Az átmenetekre épülő kísérleti laboratórium - Rolex Learning Center

A Rolex Learning Center az EPFL (Ecole Polytechnique Fédérale de Lausanne) egyetem campus-ának új, központi eleme. Az épületet a japán SANAA építésziroda tervezte (alkotók: Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa) a svájci Lausanne városába, az átadás éve 2010 volt.

A közel 20,000 m2-es egybefüggő, fluid tér - azaz az egyetemi oktatási komplexum folytonos belső terei - különösen alkalmasnak tűnik arra, hogy annak kapcsán járjam körbe a közegszerű terekben jellemző emberi térhasználat- és az ilyen tereket létrehozó tervezői mentalitás kérdéseit. Funkcióját tekintve ez a belső tér elsősorban könyvtár (több mint 500,000 tudományos kötet található benne!) és tudásközpont, de vannak benne közösségi- és tanuló terek, illetve éttermek és kávézók is. Fontos, hogy az óriási könyvtár és a legmodernebb pedagógiai technológiák - a tudás- nyitva áll bárki előtt. Ezt az üzenetet így fogalmazza meg Patrick Aebischer, az EPFL vezetője:

„Az egyetemünket úgy határoztuk meg, mint az a hely, ahol megszűnnek a tradicionális választóvonalak a tudományágak között, ahol akár találkozhat egymással egy matematikus, egy mérnök, egy neurológus vagy egy nanotechnológus is, és együtt létrehozhatnak olyan új technológiákat, amik a fejlődést segítik. Beengedtük a közt az épületbe, hogy kinyilvánítsuk az üzenetünket: a tudomány szolgálatába állni ugyanazt jelenti, mint a társadalom jobbá tételén dolgozni."1







A közeg-szerűség szerepe

A Rolex Learning Center belső tereiben olyan hierarchikus, befoglalás jellegű térkapcsolatok jelennek meg, ahol egy belső tér foglal magába további belső tereket. Természetesen a belső terek viszonylatában szinte végtelen relációban fedezhető fel rész és egész kapcsolata, ezért vizsgálódásomat azokra a térkapcsolatokra fókuszálom, amelyek magukban hordoznak átmeneti jellemzőket is, azaz ahol az egyik belső tér közegszerű tulajdonságokkal rendelkezik és ez által bizonyos aspektusokból a külső terekkel mutat rokonságot. Ebben a viszonyrendszerben (szigorúan a téri kapcsolatokat vizsgálva) kétféleképpen is megragadható az átmenetiség fogalma: egyrészt a közegszerű- és a zártabb zárványként működő belső terek kapcsolatánál - mely paralel a városi köztér (utca) és a belső terek találkozásával -, másrészt a külső térként viselkedő belső flexibilis működésében, azaz magában a közegszerűségben.

Az ilyen jellegű belső terek megjelenése viszonylag új keletű az építészetben. Megszületésükben több tényező is fontos szerepet játszik. Az első és legfontosabb, hogy a városi utca már nem tudja betölteni eredeti közösségteremtő- és megtartó funkcióját. Az európai kultúrkörben a XVIII. század végétől lehetünk tanúi a magán- és közszféra fokozatos, de határozott szétválásának. Az ezt megelőző századokban az utca minden további nélkül szolgálhatott terepül a magánélet számára is – a magán- és közéletet nem választották el fogalmi szinten sem a maihoz hasonló határozottsággal. Az ókori hellenisztikus-, az ókori római- vagy a középkori utca (hasonlatosan az arab utcához) nem volt ellentétes a magánélet intimitásával, inkább volt e magánélet külső meghosszabbítása, a munka és a társadalmi kapcsolatok családias kerete. 

Nem véletlen tehát az sem, hogy a korabeli művészek a magánélet ábrázolását először az utcán ragadták meg, hiszen az legalább annyira zajlott ott is, mint a házak falai között.² A szétválás eredményeképpen fokozatosan leegyszerűsödött a nagyvárosok nyilvánosság-szférája, de a társadalom valószínűleg mégis igényt tart a klasszikus utca valamiféle áttranszformált téri helyettesítőjére, mely lehetőséget kínál arra, hogy a mozgás és a kapcsolatteremés tere az időjárás viszontagságaitól védett, kontrollált keretek közé kerüljön. A közegszerű terek megjelenésének másik fontos tényezője pedig az a technológiai lehetőség, hogy a korábbiaknál lényegesen nagyobb épületeket vagyunk képesek létrehozni, melyekben – már a méretük okán is – újfajta térkapcsolatok, új téri igények fogalmazódnak meg. Kérdésem, hogy ezt a városi közteret pótló szerepet betöltheti-e egy közeg-szerű belső tér? Vajon működhet olyan védett, félprivát zónaként, mely egyfajta heterotópiaként³ segít átfogalmazni a társadalmi érintkezés kereteit?

