő egyéniségévé vált. Az Athéni Műszaki Egyetem professzoraként építészek egymást követő nemzedékeit tanította, és több generáció számára is meghatározók voltak korát megelőző gondolatai. Egyike volt azon építészeknek, akik elsőként kérdőjelezték meg a 19. századi görög építészet retrográd, nacionalista klasszicizmusát. Ugyanakkor, bár felvilágosult gondolkodásmódja sokat merített a modernizmus eszméiből, pályájának kezdetétől fogva kiemelt figyelmet szentelt az ország addig elfeledett és mellőzött, bizánci-ottomán hatásokat mutató, vernakuláris építészetének.

5/52
Giorgio de Chirico: The Archeologists, 1927. Forrás: arthistoryproject.com és Dimitris Pikionis: Attika sorozat, 1940-1950. Forrás: Papandreou, Nick: The Magical Path to the Acropolis. Athens: Melissa Publishing House, 2016.

Pikionisz szemében az internacionális stílus világmegváltást hirdető, dogmatikus és steril univerzalizmusa és a historicista regionalizmus múltban rekedt, befelé forduló sovinizmusa is a modernitásba vetett ember spirituális zsákutcáját jelképezte. Írásaiban és építészetében a klasszikus és a modern, a múlt és a jövő, a hagyományos és a kortárs egymásnak feszülő dichotómiáinak feloldására törekedett. Érzékeny hozzáállása egyszerre táplálkozott és inspirálódott a 19-20. századi filozófusok, valamint az antikvitás gondolkodóinak bölcseleteiből, az avantgárd és a modernizmus absztrakt formakészletéből, illetve az ottomán, bizánci és hellén művészetek szimbólumrendszeréből, sőt, kis-ázsiai és távol-keleti hatásokat is felfedezhetünk munkáiban. A különutas Pikionisz számára már a 20. század elején is egyértelmű volt, hogy „a hagyomány igazi értelme nem a múlt emlékének megőrzésében rejlik, hanem annak a tudásnak az átörökítésében és megújításában, amely egy közösség számára lehetővé teszi a jövő lehetőségeinek felismerését".[4]

Panteisztikus, a természetet minden dolgok forrásaként dicsőítő[5], ha tetszik spirituális és misztikus világfelfogása azonban csak elvétve talált táptalajra a 20. századi görög történelem viharai és a modern ipari társadalom egyre szélsőségesebbé váló életidegensége, racionalizmusa, individualizmusa, és a technológiai és gazdasági haladásba vetett vak hit ellenében. Az 1950-es évekig mindössze néhány magánház, két iskola és egy szálloda épült meg a tervei szerint, és bár ezek mindegyike különleges épület, egyik megbízás sem teremtett igazán jó lehetőséget arra, hogy a gyakorlatba is átültethesse szerteágazó gondolatait.

Türelme és elhivatottsága végül mégis meghozta gyümölcsét, amikor az 1950-es évek elején az ország feltörekvő közmunkaügyi minisztere, Konsztantinosz Karamanlisz őt bízta meg az Akropolisz környékének átfogó területrendezésével. A hatvanas éveiben járó Pikionisz így egy olyan munkába feledkezhetett bele, amely szinte kimeríthetetlen lehetőséget kínált egy újfajta tervezői hozzáállás kikísérletezésére.

Az Akropolisz ösvényei

A megbízás közel 60 hektárnyi területet érintett, amelybe beletartozott az Akropolisz bejárata előtti terület, és a teljes Múzsák dombjának rendezése, valamint a térség összekötése a Nimfák dombjával és az agóra felé vezető utakkal, illetve a Múzsák dombja aljánál álló Szent Demetriosz Lombardisz templom felújítása és mellette egy pihenő pavilon és egy kis kávézó kialakítása. A feladat központi eleme a Propülaiához, azaz a fellegvár kapujához és a Múzsák dobjának tetején álló Filopapposz-emlékműhöz vezető két útvonal és az ezekről elágazó kisebb ösvények megépítése volt, amelyek összfelülete kb. 80 ezer négyzetméter.

A miniszterelnöki székre pályázó Karamanlisz ezzel a projekttel szerette volna megkoronázni a nagyszabású infrastrukturális fejlesztéseket és a minél gyorsabb gazdasági fejlődést támogató politikáját, és abban reménykedett, hogy a munkálatok még a választást megelőzően, mindössze 6 hónap lefolyása alatt befejeződnek. A miniszter nyilvánvalóan látványos, egyértelműen kommunikálható eredményre számított. Nem is tévedhetett volna nagyobbat!

