„A szépség az igazság ragyogása” – Katona Vilmos: „Az Úr bevonul szentélyébe” című könyvéről

2014-ben megvédett doktori disszertációját követően idén ősszel jelenik meg Katona Vilmos első monográfiája, a kortárs római katolikus templomépítészet interdiszciplináris megközelítéséről. „Az Úr bevonul szentélyébe": Kortárs római katolikus templomépítészet című könyvről Jász Borbála művészettörténész recenzióját közöljük.

Katona Vilmos építész, szakíró a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karán 2014-ben védte meg kortárs liturgikus építészet témában írt doktori disszertációját. A 2020. szeptember 17-én, 18.00-kor a Magyar Építőművészek Szövetségében bemutatásra kerülő „Az Úr bevonul szentélyébe": Kortárs római katolikus templomépítészet című, az értekezésen alapuló kötet interdiszciplináris megközelítéssel egyesíti az építészet történetének és elméletének, valamint a vallástudománynak eredményeit: a liturgikus térhasználat elemzésére kerül sor a műben. A témaválasztás igen aktuális, hiszen a szakrális építészet tekintetében az elmúlt időszakban az építész szakmát és közéletet is igencsak megosztotta a pannonhalmi bazilika belső felújítása, vagy az ökumenizmus jegyében ide sorolható Hagia Sophia mecsetté alakítása. Annyi viszont a nem hívő olvasó számára is nyilvánvaló, hogy a szentélyrekesztő és az áldoztatórács eltávolítása nem pusztán építészeti és esztétikai kérdés; illetve, hogy a templomi díszítőművészet nem pusztán dekoráció vagy vizualizáció.

Katona Vilmos a hazai és nemzetközi kontextualizálás során hangsúlyozza, hogy a római katolikus templomépítészet referenciapontjának a mai napig a II. Vatikáni Zsinat tekinthető, ugyanakkor a liturgikus térhasználat esetén a diskurzus árnyaltabb: „a gyakorlatban megkerülhetetlen a templom egyedi rendeltetése, a közösség hitvallása és a liturgikus hagyomány." A szerző az elemzés során dél- és nyugat-európai példák említése mellett Közép-Európára, így Magyarországra fókuszál, hiszen a régió a XX. században élen járt a liturgikus reform meghonosításában – érvel a szerző. A vizsgált időszak az emblematikus történelmi fordulóponttal, 1989-cel kezdődik, amely az egyház számára is korábban nem várt lehetőségeket teremt. Mindez, összefonódva II. János Pál azon döntésével, miszerint az egyházművészeti kérdésekben helyi püspökök töltenek be döntéshozó szerepet, az egyházi építészet autonómiája elismerésének első meghatározó lépése. A szerző az ebben az időszakban kibontakozó két liturgikus irányzatot elemzi: a közösségre (communio) alapozót, amelynek a liturgia vatikáni, valamint az istenimádatra (devotio) alapozót, amelynek a liturgia tridenti térhasználata felel meg.

Napjaink templomépítészetének célja tehát, amelyet XVI. Benedek is képvisel, egy olyan templommodell kidolgozása, amely mind a zsinat előtti, mind a zsinat utáni térhasználatnak megfelel; tehát mind a közösség, mind az istenimádat útját járni szándékozó liturgikus irányzat képviselői megférjenek, sőt, meg kell, hogy férjenek egy térben. „A szakrális művészet és a liturgikus tér a transzcendensnek van alávetve, ezért nem lehet önkényes." A szerző nem titkolt célja, hogy ebben a szellemiségben kritikát fogalmazzon meg a kortárs római katolikus templomépítészet ismert példái esetén. A műben visszatérő jelleggel méltatja Rudolf Schwarz munkásságát, aki a hitgyakorlatot, valamint tudományos és tervezői tevékenységet egyesíti, feloldva ezzel a liturgikus irányzatok közötti ellentétet a centrális és irányított-hosszházas elrendezés kiegyensúlyozásával.

A Kortárs templomépítészet és a szabadság című fejezetben a II. Vatikáni Zsinat által kimondott, az alkotói szabadság és a liturgia által meghatározott szabályok együttes értelmezését végzi el a szerző. Talán szerencsésebb lett volna, ha a liturgikus minimumkövetelményeket mintegy referenciaként a fejezet elején olvashatjuk. Az egyházművészetek szerepét a VI. Pál örökségét folytató XVI. Benedek „pápai üzenetével" támasztja alá, amelyben kimondja: „az egyház csak a tartalmilag és üzenetében liturgikus művészetet tekinti sajátjának." A művészet és a szépség vonatkozásában a szerző mély, évszázados hagyományokra visszanyúló vallásfilozófiai diskurzusba kapcsolódik, amelyben a transzcendens rendezőelv világi alapja mindig közös: ez a liturgia. „Az Úr vagy a nép felé?" című alfejezet aktuális témát feszeget, amelyet talán a kortárs építészetben is feltűnő participációs jelenség szempontjából is érdemes lenne megvizsgálni: hiszen a liturgiában való részvétel is aktív, ugyanakkor nem összekeverendő a közösségi alapú tervezéssel. A jelenkori templomépítészet motívumait tárgyaló második fejezetben hangsúlyozza, hogy a szerzetesi imaszokások – különösen a bencéseknél – eleve megfelelnek a követendő liturgikus konstrukciónak, s Dom Hans van der Laan templomait dicséri.

