A túlélés ára – A Baross utcai Kubinek-ház és ami mögötte van

A főváros építészeti öröksége és az azt szétrobbantani akaró ingatlanberuházó nagytőke között zajló (igen egyenlőtlen) háború egyik külön frontját jelentik azok a kisebb, jellemzően földszintes, esetleg egy emeletes házak, amelyek története még az eklektika előtti időkre, az egykorvolt klasszicista Pest világába nyúlik vissza. Ez a pár épület valamiképp túlélte a Budapest Atlantiszának is nevezett, dualizmus-korabeli nagy építészeti léptékváltást, s ma egy olyan világ hírmondójaként dacolnak az idővel, amelyet nemhogy a valóságban, de még fotókról, ábrázolásokról is csak kevéssé ismerünk.

Nem véletlen, hogy a városszövet ezeken a pontokon lyukad át a legkönnyebben. A befektetői tőke itt érzi a legkisebb ellenállást, hiszen a kis épület kevesebb bérlőt vagy tulajdonost, és a gyakran kisebb komfortfokozatot is rejt. Ráadásul ezek az alacsony házak vizuálisan is elütnek a környezetüktől, nem erősítik az utcakép egységességét, így esetleges eltűnésükre is kevésbé reagál érzékenyen a közvélemény.  Az utóbbi pár évben jónéhány ilyen kicsi, de nagymúltú ház vált üres építési telekké. Nagyobb ellenállás csak akkor alakul ki, ha a bontani ítélt házhoz valamilyen sokak számára ismert történet vagy kultúrtörténeti tény társul, mint legutóbb a Kazinczy u. 55. (Wichmann-kocsma), és a Márvány u. 6. (Márványmennyasszony vendéglő) estében.

Az ilyen házak sorsa innentől jellemzően négyféleképpen alakulhat. Az első a teljes bontás, azaz a múlt egy újabb szeletének nyom nélküli eltűnése. Ennél csak egy fokkal jobb a „faszádizmus", vagyis az utcai homlokzat kivételével történő elbontás. Az épület ez esetben is elpusztul, de legalább a történeti utcakép (vagy inkább annak illúziója) fennmarad. A harmadik eset igazi horror: az épület homlokzata, esetleg bizonyos terei is megmaradnak, de a házat körbeépítik, belefoglalják egy nagyobb, magasabb tömbbe, az új beruházás lényegében elnyeli az eredeti épületet, hibrid szörnyszülöttet hozva létre.  Végül a negyedik fokozat, amikor a történeti épület integritása megmarad, „csupán" a környező terét veszik el: ilyenkor a ház mögötti udvarra húznak fel egy méretében, léptékében jóval nagyobb új épületet; ez általában akkor történik, ha a kiszemelt épületet erős műemléki védelem óvja, és ezt még politikai kapcsolatok révén sem sikerül a beruházónak áttörnie.

Ez utóbbi sorba tartozó túlélő a Baross utca 40. számú ház is. Nem tartozik a Józsefváros legismertebb műemlékei közé, pedig a kerület legrégibb épületét tisztelhetjük benne. Ráadásul az alkotója sem akárki: a hazai klasszicizmus (Pollack Mihály melletti) legnagyobb alakja –  Hild József tervezte a Kubinek család részére még a XIX. század első felében. Igaz, eredeti klasszicista architektúráját nem sokáig őrizte, mivel egy alig húsz évvel későbbi átépítés során Diescher József tervei alapján egyemeletesre bővítették, homlokzatát pedig korai romantikus stílusban rajzolták át.

Ebben a formájában, a nagyobb eklektikus bérpaloták között túlélve, „kis virágfüzéres házként" lett a fővárosi utcakép része. A XIX. század végétől a Semmelweis Egyetem campusának részévé vált, előbb a patológia, majd a fül-orr-gégészeti rendelő működött benne, legvégül raktárnak használták. Az időközben műemléki státuszt kapott épületet az egyetem végül 2004-ben eladta. Állapota addigra vált igazán aggasztóvá, lényegében az összedőlés szélére került: megbontott tetőszerkezetét, összefirkált homlokzatát, bedeszkázott ablakait elnézve kevesen tettek volna fel nagyobb összeget a kis ház megmaradására.

Az épületet megvásárló befektető számára – nyilvánvalóan leginkább az ingatlan mögötti udvar, valamint az egyemeletes ház fölötti szabad légköbméterek miatt –  vonzó ingatlan kálváriája azonban csak ekkor kezdődött el igazán.Több, egymástól alapjaiban különböző terv is készült, míg a most látható beruházás megvalósult.

Az első elképzelés egy az épület mögötti udvaron megvalósuló 73 szobás szállodára vonatkozott. A koncepciót Páhy Árpád építész 2009 februárjában mutatta be a Központi Tervtanács előtt. A tanács a tervet bár részleteiben alaposan kidolgozottnak, ám alapjaiban túlzónak minősítve elutasította. Az indoklás szerint a beépítés tovább növelte volna a már eleve túlzsúfolt Baross utca forgalmát, ráadásul a terv  szállodai funkciónak való megfelelés erőltetett kényszerében lényegében megerőszakolta volna a Hild-Diescher-féle házat: más lehetséges megoldás híján például a főbejáratot jelölte ki az autós megközelítés számára (ahonnan aztán lift süllyesztette volna le a járműveket a mélygarázsba), míg a gyalogosan érkezők számára az egyik földszinti ablak kibontásával biztosítottak volna bejáratot. Az ambiciózus tervről annak idején Zsuppán András írt az Építészfórumon.

