A "Visegrádi négyek" jelenlegi építészete

Az Építészeti Világnap alkalmából nagy érdeklődés mellett mutattták be az Architecture V4 1990–2008 könyvet. Recenzió a kötetről az ARCH szlovák építészeti folyóiratból. 

A V4 – „Visegrádi négyek“ – , a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Magyarország és Lengyelország, geopolitikailag a „határ-menti országok“ közé tartoznak. Közép-Európa keleti részének nincs természetes határa, a Baltikumtól az Adriai-tengerig terül el, és szó szerint kulturális befolyások kereszteződésének számít. Olyan területről és olyan országokról van szó, ahol a Kelet és a Nyugat harcolt a befolyásért, utoljára a második világháborúban, majd később is, amikor Közép-Európa keleti része hosszú évtizedekre szovjet kommunista befolyás alá került. A kommunizmusnak azonban – az uniformizált szocialista kultúra kialakítására történő igyekezettel együtt – befellegzett, és azonnal megmutatkozott a térség országaiban a nemzeti kultúrák legyőzhetetlensége: a „Visegrádi négyek" országaiban a nemzeti és kulturális megújhodás dominál, és ez tükröződik az építészetben is. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a közös történelem és a kultúrák közelsége nem csak az együttérzést, hanem a különbözőség tudatát is serkenti.

Nincs semmi új a Nap alatt: a kulturális-civilizációs, s gyakran a nyelvi közelség is együttérzést idézett és idéz elő, és nem zárta (zárja) ki a találkozást sem. Így hát felmerül a kérdés: hogyan tovább? A politikusok a Visegrádi négyek megalakításával valamit elárulnak a közös érdekekről. Miről tanúskodik az építészet, és konkrétan, a szó szoros értelmében, az 1990–2008-as évek építészete? Elnyelnek-e bennünket a naplementével bekövetkező események, és ismerjük-e vajon a közvetlen földrajzi szomszédjaink építészetét?

Az „Architecture V4 1990-2008“ című kiadvány az adott kontextusra való tekintettel egyedinek számít: azzal, hogy nagyon tényszerűen, reprezentatív építészeti alkotó csoportokat állít elénk a négy országból – Csehországból, Szlovákiából, Magyarországról és Lengyelországból –, szó szerint vizuális tapasztalatot nyújt át az olvasónak. Már az építmények tipológiai köre is, azok mennyiségével és sokoldalúságával, kulturális megújhodásról tanúskodik. Egyértelmű, hogy mindez elkerülhetetlen közös tényezője az adott négy ország építészetének, s ez az 1990–2008-as évek építészetében is észrevehető.

Kétségtelenül nehezebb ennél többet találni: például egy összekötő elemet, vagy esetleg meghatározni a nemzetközi szintű ismertető jeleket a Visegrádi négyek építészetében. A holland, francia, spanyol vagy japán építészetnél erre a kérdésre jóval könnyebb lenne a válasz. Az épületeket jellemző vonásokat ezekben az országokban már számtalan alkalommal meghatározták, világszerte a szakmai nyilvánosság és a diákok tekintete irányul rájuk. Ezekben a régiókban általában egy mondattal ki tudjuk fejezni a tervezők munkájának a karakterét, lényegét. Az építészet napjainkban ugyan egy globális játék, az egyes kultúrák azonossága így bizonyos mértékben kikopik, de ezen azonosság gyakran gazdagodik új vonásokkal. Beszélhetünk a spanyolok nagyvonalúságáról, a hollandok logikájáról, a francia építészet szellemességéről és nemességéről, vagy a japán építészetre jellemző érzékenységről, a természethez fűződő kapcsolatról (mivel ott a házakban is „felkel a nap"). Ilyen szempontból miről tanúskodik a V4 egyes országainak az építészete?

A kétszáz oldalas kiadvány érzékenyen ad információkat és kínál összehasonlítást. Szerepelnek benne egyházi épületek, kiállító pavilonok (érdekes a lengyel Ingarden és Janicky EXPO'05 nagoja-i pavilonja, 186–187. o.), bankok, lakó- és közigazgatási épületek. Vannak a könyvben egyetemek és főiskolák, könyvtárak és kommunikációs központok, kiállító és képzőművészeti objektumok, balneológiai komplexumok, családi házak és loftok, rekonstrukciók, és az 1989-es utáni időszakra jellemző funkcióváltások. Láthatók értékes közterületek átalakításai, emlékművek és temetkezési épületek („megkerülhetetlen" P. Szaroszyk és I. Bajerska varsói déli temetője (162–163. o.), és szó szerint lélegzetelállító M. Dunikowski, P. Czerwiński és P. Uherko holokauszt emlékműve és múzeuma (Belzec, 174–175. o.). A kiadvány ráadásul különböző kilátótornyok és kilátók összehasonlítását is kínálja (Basa Péter és Czér Péter, 138–139. o. és a Chřiby-kilátó S. Sládečektől, 40–41. o.)