A munka fontos tézise, hogy a kereszténység háztemplom-időszaka után a korai bazilikák már a liturgia szempontjából is kiforrott térhasználattal rendelkeznek. A háztemplom prototípus hatását mutatja például Emil Steffann lotaringiai temploma, amely a progresszív szembemiséző irányzatot képviseli. Alapos történeti bemutatást olvashatunk a helyes imairányról, amely kozmikus, eszkatologikus és történelmi (Krisztus második eljövetelére való várakozás) jelentéssel bír, nem jellemezhető egyszerűen a templom keletelésével, példaképp a müncheni Herz Jesu emblematikus, tengelyes térszervezésű templomról olvashatunk. A könyv számos példát vonultat fel, amely az irányított-hosszházas templomtér felé mutat előre, amelyet imairánya hitelesíti.

Az istentisztelet építészeti kiteljesedése című fejezetben azt a térszemléleti korszakváltást mutatja be Katona Vilmos, amely mögött az eredetiséghez visszatérő, a két liturgikus irányt összehangoló szemléletmódja áll. A liturgián alapuló építés lényege, hogy „a mértan nyelvén, a használati térrel fejezi ki a spirituális időt". A mozgalmas architektúra és a statikus tér összevetésében az anyagszerűség elemzésére kerül sor, a tégla használatának helytől is időtől független matériájának szimbolikus megjelenéséről olvashatunk – szemben a genius loci-felfogással. Ebbe az elemzési sorba kerül Nagy Tamás Szentháromság-temploma, amely monasztikus előképeket használ.

Az építőmester által megalkotott ház – vagyis Isten háza, a templom – feladata az evilág üdvösségbe való bevonása. „A szent megtapasztalásában a tér kulcsszerepet játszik, mert képes a figyelmet felhívni a szent eseményre." Később Balázs Mihály fehérgyarmati templomában az építész saját munkára való rácsodálkozás révén juthatunk el ahhoz a megállapításhoz, hogy „a tektonika segítségével nemcsak a térhasználaton, hanem az építés módján keresztül is megérthetjük a liturgia lényegét". Az építőmester, az ács szó szerinti és metaforikus-biblikus értelemben is megjelenik alkotói attitűdben Peter Zumthor, valamint Czigány Tamás és Cseh András pannonhalmi zarándokkápolnája esetén.

A könyv negyedik, Tudományos reflexiók és alkotói önértékelések című fejezete három alkotáshoz fűzött kritikai jegyzeteket tartalmaz az irányított-hosszházas templom, a communio-tér és az építésmód hitelessége témakörében. A profán és a szakrális viszonyát a templomtervező személyes olvasatának vizsgálata során elemzi, valamint a templomszerűség archetípusának feleelevenítéséről beszél.

Katona Vilmos „Az Úr bevonul szentélyébe": kortárs katolikus templomépítészet a liturgia tükrében című műve jó bizonyítéka annak, hogy egy építészeti alkotás létrehozásánál és elemzésénél is interdiszciplináris vizsgálati módszert kell alkalmaznunk. A kötet erénye, hogy „párbeszédet kezdeményez tudományterületek között, és olyan gondolatokat vet föl, amelyek e párbeszédnek nyersanyagot és ösztönzést adnak". A szerző az építészetelméleti és vallástudományi kontextusba „értő módon építette be a liturgikus tér dinamikusságára és a liturgikus közösség szociális, életmód- és állapotbeli rétegzettségére vonatkozó gondolatokat" – fogalmaz Földvári Miklós István, az ELTE Vallástudományi Tanszékének tanszékvezetője, a doktori disszertáció opponense, a kötet egyik lektora. A katolikus templomépítészet alapkövetelményeinek tisztázására való építés garantálja a munka logikus szerkesztettségét. A magyar és nemzetközi szakirodalmat idéző építészelméleti elemzéseket esettanulmányokkal támasztja alá, s gazdagon, sokszor saját képekkel illusztrálja a szerző. Katona Vilmos az – elméleti és fizikálisan is értendő ¬– utazás tapasztalatait összegzi első önálló monográfiájában.

Jász Borbála

A kötetbe itt beletekinthetünk, a szeptember 17-i könyvbemutató Facebook-eseménye pedig itt érhető el.