A Tátikát követők: Tihany- és Szántódrév megújításra váró modern öröksége

"A modern örökség a kortárs építészet számára csak fizikai és szellemi értelemben újrahasznosítható alapanyag lehet? Vagy épp a felújítási rétegek finom összehangolásában, az eredeti modern koncepció szolgálata lenne a kortárs építészet feladata egy-egy ilyen kiemelt jelentőségű modern emlék esetében?" Wettstein Domonkos a Szezonális örökség legújabb részében a szántódi és a tihanyi rév különleges épületeinek történetével, jelenlegi állapotával és potenciális megújulásuk dilemmáival foglalkozik. 

A badacsonyi Tátika étterem elmúlt évben lezajló rehabilitációjának tanulságait és a modern épületek megújításának kérdéseit a sorozat előző epizódjában elemeztük részletesen. Kérdés, a Tátika felújítását követően hogyan alakul a régió megújításra váró modern örökségének sorsa? A tópart elmúlt években meginduló intenzív fejlesztése sajnos a huszadik századi örökség eltűnésével járt együtt, évről évre tűntek el a műemléki védelemre is érdemes, de védtelen szezonális épületek.[3] A még ma is álló emlékek számára ugyanakkor a felújítások is veszélyeket hordoznak. Kérdés, a kortárs építészeti beavatkozások számára a történeti modern épületek csak újrahasznosítható alapanyagot, a kortárs formaképzés kiindulópontját vagy alakhű módon megőrzendő értéket jelentenek?

A hatvanas évek még ma is álló ikonikus épületei közé tartoznak a tihanyi és a szántódi révkikötő látványos, vasbeton héjszerkezetű utasvárói is. Az épületeket a hatvanas évek közepén, az akkor újonnan érkező kompokkal közel egy időben építették fel. A két révkikötő megújítása ismét napirendre került, és a fejlesztés hatvan év elteltével ismét egybeesik az járművek beszerzésével: az elmúlt héten álltak forgalomba az új komphajók.

A hatvanas években az első balatoni regionális terv keretében újult meg az egymással szemközt álló két révkikötő. Bár a két vasbeton héjszerkezetű épületet ugyanaz az alkotó páros, Dianóczki János építész és Detre Dezső szerkezettervező tervezte és látszólag formailag is reflektálnak egymásra, a két épület mégsem egy időben készült el és erről sok helyen ma is téves információ szerepel. Elsőként ugyanis a tihanyi épület valósult meg, a szántódi épület tervezésére és kivitelezésére pedig csak közel öt évvel később került sor. Ez a különbség leginkább az épületek részletképzésében és iparosított szerkezetek alkalmazásában mutatkozik meg.

Az allegorikus formálás és az invenciózus szerkezetalkalmazás nem egyedi a balatoni építészetben. A könnyed, szezonális építészet lehetőséget adott a szerkezeti és formai kísérletezésre. Ennek egyik első példája a Zielinski Szilárd és Ray Rezső tervei szerint 1905-ben elkészült földvári Balaton Klub, amely az ország első nem ipari funkciójú vasbeton épülete volt. Karakteres, könnyed vasbeton formaképzésével a huszadik századi balatoni építészet előfutárává vált. Ezt a hagyományt folytatta az ötvenes évek végén meginduló Balaton-fejlesztésben lehetőséghez jutó fiatal építészgeneráció, akik a szocialista realizmus ideológiai kényszerét követően épp a Balaton-parti feladatokkal egy időben nyithattak ismét a modern építészeti formálás felé. A könnyed vízparti feladatok és a „szabad" táji környezet izgalmas kísérletezésnek nyitott teret. Polónyi Károly karakteres V formájú tetővel fedett variábilis szerkezetei, a tihanyi alsóközpontban Bérczes László és Szittya Béla tervei szerint felépült, háromponton támaszkodó héjszerkezet vagy épp Callmeyer Ferenc épületei is ezt példázzák, és hasonló megközelítéssel dolgozott Dianóczki János a két révkikötő épületein is.

