Kötéltánc – az optimális funkció keresése

A már álló, omladozó épületek megmentése, új rendeltetéssel való megtöltése egyre inkább előtérbe kerül, nemcsak a múlt tisztelete és az értékőrzés, hanem az építéssel járó környezeti terhelés csökkentése érdekében tett erőfeszítések miatt is. Mi mentheti meg ezeket az épületeket? Hogyan található meg az adott struktúrának leginkább megfelelő használat? Ezen kérdések mentén járja körül az adaptív újrahasznosítás gondolatkörét írásában Garai Péter építész, műemlékvédelmi szakmérnök.

Érdeklődve olvastam a szerkesztőség cikkírásra buzdító felhívását, amelyre reflektálva szeretném néhány gondolatomat megosztani az adaptív újrahasznosítás témakörében, mint meglévő épületekkel szívesen foglalkozó szakmagyakorló.

A már álló és elhagyott épületek újbóli használatba vétele, meghatározott igény mentén végzett átalakítása, tovább-építése már a régi korokban is megfigyelhető volt; pár évszázaddal ezelőtt jóval ösztönösebb, természetesebb módon működött mindez, mint manapság. (Gondoljunk csak a II. József által feloszlatott szerzetesrendek szakrális épületeinek átalakulására, vagy az I. világháború után egyre kevésbé fenntartható, kényszerűségből értékesített kastélyok, paloták némelyikébe költöző intézményekre…) Tény, hogy akkoriban a civilizáció összetettsége meg sem közelítette mai korunkét és az emberiség környezetre gyakorolt hatása is jelentősen kisebb volt napjainkhoz képest – különösen az ipari forradalom előtt…

E rövid bevezető után járjuk körül a felhívásban szereplő fogalmakat: mi is az az adaptív újrahasznosítás? Ez a kifejezés napjainkban egyre divatosabb, egyetemi kurzusok,[1] különféle kutatások, tanulmányok, kerekasztal-beszélgetések és doktori értekezések[2] témájául szolgál, sőt 2017-ben már nyilatkozat is született belőle. Míg a minket körülvevő, használati idejük végére ért tárgyak újrafelhasználása, reciklálása jó ideje egyre jobban átszövi a mindennapi életünket, az építészettudomány és a szakmai kommunikáció világában csupán a közelmúltban jelent meg az adaptív újrahasznosítás ("adaptive reuse") terminológiája. Az adaptív jelző az adottságokhoz leginkább alkalmazkodó, azokat legjobban kihasználó – az eredetitől általában gyökeresen eltérő – rendeltetés megtalálására való törekvést és a megvalósítására tett erőfeszítéseket tükrözi, amelynek végső célja az épület megmentése és újbóli "belakása".

Ez az építészeti attitűd nem új, régóta létezik és alkalmazzák is; napjainkban az épületek ökológiai lábnyomával, az építőipar jelentős környezeti terhelésével, az építőanyagok életciklus-elemzésével, valamint a "nemépítés" fogalmával kapcsolatos diskurzus nyomán kapott ilyen szofisztikált, tudományos igényű meghatározást a meglévő épületek felújításának tágabb halmazán belül. Kezdetben főként az ipari örökség Európa-szerte kényszerű funkcióváltásához kötődő, értékőrzésre is koncentráló revitalizációs (jellemzően kulturális fókuszú) projekteket illették ezzel a névvel, azonban az évek során nyilvánvalóvá vált, hogy a módszer szinte bármely épülettípusnál alkalmazható.

A régi épületekkel, különösen a védett emlékekkel is foglalkozók előtt jól ismert, hogy az építmény hosszútávú fennmaradásának záloga a megfelelő funkció megtalálása, a felújítás megtörténte után pedig legalább ennyire fontos (lenne) a rendszeres karbantartás, gondozás.[3] De mi is lehet a háznak leginkább megfelelő, egyfajta optimumot jelentő hasznosítás? Ehhez a kulcsot az épületnek és környezetének alapos megismerése adhatja meg, amely magában foglalja az építészeti-geodéziai felmérést, urbanisztikai és szociológiai elemzést, történeti kutatást és a különféle, szerteágazó szerkezeti vizsgálatokat. Ezek eredményét látva és összegezve készülhet el a "diagnózis": mik az épület adottságai, milyen célra lehet leginkább alkalmas a térrendszere, milyen állapotban vannak a szerkezetei, mennyire terhelhetők, vagy megerősítésre szorulnak, továbbá a megmentés érdekében milyen károsodásokat kell megszüntetni, kezelni.