Egy évvel később egy másik igen komoly név, a Skardelli György által jegyzett terv látott napvilágot. Az előzőnél jóval kisebb léptékű, így jóval megvalósíthatóbbnak is tűnő, Hospital Stáció névre keresztelt projekt 25 szobás magánklinikává alakította volna a házat. Skardelli túlzásoktól mentes tervén a műemlékházhoz az udvar felől, az eredeti épülettel párhuzamos tömegű, ahhoz léptékében és megjelenésében is illeszkedő új szárny csatlakozott volna úgy, hogy a két tömb közötti harmonikus átmenetet a régi ház nyeregteteje helyén kialakított lapos tetőterasz biztosította volna. A terv végül a beruházó elállása miatt nem vált valósággá, pedig alighanem a legemberibb, egyúttal a környék adottságaihoz (SOTE-klinikák szomszédsága) leginkább illeszkedő koncepció lett volna.

2017-ben aztán egy minden eddiginél bizarrabb, a közvéleményt valósággal sokkoló tervvel állt elő a befektető. Az értékesíthető négyzetméterek maximalizálásának minden más szempontot háttérbe toló, Palota Apartmanház névre keresztelt terv már hétemeletes tömböt húzott volna a szűk udvarra. Ám nem ez a tény volt a terv legmeghökkentőbb eleme, hanem az, hogy az építész Komjáthy Attila terve szerint a Hild-féle műemlékház fölé is került volna még három emelet, méghozzá a történeti épülettől szándékosan elütő forma- és anyaghasználattal, leginkább valamiféle rémisztő, magashomlokú vízfejjé változtatva az eredeti épületet. (Vincze Miklós a 24.hu hasábjain egyszerűen csak Frankenstein-tervnek nevezte a látványrajzot, ennél találóbb kifejezést mi sem tudnánk találni.) A legijesztőbb az, hogy az elképzelés elsőre zöld lámpát kapott a fővárosi építészeti hatóságtól, hogy aztán pár hónap múlva a Miniszterelnökség által kezdeményezett felülvizsgálati eljárás hatására visszavonják azt.

Így jutottunk el 2019-ig amikor az immár PP Baross Kft. névre hallgató beruházó szintén Komjáthy Attila által készített, módosított tervei végleges engedélyt kaptak. Ennek keretében megmaradt az hétemeletes udvari tömb koncepciója, lemondtak viszont az eredeti műemlékház fölötti légtér beépítéséről. A megvalósult terv erősségeként értékelhető, hogy az új épület magassága akkurátusan illeszkedik a szomszéd házakéhoz, egységes tetővonalat létrehozva. További pozitívum, hogy az új tömb utcai homlokzati tagolóelemeit sikerült úgy kialakítani, hogy az a Baross utca felől nézve viszonylag egységes, rendezett képet mutat, s az előtte álló kis műemlékházat is engedi érvényesülni.

A Hild-Diescher-féle épület felújítása a műemléki szempontoknak megfelelő igényességgel történt. A legnagyobb örömhír, hogy megmaradt az eredeti, tardosi mészkőből készült lépcsőház, és az eredetivel azonos formában gyártották újra a lépcső vas korlátját, valamint a nyílászárókat. Ily módon a ház emeletén két igazán szép műemléklakást sikerült kialakítani, míg a földszinten egy rendes városi házhoz illően üzletek kapnak majd helyet. Újdonság, hogy beépítésre került a tetőtér, amit sikerült úgy megoldani, hogy ez ne változtassa meg a ház utca felőli képét; míg az udvar felőli oldalon a tető hajlásszögének megtörésével csatlakozik az eredi épület az új tömbhöz.

Feltűnő változás a ház átszínezése: az elmúlt évtizedekben megszokott homoksárga homlokzat salakvörösre váltott. Falkutatás alapján közelítettek az eredeti színhez, a füzérek díszítése azonban nem mondható hitelesnek. Már a 2010-es, meg nem valósult Skardelli-féle magánklinika látványrajza is a mostani homlokzat színben ábrázolta a házat. Sokkal inkább disszonáns a félköríves záródású ablakok fölött újraalkotott, Diescher-féle virágdísz homlokzattól elütő, vakító fehérsége, ami által a füzérek most inkább emlékeztetnek a 90-es évek családiház-építészetének giccses stukkódíszeire, mintsem a XIX. század biedermeier romantikájára.

Az udvar beépítésének mértékét éppen sikerült az elviselhetőség határán belül tartani: megmaradt valamennyi a tér szellősségéből, sőt, a földszinti lakások még egy kis kertkapcsolatot is kaptak. Az épületben összesen 53 lakás készül el, többségben kicsi, 30-35 négyzetméteres garzon. Vagyis az ingatlan kiosztását nyilvánvalóan a profitmaximalizálás szempontja határozta meg, ám érdekes módon ez esetben ez a városszervezés érdekeivel is egybeesik. A kis lakások használói ugyanis valószínűsíthetően nem autóval közlekedő családok, hanem sokkal inkább a Semmelweis Egyetemen tanuló fiatal, fizetőképes (nyilván nagy részben külföldi) hallgatók köréből fognak kikerülni.

A Baross utca 40. szám alatt megvalósuló ingatlanberuházás erős kompromisszum eredménye. Lehetett volna sokkal jobb, de sokkal rosszabb is. Távol áll a város fejlődése szempontjából ideális megoldástól, ám végeredményben mégiscsak megmenekült egy kicsiny műemlék, s a másfél évtizeden át húzódó engedélyeztetési folyamat annak az egyre ritkább eseteknek a példája, amikor a hatóságok képesek voltak legalább részben eleget tenni a megmaradt műemlékvédelmi jogkörükből következő feladataiknak. Nem lehet eléggé értékelni ezt a tényt a 2020-as évek Magyarországán.

Csikós Gábor

Szerk.: Pleskovics Viola