Tihanyrév

A tihanyi és szántódi révkörnyék megújításánál nem csak a kompforgalom rendezésére törekedtek. A révkikötők mellett mindkét oldalon kempinget és motelt is felépítettek. Elsőként a tihanyi révkörnyék rendezése készült el, a munkálatok már az ötvenes évek végén elindultak. Bár a balatoni regionális tervben Tihanyt az egynapos kirándulóforgalom célpontjaként jelölték meg, és ezért a nagyobb hotelek, üdülők építését kezdetben tiltották, az Ófalutól távolabb eső révkörnyéket „a déli part átcsapódásának" tekintették, azaz itt láttak lehetőséget a szállásfejlesztésre.

Épp ezért már a fejlesztés első éveiben, az ötvenes évek végén elkészült a kemping és a motel, a hozzájuk tartozó étteremmel. A gyors építkezésre a szálláskapacitás hiányának mielőbbi kielégítése miatt volt szükség. A motelépületeket például az 1958-as brüsszeli világkiállításról vásárolták és szállították át, majd építették fel, Tihany mellett még Siófokon, Földváron és Keszthelyen is. Az ideiglenes motelépületek mellett épült fel a Kis Tihany szálló a déli part főmérnökeként tevékenykedő Polónyi Károly tervei szerint, valamint a Földesi Lajos által tervezett étterem egység, amelyhez Polónyi Károly és Klimov Borisz előregyártható variábilis szerkezeti rendszerét használták fel.

Később a moteleket elbontották és a siófoki Aranypart mintaterveit követve felépült a Tihany Hotel. A siófoki szállodasor terveit Kun Attila adaptálta; elsősorban a talajviszonyok miatt kellett módosítani az épület alapozásán és földszinti téralakításán. Ebből az épületből további egységeket kívántak elhelyezni az elbontott motelek helyén, de ehelyett csak az épület későbbi, L alakban történő bővítésére került sor. A szállásépületek mellett viszont kezdettől fogva üzemelt a kemping, melynek kiszolgáló épületeit, a révkikötőben álló várótermeket is jegyző, az UVATERV-ben dolgozó Dianóczki János tervezte.[4]

A révkikötőben a motelek felépítéséből hátramaradt alapanyagból készítették el a hosszanti elrendezésű, V formájú tetővel fedett „üzletházat". Ez az épület, bár formája hasonlít a Polónyi Károly által kidolgozott variábilis szerkezetrendszerre, attól független, egyedi megoldásként valósult meg. A kereskedelmi egységet követően Dianóczki a vízparton egy körformájú várótermet helyezett el, amelyet légies, kúpformájú vasbeton szerkezettel fedett és középen egy vízgyűjtő medencét helyezett el. A belső térben váróterem, jegypénztár, poggyásztároló és mellékhelyiségek kaptak helyet. Az 1962-re elkészült épület korabeli leírása így összegezte a tervezői szándékokat:

Az egykori váróterem még ma is áll, igaz jelentősen átépítették és ma már vendéglátóhelyként üzemel, ha épp van üzemeltetője. A körépület ma már nem a hajótársaság tulajdonában áll, ezért a jövőbeni kikötőfejlesztés ezt az épületet nem érinti. A mögötte húzódó, V formájú tetővel fedett egykori üzletházat néhány évvel ezelőtt elbontották, ma már apartmanházak állnak a helyén. A jelenleg tervezett fejlesztés elsősorban a komphoz vezető felhajtó út nyugati oldalát célozza. Ezen a területen is fellelhetőek a huszadik század emlékei.

Az út mellett még ma is áll a harmincas években Kotsis Iván által tervezett kőburkolatú hajózási épület, amelyet jelenleg is a hajótársaság használ.[6]  Kotsis a hajózás számára szimmetrikus, középen kiemelt felépítményű épületet tervezett, a két „oldalszárnyát" alacsony hajlású, nagy ereszkiülésű, kontyolt nyeregtető síkokkal fedte. A látszólag szikár formálású épület a tetősíkok dinamikájával kiindulást adhatott a hatvanas években elkészült épületeknek, miközben a tömörségét ellenpontozó transzparens szerkesztésű modern utasvárók inverz formálással különböztetik meg a kikötő történeti rétegeit. A hajózási épület előtt elterülő parkban helyezték el 1963-ban Kerényi Jenő Legenda című szobrát. Remélhetőleg a fejlesztés során a Kotsis Iván által tervezett épület értékeit felismerve rehabilitálják és idővel – a fejlesztés közvetett hatására – az eltérő tulajdonban lévő körpresszó is megújulhat. Sajnos az épület nem áll védelem alatt.