A megfelelő mélységű előkészítésre és a rendeltetés megtalálására szánt idő és anyagiak fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, a majdani gördülékenyebb lebonyolítás érdekében. Közösségi funkció esetén, a funkcióról való töprengést jótékonyan katalizálhatja a környező lakosság (a majdani használók) elképzelése, véleménye – mindez persze idő, szervezés, odafigyelés és partnerség kérdése. De még ha a körülmények nem éppen a legideálisabbak, kellő rugalmassággal és folyamatos párbeszéddel ki lehet alakítani egy olyan tervezési programot, amely az épületet nem agyongyötörve, izzadságszagú kényszermegoldásokkal gyömöszöli bele a struktúrába a megkívánt helyiségeket – túlzott megerősítésekkel, szükségtelen bontásokkal és az épülettől idegen anyagok beépítésével –, hanem messzemenően idomulni igyekszik az adottságokhoz, azokból előnyt kovácsolva, az értékekből pedig – lehetőség szerint – minél többet megőrizve. Értéket nem csupán a leltárban lajstromozott tételek jelenthetnek, hanem sok esetben maga az épületszövet, a környezetbe ágyazottság, a ház által őrzött szellemiség, a ma már nem reprodukálható eredeti szerkezet- és anyaghasználat, vagy akár az egykori rendeltetés téri lenyomatai – mindez az épület korától, védettségétől függetlenül. Nem védett épület esetén ezek megőrzésének mértéke döntően a tervezői hozzáállástól és az építtető szándékától, valamint ezek összhangba hozásától függ.

A megfelelő funkció megtalálása rendkívül feszített folyamat, szoros együttgondolkodást, számtalan egyeztetést, iterációt és nem utolsó sorban alázatot kíván mind a megrendelő, mind a tervező részéről. Első pillantásra az értékőrzés és az energetikai követelmények, a gazdaságos építés vagy a rentábilis üzemeltetés közötti ellentétek feloldhatatlannak tűnhetnek, de átgondolt, ésszerű kompromisszumokkal egyfajta optimum elérhető. Örvendetes módon a közelmúltban egyre több építtető és tervező ismerte fel az ebben rejlő kihívást, a mérnöki lelemények és egyedi megoldások különleges terepét. Az építészeknek itt sem kell lemondaniuk az alkotás nyújtotta szellemi kalandról, bár annak eredménye más – sokszor kevésbé "önkifejező" – formában jelenik meg az elkészült alkotásban. A régi és az új elemek kapcsolata, kontrasztja, aránya, térbeli eloszlása izgalmas hangulati alap-töltetet jelenthet már a tervezés során is. Igaz, hogy egy új építéshez képest a meglévő struktúrában rejlő "fehér foltok" és a kivitelezés közben szinte borítékolhatóan várható "meglepetések" jelentős kockázati tényezőt hordozhatnak, de ezek aránya alapos, kellő mélységű előkészítés, feltárás során minimalizálható. Jóval korlátozottabb mértékben, de a műemlékekkel való foglalatoskodás során is számos lehetőség nyílik a (kortárs) építészi gondolat megcsillantására – sok esetben a "színfalak mögött" dolgozva.

Az optimális rendeltetés megtalálása és annak az épületben történő elhelyezése során a tervező csapat általában kötéltáncosként próbál egyensúlyozni az adottságok minél teljesebb kiaknázása, a használatból fakadó követelmények teljesítése és az értékek megőrzése között. Bár a körülmények sokszor nem ideálisak, a valóban jól sikerült példák száma egyre növekszik; érdemes nyitott szemmel járni hazánkban és a környező országokban egyaránt.

Garai Péter

[1] Például a BME Középülettervezési Tanszékén futott ilyen nevet viselő kurzus több féléven keresztül. (https://edu.epitesz.bme.hu/local/coursepublicity/mod/resource/view.php?id=10614)

[2] Például Jószai Ágnes: Átváltoz(tat)ás – adaptív újrahasznosítás. DLA értekezés, BME Építőművészeti Doktori Iskola, 2020. (https://dla.epitesz.bme.hu/wp-content/uploads/2024/05/2021-JoszaiA-tezis_hun.pdf)

[3] A műemlékgondozás szükségességének hazai képviselője dr. Fejérdy Tamás, akinek a nevéhez számos publikáció fűződik ebben a témában.

Szerk.: Hulesch Máté