Aszimmetrikus ikerház – Klapka-ház, Dabas

Balog Ádám építész személyes hangvételű írásában mutatja be, milyen kihívások elé állíthatja a tervezőt egy oldalhatáros beépítésű ikerház, ahol nem csak a telek adottságaihoz, de az eltérő megbízói igényekhez is alkalmazkodni kell.

Legyen ez egy személyes hangvételű írás egy házról, amely igen hosszú ideig lekötötte a figyelmem. Nagy örömmel vetettem bele magam hosszú idő után újra a családi ház tervezésbe, amelynek helyszíne az a város volt, ahol felnőttem. Volt idő, hogy e nagy falunak, Dabasnak az összes kerítését, kátyúját, házát ismertem a legapróbb részletekig. Most mégis úgy döntöttem, hogy nem a szó szoros értelmében vett hagyományból indítom el a tervezési folyamatot, hanem a hagyományt, mint építési kultúrát próbálom meg definiálni.

A megbízókkal, a két házaspárral, közösen találtunk rá a Dabas központi részén elhelyezkedő telekre, amelyen egy régi, bontásra ítélt ház állt, egy-két diófa árnyékában. A diófákról, szakértői vizsgálata után, kiderült, hogy betegek, ezért azok megtartására nem volt lehetőség, viszont a telek érdekes adottsága volt, hogy a kertszomszéd fái szép hátteret adtak neki.

Maga a feladat már régóta foglalkoztatott, mivel városi biciklizéseim során folyamatosan láttam kinőni a földből a gyenge minőségű ikerházakat. Már-már az volt az érzésem, hogy a műfaj olyan nehéz ebben az alapvetően oldalhatáros beépítésű városban, hogy szinte lehetetlen igazán jó megoldást találni erre a tervezési problémára. Aztán elkezdtem a kutatást, amelynek témája az alacsony, sűrű beépítés volt. Érdekelt, hogy egy ilyen viszonylag nagy tervezési program, hogyan valósítható meg úgy, hogy a ház kihasználja a teljes beépíthetőséget, és közben változatos kültéri szituációkat eredményez a telepítésével. Egy másik különleges tervezési adottság volt, hogy a megbízóknak teljesen különböző elképzelései voltak a helyiségprogramról: míg az „A“ lakás tulajdonosai nagy közösségi tereket, vendégszobákat és kis garázst szerettek volna, addig a „B“ lakás tulajdonosai egy kis házat álmodtak maguknak nagy garázzsal és egy kis üzlethelyiséggel. A téri igények meghatározása után már látható volt, hogy aszimmetrikus szituáció fog létre jönni, amire még az oldalhatáron álló beépítés is ráerősített.

A tájolási adottságok alapján hamar kiderült, hogy érdemes átriumházas tipológiában gondolkodni. Maga az átriumház, mint tipológia, nem jellemző a magyar építészetre, ezért más irányban kellett keresgélnem. Arra gondoltam, hogy megpróbálok elgondolkodni azon, hogy milyen az ideális kisvárosi, kertvárosi ház. Ha egy építész átriumházak után keres, akkor akarva akaratlanul beleütközik Roland Rainer osztrák építészbe és Puchenau városába. Rainer L-alakú házai [németül Winkelhaus] új korszakot nyitottak az osztrák lakóház építésben, de a terv városépítészeti jelentősége sokkal nagyobb volt, mint maga az építészeti vonatkozások. Érdekes adalék a történethez, hogy amikor már állt a dabasi ház, sikerült találnom két magyar példát is az 1960-as, 1970-es évekből, ahol az építészek szintén átriumházakkal kísérleteztek. [Átriumházak, Szombathely, 1968 – építész: Mátis Lajos, VASITERV és átriumházak, Veszprém, 1977 – Sz. Buzás Idikó, TTI].

A dabasi ikerház két L-alakú ház összetapasztásán alapul, amit a garázsok traktusa átriumházzá egészít ki. Már az elején eldőlt, hogy a háznak minél laposabb tetőt kell majd adni, hogy a szomszédoknál álló fák minél jobban érvényesülni tudjanak. A laposság mellett szólt még az a tény is, hogy az utca ezen a részen vesz egy nagyon enyhe kanyart és a magas, tetőteres házak után alacsonyabb léptékűvé válik az utca beépítése. Az alacsony hajlású tetőnek köszönhetően az átrium felé eső terekbe még télen is elég fény tud bejutni. A nagyobb tereknek a melegebb és a hűvösebb irányba is van ablaka, így nyáron a D-i ablakokat árnyékolva az É-i oldalról még bejut a fény a terekbe.

Az építtetők mindent rám bíztak a tervezéskor, ami egy nagyon szerencsés eset, ha az építésznek négy megbízója van. A ház külsejét tekintve egy kelet-közép-európai modernitást tükröző szemlélet volt meghatározó, azaz nem luxus részletekkel létrehozni egy puritán hangulatot. Ennek a szemléletnek nagy mestere volt Ries Zoltán, egykor dabasi építész, aki az 1970-es, 1980-as években tervezett több kiváló épületet Dabason [pl. a Trafik vagy a Vacsi úti családi ház]. A fehér falak a modern építészetet és magyar népi építészetet egyaránt jelképezik, az ablakok aránya viszont már a kockaházak világát tükrözi. A garázsok lécezése az egykori terménytárolókra utal, de szerepe van abban is, hogy nyáron árnyékolja és szellőzteti is a lakások belső udvarait, ezáltal az átriumban nagyon kellemes mikroklíma alakul ki az ott lévő növényeknek. Külön érdekesség, hogy a lécezésen, mint finom hártyán keresztül, a belső udvarok az utcáról is érzékelhetővé válnak.

Hogy a történet kerek legyen, fontosnak tartom még megemlíteni a ház nem építészeti dimenzióját. Jó látni, ahogy a két házaspár néha meglepi egymást süteménnyel vagy székelykáposztával, vagy éppen azt, hogy az unokák körbe-körbe szaladgálnak a ház körül, mindegy, hogy éppen melyik térfélen vannak. Az ikerházak, ha ugyan kis léptékben is, képesek lakóközösséget létrehozni, de választ adhatnak az egyre emelkedő telekárakra is. A történet jól mutatja, hogy a kisebb társasházakban nagy potenciál rejlik, amivel kiléphetünk a szabadon álló családi házak individualista világából.

Balog Ádám, építész

Szerk.: Hulesch Máté