Az Akropolisz és környezetének rendezése, valamint a területet keresztül-kasul átszelő ösvényhálózat építése végül – az állami bürokraták nem kis megrökönyödésére – a kezdeti előkészületekkel együtt hét, de a tényleges helyszíni munkát tekintve is majdnem négy évig tartott. Elkészültekor ugyan Karamanlisz már harmadik miniszterelnöki ciklusára készült, mégsem rendeztek ünnepélyes átadást vagy ceremóniát, sőt a munka befejezésének napja sem ismert.[7]

Kenneth Frampton, az egyik legjelentősebb kortárs építészettörténész és -teoretikus 1959-ben járt a területen. A látottak lenyűgözték, azonban visszaemlékezése szerint még görög ismerősei közül is csak kevesen ismerték a projektet, és akik tudtak róla sem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget.[8] Frampton mellett mások is felfigyeltek az akropoliszi ösvényekre – így pl. Lewis Mumford is említést tesz róla A város a történelemben c. nagy hatású könyvében –, azonban a görög és az angol nyelvű szakirodalmon kívül az ösvényhálózat a mai napig jórészt feledésbe merült.

Az ösvényeket mind az athéni lakosok, mind a turisták hamar birtokba vették és sokaknak valószínűleg fel sem tűnt, hogy bármi is megváltozott volna. Valójában négy év leforgása alatt szinte a teljes terület méterről-méterre, lépésről-lépésre, a legkisebb kődarabtól a legfélreesőbb bokorig átalakult. Az ösvényeken járva olyan érzésünk lehet, mintha azok az idők kezdete óta léteznének, és eszünkbe sem jut, hogy a legapróbb részletekig megfontolt alkotómunka nyomán jöttek létre. Hogyan lehetséges ez? A válasz Pikionisz szemléletében és az abból eredő, egyedülálló alkotói módszerben keresendő.

A munkálatok a teljes terület gondos felmérésével és a meglévő, alacsony minőségű turisztikai beavatkozások eltávolításával kezdődtek. Elsőként az Akropoliszhoz vezető aszfaltozott utakat és az itt-ott felhúzott bódékat bontották el. Eközben kerültek elő az ókori település utcájának maradványai, amelyek egyértelműen kijelölték az ösvényhálózat egyik sarokpontját. A táj, a topográfiai adottságok, a növényzet és az átlátások, vizuális kapcsolatok figyelmes tanulmányozása után Pikionisz vázlatokat készített a hálózat gerincét adó két útvonalról. Emellett azt is tudta, hogy míg a fellegvár irányában rendezettebb, robosztusabb hatást keltő, egyértelmű nyomvonalú utakat alakítana ki, addig a Múzsák dombján a központi csapást számos kitérő és megálló szegélyezné, nem beszélve a dombot behálózó, alacsonyabb rendű csapások hálózatáról. Ezen túlmenően azonban nem készített tervrajzokat és sem a végeredményt, sem az ahhoz vezető folyamatot nem dokumentálta, így az ösvényhálózat megszületéséről csupán a résztvevők beszámolói és Pikionisz a minisztériumnak címzett levelei tanúskodnak.

„Az, amit általában építészeti művezetésnek hívnak teljesen alkalmatlan e projekt igényeinek kielégítésére. (...) Ezzel szemben a szóban forgó feladat a szabad helyszíni kezdeményezések rugalmas alkalmazását igényli, amit nem lehet papíron előre meghatározni vagy szerződésben rögzíteni." – írja egyik Karamanlisznak címzett levelében.[9] Másutt kiemeli, hogy az ösvényhálózat építészetének felül kell emelkednie a kor megszokott, rövidtávú megtérülést hajszoló, efemer szemléletén, amihez az épp prominens, mindenki által elfogadott trendek formáinak és építési metódusainak elvetése szükséges. „Így lesz képes a kreativitás mindenfajta kényszer, sietség vagy hanyagság nélkül, az egyetlen érvényes módon, azaz az abszolút szabadság szellemében kibontakozni. Csakis kizárólag ilyen feltételek mellett lesznek az együttműködés gyümölcsei a vártnak megfelelőek." – fogalmazza meg gondolatait ellentmondást nem tűrően egyre türelmetlenebb megbízójának.[10]