A kísérleti laboratórium

A folytonos belső tér és a benne elhelyezkedő zárványok működésében fontos szerepet kap a téri meghatározottság folytonos változása, melynek hatását az emberi viselkedésre a proxemika fogalmának segítségével járnám körbe, melyet Edward T. Hall – amerikai antropológus – vezetett be. Ez a tudományág a társadalmi- és a személyes tér problematikájával foglalkozik, azaz a térhasználattal és azzal a távolsággal, amit az ember maga és a társai között tart fent a különböző társadalmi érintkezési helyzetekben. Hall egyik legfontosabb megállapítása, hogy „a tér emberi felhasználása a kultúra egyik jellegzetes megnyilvánulási formája"⁴, azaz egy belső tér emberi viselkedésre tett hatásainak vizsgálatakor egyrészt figyelemmel kell lennünk a tervező(k), másrészt a teret használók földrajzilag/társadalmilag kódolt, összetett kulturális meghatározottságaira is.

A Rolex Learning Center struktúrája magában hordozza azt a tulajdonságot, hogy benne sétálva (sőt, ez a hatás főleg mozgás közben tudatosul) folyamatosan változik a tér kötöttségének mértéke. Ennek a hatását az emberi viselkedésre Hall is felismerte, sőt az ő kategória-rendszere szinte teljesen megfeleltethető a japán „fekete-fehér" térelméletnek, mely többek között Kazuhiro Kojima (Cat) japán építész nevéhez fűződik.⁵ Hall meghatározásában a kötött tereket az jellemzi, hogy a viselkedésünk bennük javarészt azok lehetőségei szerint alakulnak, Kojima elméletében pedig azokat hívjuk „fekete" tereknek, amik valamilyen meghatározott használatra lettek létrehozva. Ha tehát a kötött tereket a meghatározottság jellemzi, akkor mi lehet a kötetlen tér definíciója? Az ilyen „fehér" terekben különböző dolgok történhetnek, olyan átmeneti terek tehát, amiket többféleképpen lehet használni. Kojima kutatásai szerint, ha egy épületben kevés a „fehér" terek aránya, akkor szűkösnek érezhetjük azt.

Adott esetben gondolhatunk itt térbeli szűkösségre is (például egy sok kicsi helyiségre darabolt alaprajz esetében), de ennél talán még fontosabb a döntéseink szabadságának korlátozottsága. Sokkal természetesebb az a szituáció, amelyben többféleképpen is viselkedhetünk. A szabadság itt részben abban áll, hogy az emberek a köztük lévő távolságokat rugalmasan alakíthatják, részben pedig abban, hogy a funkció kötetlensége okán lehetőséget nyújt az egyedüllétre, de szinte minden más társas cselekedetre is. Tehát több téri variáció, kapcsolatteremtési mód is kialakítható, így az emberek közeledhetnek, illetve távolodhatnak is egymástól. De nézzük meg, hogy ez az elmélet hogyan jelenik meg a Rolex Learning Center térszervezésében:

Az épület a tervező páros elmondása szerint hasonlít egy hatalmas, tároló konténerre. A tervezési program minden eleme ebbe a folytonos, 166,5 x 121,5 m-es téglalap alakú térbe helyezték el. Az alaprajzi kontúr merevségét egyrészt a közegszerű térben álló zárványok, illetve belső udvarok, másrészt a belső tér topografikus kialakítása oldja. Az épület több helyen is lágyan elemelkedik a talajtól, így a hullámzó lemezek alatt létrejöhet egy olyan fedett-nyitott térstruktúra, aminek a segítségével az emberek elsétálhatnak az épület központi zónájába helyezett főbejárathoz.

Az épület egy óriási laboratórium a tanulás számára, kísérleti jellegét pedig a tér szerkezete adja. A belső térben eltűnnek a fizikai határok, a nagy, nyitott teret a függőleges mozgás és a közegben úszó tömör-, illetve áttört testek tagolják csupán.