Szántódrév

A tihanyi váróterem szántódi párja csak öt évvel később készült el. A vízpart rendezését és a part feltöltését 1963-ra már rendezték, de az épület tervezésére és kivitelezésére 1967-ig várni kellett. Korábban a műút egy hosszú töltésen, két oldalról a vízfelülettel szegélyezve vezetett ki a kikötőfejhez, ahol egy kisebb utasváró épület állt. Első ütemben az út Zamárdi felőli oldalán lévő öblöt töltötték fel, ahol strandot és kempinget helyeztek el, majd később itt épült fel az egyik Touring hotel egység is. A feltöltés révén a révkikötő számára is a korábbinál tágasabb helyzet alakult ki. Az új utasváró tervezési feladatát szintén Dianóczki János és Detre Dezső alkotópárosa kapta. A víz közepébe nyúló félsziget csücskén feltáruló tájképi helyzetben dinamikus formálású épületet helyeztek el, amely egyrészt egy 17,5x12 méter alapterületű várócsarnokból és a 110 m2-es szolgálati épületszárnyból állt. A csarnokot hiperbolikus-paraboloid felületű vasbeton héjszerkezetettel fedték.

A jelenlegi állapot ugyanakkor rendkívül ellentmondásos. Bár a csarnok héjszerkezete és az üvegfal is közel eredeti formájában áll (bár a falakra matricázott hullámok és a betonfelületek színezése rendkívül bántóan hat), a szolgálati épületsávot viszont jelentősen átépítették. A héjszerkezetet visszafogottan aláhúzó, a tető karakterét erősítő szikár épületelemet több ütemben bővítették, és egy önálló épületkomplexumot alakítottak ki, amely léptékében a héjszerkezet fölé nő, és ezzel csorbítja ez eredeti szerkezet nagyvonalúságát. Ez az additív bővítés csak tovább fokozza a révhez vezető utat kísérő kereskedelmi egységek amúgy is zavaros összképét. A révkörnyék tervezett rendezése ebben a kérdésben remélhetőleg rendet tesz és kulturáltabb környezetet alakít ki a kompra várakozók számára. Ugyanakkor kérdés, mi lesz a védettség nélküli utasváró sorsa. A látványos héjszerkezetet várhatóan megújítják és a nyeregfelületet mint elemet megőrzik, de az üvegfelület részletképzése, osztása elveszik, az eredeti kompozíció részét képező horizontális tömeget pedig várhatóan elbontják. A túloldali Körpresszó esetleges felújítása során is hasonló dilemmák jöhetnek elő.

Kérdés, egy ilyen jelentős átalakulás során megőrizhető-e az épület, vagy csak egy lecsupaszított szerkezeti elem marad mementóként, amelyet aztán a kortárs design és technológia burkol körbe? A kortárs építészet túlexponált eszköztára nem billenti-e ki az épület hatvanas évekhez kötődő időbeli hitelességét? A modern örökség a kortárs építészet számára csak fizikai és szellemi értelemben újrahasznosítható alapanyag lehet? Vagy épp a felújítási rétegek finom összehangolásában, az eredeti modern koncepció szolgálata lenne a kortárs építészet feladata egy-egy ilyen kiemelt jelentőségű modern emlék esetében?

A Tátikához hasonlóan kihívást jelent, hogy az eredeti állapot visszaállítható-e, rekonstruálható-e hitelesen? Hogyan lehet az új funkcionális igényekhez és technológiai megoldásokhoz adaptálni a hatvan évvel ezelőtt elkészült modern épületeket? Különösen nagy kihívást jelent a balatoni modern örökség szempontjából, hogy a hőszigetelés nélküli filigrán szezonális épületek karakterét szükséges megőrizni.

