Mániákus várostervező: Blanche Lemco van Ginkel

Montréal óvárosának fejlesztésével beírta magát a történelembe, igazi világpolgár, akinek a nagy egész és az ember a legfontosabb. Blanche Lemco van Ginkel innovatív ötleteivel, az építészet oktatásában eltöltött majd 50 évnyi tapasztalatával úttörőnek számít a szakmában. És persze ő volt az első női dékán a Torontói Egyetem Építész és Tájépítész Karán (és egész Kanadában). 

A városok ma meghatározó szerepet játszanak életünkben, ma a világ népességének 55%-a él városokban, és ez a szám rohamosan nő. Az urbanizáció egyre gyorsabban és nagyobb mértékben történik, mint valaha. De vajon a városi élet minősége is ilyen ütemben javul? Nem feltétlen. Ha közelebbről megvizsgáljuk városainkat, jelentős problémákkal találjuk szembe magunkat. Olyan komplex kihívásokkal, mint a növekvő populáció, az autók káosza, a sűrűsödő beépítések és a ritkuló zöldfelületek. A társadalmi egyenlőtlenség, a gettósodás, a vallási és faji feszültségek, és a klímavészhelyzet. Városi életünk minőségét számos szociológiai és gazdasági faktor határozza meg, és ahogy növekszik, úgy válnak ezek is árnyaltabbá. Ha ez most egy disztópikus regény eleje lenne, valószínűleg lineárisan haladnánk a komor végkifejlet felé, ám ez a cikk egészen másról szól. Ezek a problémák mindig is léteztek, ám tény, hogy ma súlyozottan találjuk szembe magunkat velük, mely nemcsak a városok, de az emberek mentalitásának újragondolását is igényli.

Valami ilyesmi történt az ´50-es, ‘60-as évek Kanadájában is: Blanche Lemco van Ginkel építész, várostervező és tanár emberközpontú, fenntartható és új ötletekkel teli, modern városokról álmodott. Ő nem az autóknak, nem a fejlesztőknek és beruházóknak tervezett, hanem az embereknek. „Nem a mának tervezünk, hanem a jövőnek, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a közösség vágyait és a funkciót vegyük alapul." Számára sokszor a nagy egész fontosabb volt, mint a részletek. Gondolkodásmódjának máig jó példája Montréal óvárosának megmentése, amit férjével, Sandy van Ginkellel közösen vittek végbe. Az építész házaspár az 1950-es években érkezett Montréálba, és rögtön felfigyeltek az elhanyagolt, értékes épített örökségekben gazdag városrészre.

Kanadában ekkoriban nem, vagy csak keveset foglalkoztak az örökségvédelemmel, így a városlakók sem törődtek a környék építészeti értékeivel – többek között a 16. és 17. századból való megóvandó épületekkel. Mivel ebben az időben Montréal rohamos fejlődésnek indult, a fejlesztők az óvárost szerették volna jelentősen átformálni. Vagyis: kiszélesíteni az utakat, lerombolni a – ma már műemlék – házak többségét és egy olyan autópályát építeni, mely jelentősen roncsolta volna a városszövetet a vízpart elpusztításával és a város átvágásával. Blanche van Ginkel viszont jobb megoldással állt elő: a tervezett autóutat körbevezették a környéken, így megmaradt az az utcakép, mely ma is a város fontos építészeti öröksége. A projekt akkora siker volt, hogy hatására Kanadában létrejött a várostervezés mint szakma. 

Blanche van Ginkel építészetét mélyen áthatja a társadalmi elköteleződés és az a vágya, hogy kényelmes, modern környezetet teremtsen az embereknek, ahol jó lenni, ahol megjelennek a közösségek és ahol virágzik a kultúra. Ezzel a céllal vizsgálta és adott be javaslatot 1970-72 között Manhattan városi forgalmának javítására, melyben a gyalogosbarát, sétálható várost és a tömegközlekedés fejlesztését favorizálta - épp úgy, ahogy ma tesszük oly sokan -, megelőzve ezzel korát. Ma is ezekkel a törekvésekkel találkozunk, és – szerencsére – egyre több helyen valósulnak meg a pozitív példák. Egyébként a forgalmi dugókat egy hibrid-elektromos kisbusszal szerette volna enyhíteni, férjével terveztek is egy prototípust: ez a Ginkelvan (zseniális szójáték!). 

Az építész-várostervező mindig is nagyléptékű projektekkel foglalkozott, amelyekben fontos szerepet töltött be az innováció, a történelmi kerületek megőrzése, a fenntarthatóság és az érzékenység, mindezt sok esetben merész formavilággal kombinálta. Olyan mesterektől tanult, mint Walter Gropius és Le Corbusier, utóbbival részt vett az Unité d’Habitation tervezésében is, az ő nevéhez fűződik a tetőn lévő játszótér. Egyetemi éveit az 1940-es években kezdte, az első nők egyike volt Kanadában, aki építészetet tanult, és ezt az elsőbbséget folytatta is: jött Kanada Királyi Építészeti Intézete, az Amerikai Építészeti Intézet, az Association of Collegiate Schools of Architecture – ahol elnök volt –, és végül 1980-ban a Torontói Egyetem Építész és Tájépítész Karának dékánsága, nőként ebben a pozícióban ő volt az első egész Kanadában. Sőt, amikor építészeti praxisát 1952-ben elkezdte, rajta kívül csak 3 másik nő tervezett a térségben. Blanche van Ginkel nemcsak tervezőként alkotott jelentőset, hanem majd´ 50 évig tartó oktatói tevékenységével és az építészetről, várostervezésről és oktatásról vallott gondolatainak lejegyzésével, valamint filmek rendezésével is. Montréál óvárosának megmentésén túl olyan projektek fűződnek nevéhez, mint az Unité d´Habitation tetőteraszának tervei, a ´67-es montréali világkiállítás master planje vagy az Új-Fundland szigeti Browning park revitalizációja.

Ebben az időszakban, egy olyan világban, ahol a férfiaké a vezető szerep, nőként érvényesülni sokszor csak hatalmas akadályok legyőzésével, mély elköteleződéssel és akaraterővel lehetett – az élet bármely területén, nem csak építészként. Ugyanakkor ezek a nők rengeteg innovatív ötlettel álltak elő, melyek alkalmazásával érzékenyítették, fejlesztették és kibővítették – jelen esetben az építészet területét. Amíg sokan azon gondolkodnak, hogy a szakma mely területein van a nők helye, addig ezek a nők épületeket, élettereket és városokat terveznek. Sikerrel. Épp úgy, mint bárki más. Blanche van Ginkel – aki köszöni szépen, nagyon jól van így 96 évesen – pedig egy olyan izgalmas és tartalmas pályát tár elénk, amelyből méltán tanulhatunk. Főleg, ha városaink jobbá és élhetővé tételén gondolkodunk.

Fürdős Zsanett

Sorozatunkban azokat az építészeket, várostervezőket, táj- és belsőépítészeket mutatjuk be, akik úttörőknek számítanak szakterületükön, akik az élhető városokban, az élhető terekben és az emberekben hisznek. Akik sosem szűnnek meg a jelen és a jövő kihívásain gondolkodni és ezekre megoldást találni. Azokat, akik munkássága, élete inspiratívan hat ránk – ám ebben a sorozatban most a nőké lesz a főszerep.

Címlapfotó: Részlet az Akik városokkal álmodnak című filmből. A filmet március 7-én, a Budapest Építészeti Filmnapok keretein belül vetítik a Toldi Moziban.