Egy újraélesztés Belgiumban – A PC Caritas története

A PC Caritas a kortárs belga építészet megkülönböztetett figyelemben részesített, ám hazánkban még kevéssé ismert épülete, melynek átalakulását a területet birtokló pszichiátriai intézet közreműködésével az architecten de vylder vinck taillieu építésziroda (advvt) segítette elő. Figyelmes, törődő beavatkozás, melynek finom nyelvezete új perspektívákat nyit az épített terek múltjának tervezői szempontú értelmezésében.

A 2019 tavaszán két részre bomlott advvt (architecten jan de vylder inge vinck, jo taillieu architecten) vezető építészeinek, Jan de Vyldernek, Inge Vincknek és Jo Taillieunak tudatos döntése volt a felújításhoz, átalakításhoz köthető építészeti feladatok fókuszba helyezése. Hitvallásuk, hogy egy épület történetét, kontextusát forrásként, abszolút kiindulópontként lehet kezelni a tervezési folyamat során. A múlt tervezőinek döntéseit elfogadják, tiszteletben tartják, az épületet csupán „továbbírják". Kulcsszavuk az ünneplés, a kondíció, a meglévő állapot nagy becsben tartása. Akár az olyan állapoté is, amit első körben megoldandó problémaként kiáltottak ki. Az épület előnyére formálják át azt, ami mások szemében rendellenességnek tűnhet.[1]

Ez gondolkozásmód nem egyedülálló jelenség Európában; az iroda olyan alkotói attitűddel dolgozik, ami a jelenkor építészetének talán egyre megbecsültebb, hangsúlyosabb irányvonalává kezd válni (mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy a PC Caritas projekt nemzetközi szinten nagy sikert aratott, hiszen 2018-ban, a Velencei Építészeti Biennálén Silver Lion díjjal tüntették ki az épületről készített képekből felépített installációt). A meglévőség végletekig való tisztelete, a célratörő, bármiféle formai sajátosságot mellőző megoldások használata, a felismerhetőségre és ez által a szerethetőségre, befogadhatóságra való törekvés egyre több helyen üti fel fejét az európai kortárs építészetben. Elég megnéznünk az elmúlt évek Mies van der Rohe-díj jelöltjeit, hogy hasonló jellegű munkákkal találkozzunk.

A 2019-es szériát megnyerő, azóta Pritzker-díjjal kitüntetett, Lacaton & Vassal irodát radikális bontásellenessége tette híressé. Ugyanebben az évben a Feltörekvő építészet kategóriában diadalmaskodó BAST iroda pedig az építés kartéziánus egyszerűségének magasztalása mellett tör lándzsát: egyre felkapottabb Instagram-oldalukon kizárólag kivitelezési munkákon készített fotókat, videókat osztanak meg. Egy olyan szemléletbeli közösség ez, melynek beazonosítása a sokszor nyilvánvaló és jelentős építészeti különbségek ellenére is könnyen megtörténhet, képes működőképes maradni különböző jellegű, léptékű épületek esetében is.

A projekt fontos összetevője a Flamand régió lakóinak építéshez való viszonya, ennek hatása műépítészetükre. A „minden belga egy téglával a hasában születik“ mondás arra vonatkozik, hogy a térségben az építés olyan tevékenység, mellyel szinte minden ember közvetlenül találkozik, foglalkozik élete során. Sokszor maguk építik, újítják fel otthonaikat, vagy ha azt nem is, a belga családi házak sajátosságának számító, a nappalit és konyhát tartalmazó toldaléképületeket túlnyomó többségben önerőből hozzák létre. A saját kezű építés az anyagok ismeretét, az azokkal való elmélyült kapcsolatot, a részletekben megbúvó szépség és összetettség iránti igényességet eredményez. Egy olyan kulturális háttér ez, mely a kortárs belga építészetet gyökereiben hatja át, annak szilárd alapot biztosít. Ezen szellemi, mentalitásbeli forráspontok fúziója biztosította a PC Caritas újjáéledését.

A Kanunnik Petrus Jozef Triest Plein névre keresztelt pszichiátriai létesítménynek a Gent vonzáskörzetében található Melle községe ad otthont. A gyógyintézet a 20. Század legelején született, korát meghaladó, egészen különleges koncepcióval: ahelyett, hogy egy nagy épülettömb foglalná el a területet, a klinikai funkciók alapján felosztott, egymástól kellő távolságra elhelyezett épületek formájában próbálja meg elősegíteni a betegek gyógyulását. Az épületeket körbeölelő zöld park mindig és mindenki számára nyitott, a kezelésre szorulókat csupán egy hosszú bekötőút választja el a település magjától, belső részétől.