A Visegrádi négyek egyes országait bemutató képblokkokhoz tanulmányok tartoznak. A cseh építészetről Rostislav Švácha, a szlovákról Henrieta Moravčíková, a magyarról Puhl Antal írt tanulmányt. A gyűjteményt a lengyel építészet tanulmánya zárja Marta Leśniakovskától. E tanulmányok figyelemreméltó történelmi, átalakulási önreflexiók. Az egyes országok építészetének eredményei – és a választott fejlődési periodizációk 1945 után és a "kommunizmus bukását" követően –, sok mindenről tanúskodnak. Švácha teoretikusként, alaposan és tárgyi józansággal számol be a cseh építészetről (többek között az alábbi alcímekkel: moralisztikus hagyomány, az építéstervező feladata, oktatás, központ és perem: a regionalizmus hiánya és egyebek).

Puhl nyújtotta be a legelméletibb, legmagasabb színvonalú tanulmányt. A címe – Creators´ Attitudes in Contemporary Hungarian Architecture (Alkotói magatartások napjaink magyar építészetében) – és tartalma, a képblokkal együtt homogén, s azt mutatja, hogy a magyar építészet magabiztos, s úgy tűnik, hogy szilárd alapjai vannak, amelyből kinő, de amelyet messze nem csak a kedvenc és virtuóz megoldású építészeti technológia, a téglaépítészet esztétikai hatásának kihasználása jelent. A cseh építészeti alkotásoknál ezzel szemben az lehet az érzésünk, mintha egy-egy cseh építésztervező – noha kiváló szakmai tudással rendelkezik -, a világtrendek kultivált követésére törekedve, mintha mindig újra és újra kezdene mindent. A magyar megvalósítások egyfajta mérsékletességet és összhangot sugallnak az országgal – és ez egyáltalán nem kevés, amikor az építészet áru lesz és az építésztervező produkciójának részévé válik a szórakoztatás.

H. Moravčíková feltárja a szlovák építészet útját a huszadik században, felkarolja a szlovák építészeti identitás keresésének és megtalálásának a témáját – a jelentős építészeti újdonságok befogadása és azok fogadtatása itt vezérfonalnak tekinthető. Már maga a négy említett tanulmány valamelyikének a megismerése is nagyon inspiráló, és nem kívánjuk megfosztani az olvasót azon intellektuális konklúzióktól, amelyekre jómaga is eljuthat a tények, valamint az egymástól különböző, tisztelt elméleti szakemberek koncepcióinak összehasonlításával.

A képblokkok egy-egy válogatást nyújtanak – minden országnál 18 épületet. Valamennyi épület két oldalon jelenik meg, 4–5 különböző formátumú fotóval, helyenként alaprajzokkal, vagy az objektum elhelyezését mutató helyszínrajzzal. Mit nyújt hát nekünk a koncepció szerzője, Stempel Jan, és kollégái a négy országból? Egyértelműen a legjobbakat, legszignifikánsabbakat és kiválóakat az 1990–2008 közti építészeti megoldásokból. Nem kapunk bevezetést a "mindennapok építészetébe", itt nem kapnak helyet sem szuper- és hipermarketek (legfeljebb a tanulmányokban kerülnek említésre), amelyek csak idézik a "használati szüret" korát, sem pedig metróállomásokat stb., de – sajnos – nem képviselteti magát az ipari építészet sem. Ilyen értelemben a kiadvány a választott koncepcióban a szó legjobb értelmében konzervatívan hagyományos. Az egybekapcsolt koncepció miatt már "első ránézésre" felfedhetők az egyes országok sajátosságai.

Figyeljük meg, hogy a szlovák, magyar és lengyel építészet blokkját gyönyörű szakrális épületek "nyitják", a cseh építészet esetén L. Kuba gondosan kialakított kápolnája Jestřebíben e célnak valami miatt "nem felelt meg" (ami viszont a cseh építészeti összefoglaló egyetlen szakrális épülete! 30–31. o.) A cseh építészeti blokkot egy világi épület – az EXPO´92 csehszlovák épülete – nyitja. További szakrális épületeket ezen összefoglalókon belül találhatunk még, a szlovákban a 64–65., 68–69., 76–77. oldalon, a magyarban a 112–113., 118–119. és a 128–129. oldalon; a lengyel blokkban pedig a 158–159.oldalon. Ezek e három ország legjobb épületei közé tartoznak.

