Munkásvers-csokor

Az Építészet // Munka tematikus hét következő részében olyan munkásverseket teszünk közzé, melyek építész és munkás, munka és élet viszonyát vizsgálják. A csokorba gyűjtött szövegek korábban az AU Műhely TOA – thoughts on architecture című kiadványaiban jelentek meg.

Cinkfürdő

Hat év után ma reggel gondolkodott el először azon, hogy miért is dolgozik itt az üzemben.
F. - a barátai csak így szólították – közel lakott a gyárhoz, talán ez az, amiért ma itt van és nem a fővárosban keresett magának valamilyen másik állást. Ma reggel az öltözőben az járt a fejében, hogy miért pont egy galvanizáló üzemben dolgozik immár hatodik éve, mi az oka annak, hogy minden munkanapját itt, emellett az óriási fém fürdőkád mellett tölti. Igazából csodálkozott, hogy ez eddig miért nem jutott az eszébe. De ma nem tudta ezt a kérdést kizárni, folyamatosan ott motoszkált a fejében, miközben a hatalmas gép szép lassan emelte ki a csillogó fém elemeket mellette, ő pedig serényen húzta le a cinkfürdő tetején keletkező „fölt", hogy megvédje a mérnökök által megálmodott szerkezetek szépségét. Egy pillanatra elfelejtett minden kérdést, mert megint érezte, hogy az egyik foga mozog és fáj. Mióta itt dolgozik, tudja, hogy fogainak nem tesz jót ez a fémgőz, ez már a hatodik, ami idő előtt távozik a szájából. De már elfogadta. Ma viszont, ahogy a fenti kérdés eszébe jutott, a fogaira is visszaemlékezett, hogy megérte-e elveszíteni őket ezekért a szépen csillogó fémszerkezetekért, amikre a mérnökök aztán olyan büszkék, mikor eljönnek értük. Ez egy pillanatra boldogsággal töltötte el, hiszen ő is részese ennek a hatalmas építkezésnek, ami itt zajlik körülötte.

Szederkényi Lukács
Eredetileg megjelent “B" címen a TOA első kiadásában.

Befejezettség

A bécsi úti Bécsi Szelet Vendéglőben ülve azon gondolkodtam, hogy vajon miért egyre állottabb itt a hangulat és az étel.
Ami egyszer fontos volt valakinek, az már elmúlt. Önmaga sokadik másolata csupán az egész. A lelkesedés és az, hogy mit tartunk fontosnak magunk számára, meghatároz minket.
A gipszkartonos, amikor elkezdte volna glettelni a hézagokat és csavarokat, hirtelen elővett egy fura formájú rézspaklit, amivel szabályos formákat kent a gipszkarton falra. Látszott, hogy elmélyült a munkában és élvezte is azt. Mikor az összes glettformával kész lett csak annyit mondott: befejeztem a falat.
Lehet, hogy a befejezettség csupán egy folyamat lezárása, amit épp az adott pillanatban fontosnak tartott valaki? A már jól beidegződött szakipari módszerek (eltakarom, lekenem, körbefalazom. stb…) is kifejezhetnek valamit, de pont az ilyen feladatok váltak önmaguk sokadik másolatává.
Mint az állott étel a vendéglőben.

Ghyczy Dénes Emil
Eredetileg megjelent a TOA első kiadásában.