Az idő múlásával a központ épületei mind műszaki, mind térszervezési szempontból elavultak, a változtatás szükségessége egyre bizonyosabbá vált. Az ’50-es, ’60-as évektől kezdődően az együttes egysége megbomlott, mivel az elöregedő épületeket elkezdték lerombolni, helyükre új házakat emeltek. A centrum szívében található, 1908-ban megépült Sint-Jozef épületet (amit a nagyközönség később PC Caritas-ként ismerhetett meg) 2014 nyarán kezdték el lerombolni, azonban a bontási munkálatok elhúzódása lehetőséget adott arra, hogy az intézet vezetői feltegyék maguk közt a kérdést: mire lehetne felhasználni ilyen állapotában az épületet?

A központ igazgatója meghívásos pályázatot hirdetett, melyet az advvt nyert meg, provokatív javaslatot téve. A campus eddig nem adott helyet informális tevékenységeknek, emiatt a betegek sokszor a környező erdőkben, vagy akár a közelben lévő lezárt temetőben találtak egy kis magányra, nyugalomra. Erre a problémára választ keresve az iroda építészei egy olyan helyet álmodtak meg, amely funkcióját tekintve meghatározatlan, nincsenek benne kötöttségek, csak lehetőségek. Egy helyet, ahol a beteg egyedül lehet, olvashat, dohányozhat úgy, hogy közben nem érzi magát elszigetelve a környezetétől, hiszen az épület az intézet kertjének közepén található. Nem egy újabb cellaszerű, zárt szobákból álló, barátságtalan épületet akartak létrehozni, inkább amellett döntöttek, hogy bizalmat szavaznak a betegeknek, szabadsághoz juttatják őket.

Ezt az állapotot az épület akkori, részlegesen lebontott állapotának konzerválásával, apró hiányosságainak „gyógyításával" szerették volna elérni, ezzel őrizve és védve a terület egységességét. A fedésétől megfosztott tetőszerkezet, az eltávolított elektromos vezetékek nyomai, az épületbe nyomuló munkagép által megrongált homlokzati fal mind olyan jelek, melyek meghagyásával a félbemaradt bontási folyamat fontos rétegévé vált az épület történetének.

A kivitelezési munkák során a házat megfosztották omladozó vakolatától, a téglafalakat takaratlan állapotban hagyva. A szerkezetet zöld színre festett I-gerendákkal erősítették meg. A bontás által okozott „sebhelyek" helyreállítását az iroda a szakmunkásokra bízta, annyi megkötéssel, hogy az ehhez használt építőanyag alkosson kontrasztot a ház vakolattól megtisztított téglafelületeivel. Ennek megfelelően a mesterek jól látható „öltésekkel", zsalukő elemekkel dolgoztak.

A pince és a földszint közötti födémet eltávolították, így kis aulát, gyülekezőhelyet alakítva ki a terepszint alatt. A nyitott tetőszerkezeten keresztül behulló csapadék elvezetése végett a földszintet hatszögletű, méhsejt kialakítású műanyag kavicsstabilizálóval látták el, majd vörös színű kaviccsal borították be. Ugyanezen oknál fogva a közbenső fa födémeket is perforálták. A ház régi kéményét nyitott tűzhellyé alakították át, az épület minden szintjén különböző színű és formájú asztalokat, székeket helyeztek el. Zárható üvegházakkal új „helyiségeket" alakítottak ki, melyek változatos elhelyezésükkel, méretükkel különböző csoportos tevékenységeknek adnak otthont. Az épület elülső részén található fehér verandát áttükrözték a hátsó oldalra is, azonos minőségre emelve a két homlokzatot.

A PC Caritas lehető legnagyobb mértékben történő megnyitásának érdekében a földszinten található ablakokat bejáratokká tágították. Így minden homlokzat többféle minőségű és mennyiségű megnyitással rendelkezik. A belső térre úgy tekinthetünk, mintha csak az épületet körbeölelő park folytatása lenne. Ezt az érzetet erősíti a belső térben elhelyezett villanyoszlop, illetve a zöldellő fa is. Az emeleti fa födémeket felosztották, néhol részlegesen eltávolították őket, lehetővé téve, hogy bizonyos helyekről akár az eget is láthassuk a meghagyott fa tetőszerkezeten keresztül.[2] Máshol szinte teljesen zárt szobákban találhatjuk magunkat. A terek változatossága mintha csak bújócskára csábítaná a látogatót.

