„Ez csak egy 4-500 millió forintos szobor lett...” – A ZAM! közösségi épület egy zamárdi építész szemével

Különböző cikkek, hosszabb-rövidebb leírások, igényesen megkomponált képek alapján ismerhette meg a közelmúltban a hazai és a nemzetközi olvasóközönség Zamárdi 2020-ban kivitelezett új közösségi épületét. A The ZAM! néven bemutatott épület az ArchDaily Év Épülete díj jelöltjei között is szerepelt, ám a hazai palettán egészen megosztónak számított. Voltak, akik magasztalták és olyanok is, akik kritikusai az új balatoni közösségi térnek. Ezúttal egy egészen új nézőpontból ismerhetjük meg a The ZAM! részleteit: egy helyi építész szemüvegén keresztül.

Zamárdiban nemrég átadásra került a The ZAM!, amelyet közösségi épületnek szánt a terveket készítő Studio A4 építésziroda. Mint helybeli, Zamárdiban élő és dolgozó építész tervező, szeretném leírni a véleményemet az elkészült épülettel kapcsolatban, illetve néhány kérdés is felvetődik bennem. A leírtak kizárólag a saját gondolataimat tükrözik, a közösség többi tagjának nevében nem szeretnék nyilatkozni.

A tervezőiroda azzal kezdi a publikációt, hogy „a funkció nem minden, az épület külleme is fontos", követendő példának a hatvanas évek kísérletező építészetét jelölték meg.

Csakhogy a Zamárdiba tervezett közösségi ház semmilyen formában nem hordozza az abban a korszakban megvalósult épületek pozitív tulajdonságait. Hiszen ott egyedi, valóban kísérletező, elegánsan vékony, többször görbült héjszerkezeteket alkottak, legyen szó akár a szántódi rév hiperbolikus paraboloidjáról, akár a tihanyi Kör Presszó tölcsérszerű tetőszerkezetéről. A Zamárdiba letett vaskos tepsihez, viszont őszintén szólva sok kísérletezésre nem volt szükség, köszönőviszonyban sincs a Presszó papírvékonynak tűnő héjszerkezetével.

Továbbá nagyon fontos különbség, hogy az említett példák tervezői tudatában voltak annak, hogy az ország egyik legértékesebb és legszebb pontjára terveznek, így az érdekes tetőforma alá hatalmas nyílászárók kerültek be. Így kicsit úgy tűnik, mintha a héjszerkezetek lebegnének, valamint a bent tartózkodók láthatják a szép panorámát is. Ezzel szemben a tervezett közösségi tér csak felülről kapott egy kis lyukon keresztül megvilágítást. Szeretném megkérdezni, hogy miért?

Nem mint költői kérdésként kérdezem, hanem tényleg érdekelne, hogy a tervező szerint ez miért jó? Ha kiállítási térként kezelem a teret, akkor a felülről besütő direkt fény, illetve a széleken kialakuló sötétebb rész pont nem ideális a funkcióra abban az esetben, ha nem akarunk állandóan villanyfényben lenni. Az egyenletes szórt fény lenne megfelelő, ezért praktikus ilyenkor az északi irányba ablakfelületet kialakítani. Ráadásul a panoráma is arra van, szóval tényleg nem értem a koncepciót. Ha közösségi térként kezelem az épületet, akkor pedig még indokoltabb lenne akár az épület teljes körbeüvegezése, a túlzott benapozás megakadályozására pedig ma már millió féle fix és mobil árnyékolási megoldás létezik. Ki szeretne egy olyan közösségi térben órákat eltölteni, amiből semerre nem lehet kilátni?

Persze egy zárt belső teret is lehet barátságosan kialakítani, de itt a bordaszerű tartók miatt olyan, mintha egy hatalmas állat bordáit látnánk a gyomrából vagy egy veremben ülnénk, amiből csak felfele van kilátás. A kriptahangulatot erősíti a fekete padló és a felülről erősen koporsóra hasonlító opeion. Úgyhogy továbbra is csak az jár a fejemben: miért?

Egy másik nagyon fontos kérdéskör, ami felmerült bennem, az a hasznosítható tér mérete. Hiszen Zamárdi valóban régóta küzd azzal, hogy rossz idő esetén nincs hol rendezvényeket, kiállításokat, koncerteket tartani. Legyen szó akár nyári, de esős időről, vagy téli hidegről, jó lenne egy nagyobb fedett tér, ahol ezeket meg lehet szervezni. Viszont a jelenleg kialakított épület belső hasznos mérete sajnos nagyon kicsi. Egy ilyen méretű, zárt forma helyett nem lett volna jobb egy tágas, akár néhány száz ember befogadására alkalmas épületet kialakítani, ahol nem csak szűkkörű kamarai koncerteket, vagy szintén kis létszámú kiállításokat lehet tartani?