Pikionisz az ösvényhálózaton az ország legnagyobb tudású mesterembereivel, illetve a műszaki egyetem diákjaival dolgozott együtt. Bár a munka a későbbiekben összeforrt az excentrikus, követői által szinte mitologikus szintre emelt tervező nevével, valójában az általa betöltött szerep sokkal közelebb állt a klasszikus értelemben vett építőmester alakjához. Ugyan a fő utakra részletesebb terveket készített, rajzait minden esetben csupán sorvezetőként használta. Az ösvények pontos nyomvonalát, a pihenők és az elágazások helyszíneit és a kőborítás elemeinek rakásmintáját a helyszínen, lépésről lépésre, közösen határozták meg az építésben részvevők. A megoldások így a táj topográfiai adottságaira, a fényviszonyok és a ki- és átlátások alakulására, valamint a domborzat és a növényzet meglévő elemeire reagálnak.

A kisebb csapások lerakásakor a dolgozók szinte teljes szabadságot kaptak, sőt Pikionisz szabad kísérletezésre bíztatta őket. Ezen ösvények mintái a központi útvonaltól eltávolodva egyre szertelenebbé válnak. A kövek sokszor bármiféle elválasztás nélkül olvadnak egybe a földfelszínből kimeredő sziklákkal, pontos kontúrjaik sok helyütt alig kivehetők. Az ember alkotta felületek és a természet formálta képződmények határai fokozatosan elmosódnak. A kövek felületét itt-ott különféle absztrakt és figuratív formák, jelek, szimbólumok és díszítéseik tarkítják. Ezek egy része a kőfaragók munkáját dicséri, másutt újrafelhasznált kőelemekre, márvány lépcsődarabokra és tagozatokra lelhetünk.

48/52
Az ösvényhálózat részlete. A szerző fotója.

Az ’50-es években Athén drasztikus átalakuláson ment keresztül. A háborút követő rohamos modernizáció és a fővárosba költöző embertömegek hatására a historizáló lakóházakból álló városszövet szinte teljes mértékben megsemmisült. Ekkor alakult ki Athén mai arca, amelyet ortogonális rendszerben tervezett, rossz légtérarányú utcahálózatok és a szűk tömböket élhetetlen sűrűségben kitöltő, jellegtelen, modernista társasházak tengere határoz meg. Pikionisz az újonnan vágott elemek, a betonból öntött formák és a helyszínen talált kövek mellett az elbontott házak építőelemeit is beépítette az ösvényhálózatba.

A munkálatok végéhez közeledve a 70. életévét betöltő építész négy éven keresztül gyakorlatilag minden egyes napját az Akropoliszon és a Múzsák dobján töltötte. Volt, amikor a szerszámok letétele után, egészen alkonyatig időzött a területen, az aznapi munka eredményét szemlélve. A Minisztérium dolgozói tartottak tőle, hogy összeesik a perzselő hőségben, így reggel és este taxit rendeltek számára. A résztvevők visszaemlékezései szerint nem egyszer a sofőrt is végigkalauzolta a már elkészült szakaszon, és figyelmesen hallgatta meglátásait.[11]

A szabadság ösvényei

Pikionisz egy kollektív, a tudás hierarchiáját és a megkérdőjelezhetetlen autoritást messzemenőleg elutasító, szüntelenül kísérletező, iteratív folyamat serkentőjeként és közvetítőjeként vett részt az akropoliszi ösvényhálózat építésében. Legfontosabb feladata nem az egyetlen, tökéletes megoldás kiválasztása, hanem egy inspiráló közösség és az azt összetartó és megtermékenyítő körülmények megteremtése volt. Keskeny mezsgyén kellett egyensúlyoznia, a döntésképtelenségbe fulladó szervezetlenség, valamint a felszabadító kreativitás és a külsődleges kényszerektől mentes alkotómunka határán, mégis célba ért.