A változtatások következtében az épület rendkívül komplex térélménnyé változott, miközben gyakorlatilag teljesen üres maradt. Mindegyik helyisége, szobája különböző mértékben nyitott, különböző mértékben jut napfényhez, különböző módon privát vagy éppen közösségi. Az épület ezzel a térbeli gazdagsággal kivánja biztosítani, hogy a páciensek a saját maguk szájíze szerint tudjanak kikapcsolódni, egyedül vagy másokkal időt eltölteni. A ház nem csak beteg és beteg, de beteg és látogató találkozását is lehetővé teszi. Az épületet az ápoltak leggyakrabban egy-egy rövid szünet eltöltésére, ebéd utáni pihenésre használják, az esti órákban a fiatalabbak gyülekezőhelye. Gyakorta ad otthont terápiás üléseknek és egyéb közösségi foglalatosságoknak, melyekre egy-egy üvegházban, vagy a kandalló körül csoportosulva kerül sor.

A beavatkozás nem megkerülhető aspektusa, hogy az advvt nem befejezett, lezárt projektként tekint az épületre; a szerkezetek évről-évre megújításra szorulnak. A nyitott tetőszerkezet miatt például a fa födémek az átadás után szépen lassan használhatatlanná korhadtak, cseréjük elkerülhetetlenné vált. Bár a PC Caritas felújításának költségei jóval alatta maradnak egy hasonló léptékű, újonnan létrejövő ház megépítésének, a fenntartási költségek hatványozottan magasabbak.

Ezen ellentmondásos helyzet ellenére úgy érzem, a ház frissessége pont befejezetlenségének köszönhető: a tökéletlenség és a mulandóság elfogadásával olyan gazdag belső jelentéstartalmú épület született meg, melyet nem kísér harsány külső reprezentáció, nem akar kirívóan viselkedni, feltűnősködni. A félkésznek ható karakterben lehetőségeket látni, és nem kijelentéseket, kedves alázatosságot és meghitt szolgálatkészséget, nem pedig uralkodni vágyást. A pragmatikus változtatások egyszerűen az épület továbbélését biztosítják, nem törekszenek formai újításra. A hozzányúlás mértéke mindig pont akkora, ami éppen elegendő; a ház nem akar többet mondani magánál az épített valóságnál. Erre erősít rá az is, hogy az építészek keresték azokat a helyzeteket, amikor a kivitelezés során támaszkodhattak a kőművesek tudására, szakértelmére, őket is bevonva a tervezési folyamatba.

Az átépítés értékének érzékeltetéséhez jó analógiának tartom a palimpszeszt metaforáját: ezek olyan, jellemzően középkori kéziratok, melyekről a papirusz vagy a hártya drága volta miatt sokszor levakarták, átragasztották az eredeti, helyenként részben átütő szöveget. Ehhez hasonlóak a meglévő házak is: már átitatta őket az idő, gyökereikben kötődnek a helyhez, ahol megszülettek, az embereknek emlékeik vannak velük kapcsolatban; ez az épületek szellemi drágasága, értéke. A régi ház adattár, referenciapont. Egy olyan társadalomban, mely egyre kényelmetlenebbül érzi magát a kortárs élet gyorsuló ütemének nyomása alatt, döntő fontosságú lehet az ilyen források körültekintő használata. Ezek az épületek közös múltunkat, gondolkodásmódunkat, gyökereinket őrzik anyagukban, tereikben. Szépségük a múlt sokszoros rétegzettségéből áll elő. A PC Caritas esetében az építészeti koncepció és programalkotás erre az összetettségre reagál. Olyan, kulturális fenntarthatóságba ágyazott projekt született meg, mely során az építészek úgy kezelik a tervezési folyamatot, mint egy permanens reflexiós tevékenységet, melynek eredményeképpen az épület folyamatosan változni fog, reagálva az adott időszak éppen aktuális kihívásaira.

Kustra Vencel

[1] architecten de vylder vinck taillieu: VARIETE / ARCHITECTURE / DESIRE, TOTO Publishing, 2019, 26.
[2]  architecten de vylder vinck taillieu, BAVO : Unless ever people, Flanders Architecture Institute, 2018, 203-207.

Szerk.: Winkler Márk