A kerítésépítők

Egy tikkasztó reggelen az építész felhúzta fekete nadrágját és felvette fekete zakóját a fekete garbója fölé. A reggeli végeztével megigazította szemüvegét és végigsimította a reggeli fényben megcsillanó fejét. Egy-két falat csúszott csak le a torkán, ezután sétálni indult. Káprázó napsütésben a hegyen, a nagy házak között két munkás levette izzadt szürke felsőjét és fűrészelt tovább. Még messze volt az ebédlő és haladni kellett a kerítés építésével. Szép hosszú fenyőkerítés volt, régi napszítta szürke deszkákból, aminek résein át éppen csak rálátni a nagy fehér házra. A nagy fehér ház szinte világított, ott ült a hegyoldalban egyedül. Épp készültek körbekeríteni, hogy csak ő lássa titkon a várost.
A két munkás derűsen szelte a deszkákat, mikor az egyik pillanatban hirtelen elhallgattak. Az utca üres volt, csupán egy fekete ruhás ember sétált feléjük. Egyre közeledett a járdán a két dolgozó emberhez. Ahogy ilyenkor szokta, most is a házakat kémlelte, de mikor a nagy fehér ház kerítéséhez ért, egy pillanatra megállt. A két kerítésépítő lesütött szemmel tette a dolgát. Az építész rájuk nézett, majd a kerítésre, hunyorított és benézett a deszkák szűk résein át. A nagy fehér ház többé nem volt egyedül. Az építész tudomásul vette őt. Összevonta szemöldökét, a munkásokra fordította a tekintetét, majd megcsóválta a fejét. Mintha mondani akart volna valamit, mintha belehasított volna a felismerés, de inkább sarkon fordult és tovább sétált az utcán lefelé. A két kerítésépítő munkás állt a félig levágott deszka felett. Egymásra néztek és úgy érezték, hogy ismerik valahonnan ezt a kémlelő, fekete ruhás alakot. Szívükbe markolt ez a találkozás és a rosszalló tekintet. Lassan lerakták a fűrészt és a csiszolópapírt a fa bakok mellé a járdára. Soha többé nem látta őket senki.

Ghyczy Dénes Emil
Eredetileg megjelent a TOA első kiadásában.

Az igazi építőanyag

Kócos szellemem
Reggelente
Testemből kiveszem
Sikálom sikálom
S ha már fehér
Megsajnálom
Megfésülöm
Visszateszem
Hej hej hej

Volt egyszer egy József nevű mérnök és bájos neje, Judit, kiknek is frigyét hét egészséges gyermekkel ajándékozták meg az Égiek. Élhettek boldogan és lakhattak bár szép nagy polgári lakásban, annyi szobát mégse bírhattak, ahányan megszülettek szépen sorban. Hiszen szobáik száma nem volt több, mint négy. S ahogy a kis csimóták nőttek, cseperedtek, időről-időre változott, hogy ki kivel lakjék együtt. És ha a helyzet úgy kívánta volt, József és Judit sem valának restek odébb költözni egy-két szobányival. Így például mikor egyik-másik gyermek megházasodott és még nem költözhettek saját lakásba, teljesen természetes volt, hogy az egyik szobát megkapják közös új életüket elkezdésére. Ilyenkor a család többi tagja, beleértve Józsefet és Juditot, költözött, hiszen a helyzet úgy kívánta. Múltak a nyarak, jöttek a telek, s úgy hozta a sors, hogy József és Judit végül mind a négy szobában lakhattak.

Szolgáljon e történet például mindannyiónk számára és tartsuk mindég szem előtt, hogy mi magunk és a bennünk dolgozó Lélek vagyunk az építészet legfontosabb és egyben legalkalmazkodóbb építőanyaga! Higgyük el, hogy már jóval a valós építés előtt beépülünk a házba és azután is ott vagyunk a legeslegbelsejében! Rakjunk bármily vastag hőszigetelést lakhelyünk falára, ha lelkünk és szellemünk lángja nem fűti belülről, hideg lesz az mindég! Mindannyian egytől-egyig hatással vagyunk a környezetünkre. Nem mindegy, hogy jól vagy rosszul, miként a megélezett vagy éppen kicsorbult gyalu a fenyődeszkára.

Felelősségünk súlya mellett reménnyel teli hír, hogy ez az építőanyag ingyen van. Illetve dehogy van ingyen, de a fizetséget nem a tüzép kasszájában kell leróni. A lehetőség van ingyen, hiszen  mindannyiunknak ajándékba adatott, mikor e Földre megszülettünk. Egyikünknek így, másikunknak úgy. Iparkodjunk hát lelkünket és testünket frissen tartani, ha eljön a nagy építkezés napja, készen állhassunk! Renováljuk bár meglévő hajlékunk vagy építsünk teljesen újat, az igazi építőanyag mi leszünk!

Szacsvay Gergely 
Eredetileg megjelent a TOA második kiadásában.

Szerk.: Borenich Levente