Egy regionális-tájegységi örökségvédelmi koncepció lehetőséget adna az egykor regionális összefüggések mentén kialakított, ma különböző települések és tulajdonosok közt széttagolt örökség egységes kezelésére. Erre a széttagolt helyzetre lehet példa a tihanyi és szántódi révkikötőben álló két ikonikus héjszerkezet megújítása is. A szántódi kikötőépület megújítása a közeljövőben várható, de kérdés, a héjszerkezeten túl helyreállítják-e az eredeti részleteket vagy mindez csak apropót adhat a kortárs építészet szárnyalásához. A tihanyi Körpresszó ugyanakkor nem a hajótársaság tulajdonában áll, így nem tud egységes program keretében megújulni, pedig az épület ráépítések és átépítések során létrejött groteszk formája szomorú látványt nyújt a tópart egyik legforgalmasabb pontján.

Az épületpár meghatározó eleme a régió épített örökségének. Egyszerre őrzik a korszak szerkezeti innovációjának és kreatív modern formálásának emlékét, miközben a tájképi helyzetükből adódóan a közemlékezetben is fontos szerepet töltenek be.

Wettstein Domonkos

Szezonális örökség: A Balaton kultúrtáj, miközben kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába. A nyaralótelepek tipológiáját és huszadik századi történetét az MTA Bolyai kutatási program keretében vizsgálom.

[1] Dianóczki János: Üzletsor és hajóállomás, Tihany-rév. Magyar Építőművészet, 12 (1963) 5, 46.
[2] Dianóczki János: Szántód-rév, kikötőépület. Magyar Építőipar, 17 (1968) 1, 56.
[3] A bontások kapcsán elég csak Virág Csaba füredi vitorlásklubjának nagy vihart kavaró bontására vagy az ezüstparti üdülősorra és az Orion bárra gondolnunk. A Szezonális örökség sorozatban ezeket az emlékeket mutatjuk be és igyekszünk felhívni a figyelmet a még megmenthető épületekre.
[4] Perényi Flóra: Kísérleti építészet: A hazai kempingek vizsgálata három eltérő irányzat példáján keresztül. In: Bun, Zoltán; Szabó, Levente (szerk.) Építészet és Innováció : a BME Építőművészeti Doktori Iskola tanulmánykötete 2019/20. BME Építőművészeti Doktori Iskola, Budapest, 2020, 196-211.
[5] Dianóczki János: Üzletsor és hajóállomás, Tihany-rév. Magyar Építőművészet, 12 (1963) 5, 46.
[6] Szintén Kotsis Iván tervei szerint készült el a Balaton villamosítását szolgáló korai transzformátor épület, amelyet azonban később elbontottak.
[7] Dianóczki János: Szántód-rév, kikötőépület. Magyar Építőipar, 17 (1968) 1, 56.

Irodalomjegyzék:
Hajtó Ödön: Utasváró épület a Tihanyi révnél. Beton 23 (2015) 7-8, 26.
Dianóczki János: Szántód-rév, kikötőépület. Magyar Építőipar, 17 (1968) 1, 56.
Dianóczki János: Üzletsor és hajóállomás, Tihany-rév. Magyar Építőművészet, 12 (1963) 5, 46.
Mádl Janka: Nyár végi révbeérés. Lechner Tudásközpont, 2017. szeptember 1. https://lechnerkozpont.hu/cikk/nyarvegi-revbeeres
Perényi Flóra: Kísérleti építészet: A hazai kempingek vizsgálata három eltérő irányzat példáján keresztül. In: Bun, Zoltán; Szabó, Levente (szerk.) Építészet és Innováció: a BME Építőművészeti Doktori Iskola tanulmánykötete 2019/20. BME Építőművészeti Doktori Iskola, Budapest, 2020, 196-211.
Vukoszávlyev Zorán: Mai szemmel Kikötõépület, Szántód-rév (1962–1963) Építészet: Dianóczki János (1928–1991). Metszet 5 (2014) 1, 7.

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.
Wettstein Domonkos: A Balaton régió mint kísérleti territórium. Az építészet pozíciói az üdülőterületi regionális tervezés kialakulásában. / The Balaton region as an experimental territory: Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary. Építés-Építészettudomány 44 (2016) 1-2. 129-177.
Wettstein Domonkos: A Desire for innocence? Collectivity and recreational architecture around the lake Balaton (1957–1968). In: Ákos Moravánszky, Judith Hopfengärtner, Torsten Lange (szerk.): East-West-Central 01: Re-humanizing Architecture.: New Forms of Community 1950-1970. Birkhäuser Verlag, 2016.

Szerk.: Winkler Márk