A végtelenbe vezető szőlőskerti út

A Bártfai-Szabó ház már több helyen szerepelt az építész szaksajtóban. Az épülettel eddig foglalkozó, egytől-egyig gondolatébresztő írások jól mutatták be, hogy egy családi ház is hány eltérő módon közelíthető meg, ha valóban sokrétű alkotásról van szó.

A magyar építész szakma szociológiájának egy erősen vitatható változata, Japán, a tradicionális háromosztatú ház, Bán Ferenc, C. Lévi-Strauss, Lao-ce és Umberto Eco is felbukkan a szövegekben. Jómagam a MÉSZ V4 családi ház válogatás kapcsán találkoztam az épülettel, amely vita nélkül be is került a Magyarországot 2020-ban képviselő négyesbe. A Baumit Life Challenge-díj (családi ház kategória és közönségdíj egyaránt) remek apropó arra, hogy az akkor gyorsan papírra vetett laudációt teljesebbé téve megpróbáljam bővíteni az értelmezési lehetőségek körét és egyben egy-egy ponton reflektáljak is a korábbi elemzésekre.

Az egykori szőlőterület Budakeszin lassan és most már elkerülhetetlenül beépül, átváltozik, ahogy terjeszkedik a város. A még a rendszerváltás előtt kezdődő, ellentmondásos folyamat megállíthatatlannak tűnik itt is, és a Budapest körüli településeken mindenütt. A Törökvész utca, melynek a végén már az erdő kezdődik, még a folyamat elején tart, a telkek egy része egyelőre felhagyott, vagy alig művelt kert, de lépten-nyomon látszanak építkezések is. A jelenlegi köztes állapot önmagában is különös jelenség, érdemes lenne rögzíteni az utókornak, dokumentálni az átalakulást, mert a múlt nyomai gyorsan fel fognak oldódni egy új realitásban.

A kátyús úton lassan haladva nem várt meglepetés bukkan elő a „semmiből". Gondosan tervezett corten acél bejárati kapu, frissen ültetett fák, és egy meglepően hosszú tornác mögé bújó ház, egy szokatlan, de barátságos idegen. Egyszerre zárkózott és hívogató. Elsőre könnyen érthetőnek tűnik, de rögtön érzékelhető az is, hogy van benne valami rejtélyes, ami megfejtésre vár.

A telek igazi nadrágszíj, szélessége alig haladja meg a 11 métert, hossza 200 méter körüli, rutin megoldásokkal itt nem lehet operálni. Az épület udvariasan hátra húzódik, hogy ne vegye el a fényt a korábban épült szomszédtól, de ez egyben logikus döntés is, így belakhatóvá válik a telek teljes hossza, részekre osztódnak, vagyis lerövidülnek a távolságok. Az alaprajzi rendszer szinte képletszerű, a bejárati előtér egyszerre összekötő és elválasztó elem a hálószobák kétszintes szárnya és tágas lakókonyha / nappali között. Minden családtagnak saját tere van. A fegyelmezett rendet oldja a változatos szín- és anyaghasználat, „értelem és érzelem" példaszerű egyensúlyban van a belső terekben is.

Az értelmezés kapcsán fel lehet sorakoztatni különböző előképeket, de nem hiszem, hogy a tradícióhoz viszonyulás komoly szerepet játszana, illetve játszott volna a tervezés során. Alapvetően profán műfajról van szó, a „mítoszok", „rituálék" és társaik óhatatlanul háttérbe húzódnak. A teóriák és manifesztumok önmagukban keveseknek lakhatók, vagy lakhatatlanok (lásd például: Wittgenstein-ház, Bécs 1928, ma Bolgár Kultúra Háza). Itt is inkább a család „belső" működését tisztán leképző, józan elrendezést, egyértelműen funkcionalista megközelítést lehet kiolvasni a „nyomokból".

Ebben az értelmezésben természetesen a funkcionalista jelzőt a lehető legtágabb értelemben használom, ahogy mondjuk Alvar Aalto tette. A ház igazi erejét éppen ez az őszinteség, természetesség adja, a „fotogén" külső nem felvett póz.

A nem véletlenül pont 40 lábú „tornác" (ki kellene találni egy jobb megnevezést, mert csak részben az…) összefogja a zónákat, beleértve a fedett-nyitott nyári konyhát is, egységbe rendezi azok belső, vagy külső funkcióhoz igazodó tömegét. A létrejövő köztes tér, vagy inkább térsor, játszik az érzékeinkkel és a léptékkel, attól függően, hogy honnan látjuk, illetve hogy hol állunk benne. A tájolásból adódóan elsősorban a délelőtti, kora délutáni fényjátékok a legizgalmasabbak, de az alacsonyabb tömegű középre húzódó előtérnek köszönhetően a naplementék sem múlnak el észrevétlenül, sőt.

A faoszlopok sora az utcáról nézve felnagyítja a lakóházat, távolabbról átváltoztatja azt az enyhe lejtőn felfelé kapaszkodó (vagy lefelé araszoló?), megfontolt, mozgásban lévő élőlénnyé. Az oszlopok és a fal között haladva, hol rövidebbnek, hol hosszabbnak érezzük a megtett utat, csak egy-egy szakasz statikus, a következő lépésnél már újra minden mozgásba jön, szinte hullámzik körülöttünk. 

Van valami különleges a hosszú, elnyújtott építményekben, kerítésekben, árkádsorokban és épületekben. Sokfélék, néha ijesztőek, de azok, amelyeket tudatos akarat formált ilyenné, felvállalva az egyedi arányokat, kihasználva a ritkán adódó lehetőséget, azok nem egyszer „varázslatosak", megragadnak az emlékezetünkben. Gondoljunk a szegedi árkádsorokra (Rerrich Béla 1932), a belémi levéltári épületre (J. Carrilho de Graca 2002), a turkui volt kötélgyár 270 méter hosszú összekötő szárnyára (Gunnar Wahlroos 1934 és LPR 1997) és társaikra. A titkukat nem biztos, hogy meg lehet fejteni, hiszen nagyon eltérőek, de mintha a végtelent, vagy a végtelenbe vivő utat idéznék fel bennünk, „vezetnek" valahová és ezért felerősödik a hatásuk.

Egy családi ház értelemszerűen nem lehet egy kategóriában a felsoroltakkal, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az adott esetben van rokonság, hiszen amit látunk, az túlmutat a műfaji kereteken. Egyszerűnek mutatja magát, pedig valójában sokrétű és gazdag, a nyilvánvaló, illetve rejtett üzenetek pedig utalnak mindarra, amit a tervezők gondolnak a világról. Nem állásfoglalás, hanem egy közbenső megálló, egy állapotjelentés, egy ígéretes jövőbe mutató állapotról szóló pontos jelentés.

Nagy Iván