Az épület úgy tudott volna a helyi közösség életének jobban szerves részévé válni, ha a könnyűzenei koncertektől kirakodóvásárokon át nagyobb kiállításokig mindent be tud fogadni. Jó időben, akár egy vagy két homlokzat nyitható is lehetett volna, ezzel is növelve főszezonban az adott rendezvény kapacitását. Egy tisztességes méretű rendezvénytér sokkal jobban kiadható is, amikor épp nincs önkormányzati vagy valamilyen helyi szervezésű esemény. Bérbe lehetne adni koncertre, kiállításra, akár esküvőre. A bevétel nagyobb lenne, mint amennyivel többe kerül egy nagyobb épület fenntartása, hiszen a semmire se elég nagy, kihasználatlan teret a legdrágább fenntartani.

A következő kérdőjel az épület tetőterasza és büféje. Miért volt szükség a tetőteraszra? Hiszen Zamárdi 3 kilométeres szabadstrandján bőven van hely a földszinten is napvitorlákat és sörpadokat kitenni, ráadásul a földön állva az ember ellát a part menti fasor lombkoronája alatt és látja a tihanyi panorámát. Míg egy szinttel feljebb a lombkoronák kitakarnak a kilátásból gyakorlatilag mindent, így kevés értelme van felmenni. Ha viszont már úgy döntött a tervező, hogy legyen járható terasztető és fogyasztói tér csak fent van, akkor a büfé miért került a földszintre? Miért nem lett felrakva az is az emeletre? És a tetőteraszra miért csak egy 1,20 méter széles lépcső vezet fel? További kérdésem: hogy fog működni a kiszolgálás? A pincér egyensúlyozik a két megrakott tálcával a kezeiben a fentről érkezők között, hátha nem borul ki az összes fröccs, vagy önkiszolgálós lesz és küzdjek meg én a deci pálinkámmal felfele menet a lejövő német turistacsoporttal, ha Zamárdi új kilátástalan teraszán szeretnék leülni a barátaimmal?

Volt egy olyan indok is, hogy a teraszról majd lehet nézni a teniszpályán zajló meccseket, de akkor a tetőteraszt lelátószerűen kellett volna kialakítani a pályák felé, ami nem történt meg, hiszen így csak 20-30 ember fér oda a korláthoz a teniszpálya felől, a többiek már nem látnak tőlük. Emiatt annyira jól szolgál az épület tetőterasza lelátóként, mint a földszintje rendezvénytérként.

Összességében az épület annyira nem reagál sem a Balaton történeti építészetére, sem a közvetlen környezetére, sem a közösség igényeire, hogy felmerül a kérdés: egyáltalán ide lett tervezve eredetileg? Hiszen ezt a formát ugyanúgy le lehetett volna tenni a sivatag közepére, vagy egy hegyvidék fennsíkjára, sehol nem kommunikál a környezetével.

A publikáció szerint szempont volt egy karakteres, ikonikus épület létrehozása. Viszont szerintem egy ikon megalkotása és egy tervező öncélú szobrászkodása között jelentős különbség van. Egy ikonikus épület megalkotásánál fontos lett volna szem előtt tartani azt a helyet, ahova és akinek az ikon készül. Így ez csak egy 4-500 millió forintos szobor lett, ami bárhova lerakható lett volna, és egyáltalán nem tükrözi Zamárdit, a lakosait, az építészetét és az igényeit. Ha a tervezőjének tetszik ez a forma, azzal semmi baj nincs, de esetleg kereshettek volna egy olyan pályázatot, amit ravatalozó tervezésére írtak ki, mert annak kitűnő lett volna.

Hiába nyer az épület díjakat egy olyan zsűri előtt, aki nem ismeri a lokális viszonyokat és igényeket, ha a helyiek ebből csak egy pénzégetőt látnak. Valójában nem is a rosszul elköltött százmilliók a legszomorúbbak a történetben, hanem az elszalasztott lehetőség, hogy Zamárdinak egy jól kihasználható, tényleg hasznos és mindenekelőtt megfelelő méretű közösségi tere alakuljon ki.

Hauk Gergely

Szerk.: Sulyok Georgina