Toronyház-vita - A tiltás visszafelé elsülő fegyver

"A tiltás sosem vezet jóra, mert a jogos igényekre adott válasz utat tör magának, csak nem mindig úgy, ahogy a tiltó hatalom azt elképzelte." Eva Mihály Amichay Tel-Avivban élő városgazdász vitasorozatunk következő részében a közmegegyezéses városfejlesztési stratégia hiánya felől közelíti meg a budapesti toronyház-kérdést.

Ha egy városnak nincs közmegegyezéses stratégiai terve, akkor olyan esetlegessé válik a fejlődése, mint ma Budapestnek. 

Régi bűne ez a főváros politikai és szakmai vezetésének.

Az 1970-es évek végén írtam egy cikket az általános rendezési tervnek nevezett "színes térképről" – jószerivel az állásomba került a kritikám, nem mintha sajnáltam volna otthagyni a kreativitástól mentes, hivatali szellemű fővárosi tanácsot. Amikor az ezredforduló után bementem az épületbe, ugyanaz a szellemiség fogadott, sem a főépítésznek, sem a főpolgármester helyettesének fogalma nem volt arról, hogy milyen alapvető változások jellemzik a városrehabilitációt a világ boldogabbik részein. A nagyszerű Podmaniczky Frigyes nevéhez méltatlan program egy projektlista volt, a megvalósíthatóság értelmének és lehetőségének vizsgálata nélkül.

Akkor már 25 évet éltem egy olyan városban, ahol nagyon alapos munkával, a lakosság széleskörű bevonásával készült el a stratégiai terv, a cselekvési program, amely nem csupán a város elképesztő fejlődésének nyitott utat, hanem önfenntartóvá, a kormánytól gazdaságilag független várost igazán szabaddá tette. A Tel-Avivban átélt változás a tanulmányaimra emlékeztetett, arra a Budapestre, amely a XIX.-XX. század fordulóján a haladás élvonalában volt, majd a II. világháború után fokozatosan ledolgozta minden előnyét, és a romlást a rendszerváltás sem állította meg.

2008-ban írtam a Népszabadságban: "a koncepcionális várostervezést, amit 150 évvel ezelőtt nagy tehetséggel műveltek elődeink, mint haszontalan gyeplőt a lovak közé dobta a rendszerváltó városvezetés, de ami véletlenül a markában maradt, azzal sem tud bánni. A városnak ma nincs kijelölt fejlődési iránya. Ahhoz pedig, hogy egy nagyváros jövőjét a kor szellemének megfelelően határozza meg a város vezetése, nem pénz kell, hanem szakértelem és empátiás készség. Budapest tragédiája, hogy a vezetőiből mindkettő hiányzik. Szakértelem, hogy a város vezetői tisztában legyenek Budapest egészének és a tőle elválaszthatatlan környék komplex problémahalmazával, és legalább ennyire azzal is, hogy milyen nemzetközi kísérletek zajlanak az utóbbi évtizedekben a nagyvárosi problémák megoldására. Mert csak ilyen, kettős ismeret birtokában lennének képesek arra, hogy megalkossák azt a programot, amellyel rehabilitálni lehetne Budapestet. Az empátiás készség hiánya miatt Budapest lakossága mindmáig nem részese a közös jövő megalkotásának. A vezetők ma is azt hiszik, hogy ők mindent jobban tudnak, és munkájukat az “akadékoskodó civilek" csak zavarják. A “lakossági egyeztetést" kipipálandó, kényszerű programnak tekintik, s az annak során felmerült javaslatokat eszük ágában sincs komolyan venni. [A lakossági igények felmérésére a főváros több kezdeményezést is indított, melyek közülnéhány kisebb vagy nagyobb léptékű felmérésről az Építészfórumon is beszámoltunk. – a szerk.]

A korábbi városvezetőknek meg volt a lehetőségük, hogy gazdaságilag önállóvá tegyék a várost, csak az nagyon komoly, alapos előkészítő munkát igényelt volna, harcot, egyezkedést, küzdelmet a kormánnyal. Ámde szakmailag hiteles indokokkal el lehetett volna jutni annak megértetéséhez, hogy egy önellátó önkormányzati rendszer a kormánynak is előnyös, hosszú távon.

Mi köze ennek a toronyházakhoz?

A stratégiai terv készítőinek szembe kellett volna nézniük azzal a fontos kérdéssel, hogy hol és miként épüljön a XXI. századi Budapest oly módon, hogy az funkcionálisan és látványában se tegye tönkre a belső területek értékes városképét, ugyanakkor lehetőséget adjon a fejlődésre, a mai építészeti értékek megteremtésére.

A magasságra törekvés nem ördögtől való, Budapesten is lehetett volna adekvát helyet találni egy új, korszerű városrész kialakításával. Nyilvánvalóan nem a Bazilika vagy a Parlament szomszédságában, de nem is azon ügyeskedve, hogy tüntessük el a városképből. Ráférne Budapestre egy olyan negyed, ami büszkén vállalja a korszerűséget minden ízében, mégis a meglévő városszövetbe képes illeszkedni. Ilyen lehetett volna a Csepel sziget északi csücske, az M0-tól északra, de azt elbaltázták a szennyvíztisztítóval, a fölösleges M4-es metróval. Évtizedek óta elavult tervek megvalósítási kényszerével, az "utánfutó" várospolitikával.

A toronyház-építés komoly szakmai feladat, de nemcsak az építész, a statikus számára, hanem a várostervezőé is. De ki tervezi ezt a várost manapság?

Várost tervezni, egy meglévő várost rehabiltálni, okosan fejleszteni nagyon összetett probléma – erre olyan egyszerű választ adni, hogy legyen toronyház vagy nem: értelmetlen. A tiltás pedig sosem vezet jóra, mert a jogos igényekre adott válasz utat tör magának, csak nem mindig úgy, ahogy a tiltó hatalom azt elképzelte. Legyen szó szesztilalomról vagy a toronyházak építésének tilalmáról. A kérdés nem az, hogy igen, vagy nem, hanem az, hogy hogyan.

A fotó sajátom, Tel-Aviv ma legnépszerűbb belvárosi negyede, amely összhangot teremt a régi épületek, a közpark és a toronyházak között. Nemcsak esztétikailag, hanem gazdaságilag is, mert a toronyházak "fizetik" a meglévő területek, épületek rehabilitációját. Az "üzleti terv" egyensúlya biztosítja a megvalósíthatóságot.

Eva Mihály Amichay, városgazdász

Szerk.: Hulesch Máté