A választott koncepciónak köszönhetően a kiadvány nincs túlzsúfolva irodaházakkal és banki épületekkel. (De itt kell megjegyezni, hogy Pleskot figyelemre méltó belső térrel rendelkező óriáskolosszusának – mely Prága-Radlice ČSOB központjában található – kimaradása miatt a cseh építészet a szegény rokon pozíciójába sorolódik).

Annál jobban kiemelkednek a (fő)iskolai objektumok (Rákóczi Ferenc Gimnázium Keller Ferenctől és Sólyom Benedektől, 132–133. o.; a Debreceni Egyetem Élettudományi Központja Golda Jánostól és Szenderffy Gábortól, 136–137. o.; a PPKE Információs Technológiai Kar Balázs Mihálytól, 140-141. o. – a cseh blokkban ez az épülettípus nem képviselteti magát) és a könyvtárak (Hradec Králové-i Könyvtár és Információs Központ R. Brychta, A. Halíř, P. Leško és további cseh építészek műveként, 44–45. o.; ugyanez az épülettípus Kálmán Ernő és Major György építészek műveként Gödöllőn, 120–121. o.; valamint az új varsói Egyetemi Könyvtár, 168–169. o.). A kiadvány pozitívuma kétségtelenül a különböző emlékművek és közterületek megemlítése (közpark és kert felújítás: Denisovy sady, Petrov-Brünn, arch. P. Hrůša, P. Pelčák, Z. Sendler és V. Babka, 38–39. o.; „Chatam Sofer“ emlékmű Pozsonyban, arch. M. Kvasnica, 82–83. o.)

A Švácha által összeállított cseh építészeti művek képblokkja megmutatja, hogyan folytatódik a történelmi objektumok rekonstrukciójának nagyvonalú és ugyanakkor érzékeny, erős cseh hagyománya (Benedikt Rejt galéria, Louny, arch. E. Přikryl, 22–23. o.; az olmützi Főegyházmegyei múzeum, arch. Hájek-Šépka-Hradečný, 36–37. o.; a Prágai vár módosításai – Jelení příkop (Szarvasgát) út és a Prašný most (Porhíd) falátjárója, arch. J. Pleskot, 34–35. o.). Ez a hagyomány pedig nyilvánvalóan visszatükröződik az egyre gyarapodó funkcióváltások magas minőségében is (Kastély sörfőzde, Litomyšl, arch. J. Pleskot, 48–49. o.). A további hagyománynak, mondhatni a cseh "szigornak", józanságnak és mindezek összefoglaló hatásának még a nyomát sem találjuk például a Sipral objektumnál (Prága, arch. S. Fiala, D. Polubědovová, 24–25. o.). Az építészek a tervezett objektumra mint „egyedi esemény"-re tekintettek, ahol a tervező improvizációs érzéke a színességgel és funkcionalitással találkozik. Fránek szoborszerű családi villája (Brno, arch. Z. Fránek, 32–33. o.) teljesen magabiztosan sorolható az európai építmények legjobbjai közé.

A legönállóbbnak szó szerint a magyar építészet tűnik. Saját identitását a huszadik század második felében programszerűen kereste, elsősorban Makovecz Imre és iskolája nemzetközileg is ismert regionális kísérleteivel. Ehhez az aspirációhoz nem csak építészeti ötletre volt szükség, hanem nem utolsó sorban bátorságra, céltudatosságra és kitartásra, valamint makacsságra, melyek nélkül ez a koncepció nem jöhetett volna létre. Ilyen építészeti koncepciós programra a többi három országban nem találunk példát. Noha ez a korszak lezárult, a vezérmotívum – a nagyvonalúság, az identitás magabiztos megvalósítása – kiolvasható a magyar építészet jelenlegi eredményeiből is. Látható az erős építészeti koncepció a családi házakon éppúgy, mint a nagyméretű lakáskomplexumokon (Cságoly Ferenc és Keller Ferenc, 142–143., illetve 130–131 o.) és a szakrális épületeken egyaránt. A „művésztelepek, művészkolóniák“ fogalmát, és azok építészeti megformálását (a Magyar Képzőművészeti Egyetem alkotóháza, Ferencz István, 114–115. o., Szentendrei Régi Művésztelep, Puhl Antal, Dajka Péter és Füzesi Katalin, 146–147. o.) elirigyelhetjük a magyar kultúrától.