Az akropoliszi ösvényhálózat létrejöttét mégsem egyetlen személy géniuszának, hanem a folyamatban részt vevő több mint 100 ember kollektív képzeletének és együttesen végzett, állhatatos munkájának köszönhetjük. Pikionisz felismerte, hogy ebben az egyedülálló helyzetben csakis akkor juthat sikerre, ha átadja magát a hely, a természet, a történelmi múlt és az ezekkel kölcsönhatásba kerülő kétkezi alkotómunka esetlegességének. Bizonyára tudta, hogy a természet erőitől és „…a társas viszonyaitól függetlenített, »pontszerű« egyén koncepciója nem vesz tudomást eredendő egymásrautaltságunk tényéről: hogy a szabadság nem elválaszt, hanem összeköt társainkkal."[13]

Az akropoliszi ösvényhálózat amellett, hogy megdönti a mindenható alkotó fetisizált alakját és lebontja az eldologiasodott művészetfelfogás kereteit, különleges keletkezéstörténetén keresztül a fejlett nyugati társadalmak szélsőségesen racionalizált és individualista működését is megkérdőjelezi. Csendesen és szerényen hirdeti a civilizáció és a természet, továbbá ember és ember egymásrautaltságát, valamint a kultúra kontinuitásának és a létezés művi kényszerektől mentes szabadságának jelentőségét. Mindez a modern ipari társadalom embere számára obskúrusnak és anakronisztikusnak tűnhet, pedig mindössze egy olyan szemléletet tükröz, amelyben az emberiség történetét meghatározó, egymással szembenálló materialista-racionális és immateriális-spirituális kulturális tendenciák termékeny egyensúlya érvényesül.[14] Bár úgy érezhetjük, hogy e vágyott harmónia napról napra messzebbre sodródik tőlünk, az Akropolisz és a Múzsák dombjának ösvényei kétségkívül egy szebb és kiegyensúlyozottabb emberi létezés alapzatának építőkövei.

Winkler Márk

Jegyzetek

[1] Tzonis, Alexander: Pikionis and Transvisibility. Thresholds, 1999 (19). 15-21. o.
[2] Phillipson, Freddie: Dimitris Pikionis (1887–1968). Architectural Review, 2022.
[3] Dimitris Pikionis Architect 1887-1968: A Sentimental Topography. London: Architectural Association, 1989. 68-69. o.
[4] Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2020. 126. o.
[5] „Ó föld, te, aki mindent magad mértékéhez csökkentesz, te vagy a modulus, amely minden dolgot áthat." – írja Pikionisz A Sentimental Topography c. esszéjében.
[6] Dimitris Pikionis Architect 1887-1968: A Sentimental Topography. London: Architectural Association, 1989. 68-69. o.
[7] Papandreou, Nick: The Magical Path to the Acropolis. Athens: Melissa Publishing House, 2016. 82-83. o.
[8] Fampton, Kenneth: For Dimitris Pikionos. In: Dimitris Pikionis Architect 1887-1968: A Sentimental Topography. London: Architectural Association, 1989. 6-9. o.
[9] Pikióni, Agni: Dimitris Pikionis. His work on the Acropolis (1954-1958). Quaderns d´Arquitectura i Urbanisme, vol. 190, 1991.
[10] Chevroulet, Irène Vogel: The paths of gods and architects: From Japan to the Acropolis—the landscapes of Dimitris Pikionis. Journal of Landscape Architecture, 15:1, 2020. 32-53. o.
[11] Philippides, Dimitri–Pikióni, Agni: Dimitris Pikionis in situ. In: Birksted, Jan: Relating architecture to landscape. London: E & FN Spon, 1999. 187-198. o.
[12] uo.
[13] Lányi András: Menekülés a győztesek táborából. Liget Műhely, 2023.07.05. https://ligetmuhely.com/liget/lanyi-andras-menekules-a-gyoztesek-taborabol/
[14] Pitirim Sorokin orosz származású szociológus az emberi társadalmak három különböző kulturális tendenciáját, mentalitását különböztette meg: (1) a szenzuálist, amelyben a folyamatosan változó materiális valóság közvetlen érzékelése és racionális értelmezése határozza meg a társadalom viszonyait és működését, (2) az ideacionálist, ahol spiritualista szemlélet uralkodik, és amely az immateriális valóság megragadására és az emberfeletti ideák és értékek elérésére törekszik, valamint (3) az idealistát, amelyben a két tendencia egyensúlyba kerül. Sorokin a modernitás társadalmát a szenzuális míg például Athén aranykorát és a reneszánszt az idealista mentalitással azonosította.

A cikk és a 20. századi görög regionális modern építészet kutatása a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jöhetett létre. A kutatás kiindulópontja Gácsi Zsuzsanna A topográfia emlékei c. TDK dolgozata volt. A kutatás résztvevői: Gácsi Zsuzsanna, Ramocsai Kata, Kaczián Bertalan, Winkler Márk