A szlovák építészeti porondot sokkal nehezebb leírni. Henrietta Moravčíková az előszóban a szlovák impulzusok feldolgozásának példájaként egy sztupavai házikót hoz fel. Üveg kristály alakját – erősen minimalisztikus és innovatív – használatának néhány éve után a tulajdonosok "normális" házra cserélték. A szlovák építészet ismételten bizonyítja, hogy képes összekapcsolni az érzelmi kifejezést egy logikus és szervezett fejépítménnyel, és megfelelően beépíteni azt a már létező urbanisztikai képbe, az olyan egyedülálló tömegek megvalósításánál is, mint amilyen például az Octopus Habitat lakókomplexum (P. Sticzay-Gromski, Bratislava, 96–97. o.). Szlovákiára úgy tekinthetünk, mint a saját kifejezést dinamikusan kereső utak kereszteződése. Összehasonlításképp: amikor Csehországról azt állítjuk, hogy „itt minden stílus eltölt legalább egy éjszakát“, Szlovákiát, a fent említett sztupavai házzal kapcsolatosan, olyan helyként jellemezhetnénk, ahol „az új kezdeményezések legalább egy pillanatra asztalhoz ülnek“.

A lengyel építészet nagyhatalomnak számít, mind a beruházások nagysága, mind a nagyvonalú kísérletezési hajlam és képesség tekintetében. Az új varsói Egyetemi könyvtár (M. Budzyński és Z. Badowski, 168–169. o.) szó szerint lenyűgöző: néha giccsre emlékeztet, de mennyi építészeti motívum (techno-futurizmus, hatalmas konstrukció demonstrációja, ökológiai motívum) lett összhangba hozva, egyetlen egységbe foglalva ennél az épületnél. A könyvtár a varsói egyetemi komplexum épület-ikonja, a lengyel metropolisz emblematikus építménye, amilyet Prága is kaphatna, ha a Kaplicky-könyvtár megvalósulna. És melyik másik V4-es ország merészkedne olyan építészeti beruházásra, egy Star Wars (Csillagok háborúja) jelenetbeli építészeti metafora megvalósítására, mint amilyen a Radio RMF FM Media Complex? (Nieporazában, arch. P. Nawara és A. Szulik, 178–179. o.) Nagyhatalomnak számít Lengyelország a kialakított objektumok esztétikai erejét illetően is. Néhány példa: Rodan-System – adminisztrációs épület Ursynowban, arch. M. Staniczkis, 160–161. o.; Nautilus adminisztrációs épület Varsóban, arch. S. Kurylowicz, M. Szcześnik és T. Gientka. Ezen épületekben a minimalizmus az expresszióval találkozik, egy-egy szoborszerűen összefogott alkotáson belül.

A „V4“ témáján némileg túlnövekvő elemzéshez inspiratív lehetne az összehasonlítás egy további országgal – a volt NDK területén született alkotásokkal. Történelmi területei ugyan Németországhoz tartoznak – a korai kilencvenes évek és az 1990–2008-as periódus lépéseinek összehasonlítása bizonyára érdekes lenne, tekintettel a kulturális, regionális és építészeti hagyományok tartósságára és legyőzhetetlenségére.

A gyönyörű, reprezentatív kiadvány (szerkesztője Stempel Jan) kiemelkedik mind az áttekinthető koncepcióval, mind a maximálisan objektív tartalommal, a grafikus feldolgozás magas színvonalával (K. Kerlický, KANT kiadó), és a tökéletes fényképekkel. A „PB tisk Příbram“ nyomda ismét bizonyította az ismert és keresett minőséget. A könyv, Stempelnek köszönhetően, sui generis eredményével a „nemzetközi együttműködés“ mintája. Egyszóval: a tökéletesség apróságokból tevődik össze, azokat pedig itt „véghezvitték“.

Annyit még hozzáfűznénk, hogy a könyv az International Visegrád Fund pénzügyi támogatásával, és valamennyi résztvevő altruizmusának köszönhetően „látta meg a napvilágot“. A kiadvány joggal pályázhat a „Év könyve“ címre és az olvasó a négy országról szerzett vizuális építészeti tapasztalattal gazdagodva megkérdezheti magától: ezek közül melyik országban élnék legszívesebben?

Ondřej Beneš, Oldřich Ševčík
Prága, 2009. augusztus

(A recenzió az ARCH szlovák építészeti folyóiratban jelent meg)

ARCH O ARCHITEKTÚRE A INEJ KULTÚRE WWW.ARCHNET.SK ARCH 09/09

Architecture V4 1990–2008.
Czech Republic, Slovakia, Hungary, Poland.
Ed. Stempel Jan. R. Švácha, H. Moravčíková, A. Puhl, M. Leśniakowská.
Praha, Kant 2009, 200 s., ISBN: 978-80-7437-000-7