A „hegyek" és a „völgyek" között zajosabb és csendesebb zónák alakulnak ki, így például nincsen szükség zárt tanulószobák létrehozására sem, a tér adottságai lehetőséget teremtenek az elvonulásra. A tervezők kísérletező jelleggel alkalmazták a topográfia eszközét, hogy hasonlatosan a természeti tájak adottságaihoz, életre hívjanak alacsonyabban fekvő, csendesebb, introvertáltabb tereket - melyekben kisebb csoportok zavartalanul kerülhetnek egymáshoz személyes távolságra, vagy az emberek egymástól eltávolodva magányosan tanuljanak-, vagy magaslati zónákat, ahonnan jobban át lehet látni a területet, ahol gyülekezni -, csapatokba verődni lehet és amik következésképpen hangosabbak is. 

A topográfia mellett azonban - a fenti koncepcióval összhangban- az akusztikai teret is tudatosan alakították a változó belmagasságok segítségével, így nem csak a finoman tagolt terek zajszintje változik, hanem azok visszhang tulajdonságai is.

Hatás a tanulásra

Az alkalmazott eszközök a hatások általános szintjén túl értelmezhetőek a tanulás szűkebb, speciális témakörében is. Az embereket a rájuk jellemző egyedi befogadási sémák alapján jól elkülöníthető típusokra oszthatjuk. Létezik auditív, vizuális, kommunikatív és motorikus alaptípus. Az alaptípust azért fontos hangsúlyozni, mert természetesen mindannyian használjuk mindegyik befogadási módot (kivéve persze, ha valaki veleszületett vagy valamilyen betegség, baleset miatt nem képes egy vagy több érzékszervét használni), de a hangsúlyok mindannyiunknál máshol vannak. Van, aki hallás után jegyez meg könnyen dolgokat és van, aki arra emlékezik jobban, amit lát.

A kommunikatív típus számára ezzel szemben a beszélgetések és a viták, az interakció megléte jelenti a termékeny közeget, a negyedik alaptípus, a motorikus van azonban a hagyományos oktatási rendszerekben a leghátrányosabb helyzetben. Számára a mozdulatok és a mozgás (helyváltoztatás is) segítik a hatékony tanulást, mindent ki akar próbálni, mindent meg akar fogni. Eszünkbe juthat itt akár az Arisztotelész által alapított Lükeion is (i. e. 335), az ókori peripatetikus iskola. Az oktatás itt gyakran az árnyas ligetekben vagy a sztoák fedett-nyitott oszlopos terében folyt séta közben, erre találhatunk utalást Platón Protagóraszában is. Az épületet azért nevezhetjük tehát egyfajta tanulási-laboratóriumnak, mert a gazdag téri és auditív sokféleségben szerephez juthat a látás (pl. olvasás) és a hallás (pl. hangoskönyv), de a ház szociopetális⁶ zónáiban, amik inkább a közeledést, a kapcsolatteremtést ösztönzik létrejöhet az interakció is. Az erdőszerű, hullámzó közeg pedig szinte csábít a sétára, a felfedezésre.

A struktúrában tehát, - ahol minden mindennel össze is kapcsolódik, de attól ugyanakkor elválasztódik- megjelenik a SANAA tervezői mentalitása: „Eleinte csak olyan tereket szerettünk volna létrehozni, amelyek nyitottak a város felé, ma pedig - ezek mellett- úgy is gondolunk a térre, mint a kommunikáció egyik lényeges elemére."⁷ A tér tehát alakítja a kapcsolatokat. Azáltal, hogy lehetőséget teremt a közeledésre és a távolodásra, a befelé fordulásra és a nyitott társasági életre, arra, hogy a használók maguk döntsék el, hogy a tér melyik része felel meg éppen az aktuális igényeiknek és maga a használat (a funkció) sincs kódolva, egy olyan természetes, proxemikailag gazdag és variábilis közeget hoz létre, ami - természetesen sok egyéb tényezőtől is függően - hasonulni kezd a klasszikus városi köztér és az utca működéséhez.

A kísérlet eredményében és az alkalmazott építészeti eszközök alkalmasságában természetesen a SANAA alkotópárosa is bizonytalan volt, de nem sokkal az átadás után meglátogatták az épületet és azt látták, hogy a „dolog bevált", az emberek szeretik a teret, és azt aktívan, kooperatívan használják is.⁸ Véleményem szerint a rendszer azért működhet jól, mint oktatási intézmény, mert a különböző nemzetiségű és kulturális háttérrel rendelkező diákok sokféle téri igényét egyszerre tudja kielégíteni a változatos és bizonyos határok között flexibilisen alakítható belső.

Debreczeni András

Irodalomjegyzék:

Michael Foucault: Of Other Spaces: Utopias and Heterotopias. Architecture / Mouvement / Continuité (folyóirat), 1984 October
Edward T. Hall: Rejtett dimenziók. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980
Gyáni Gábor: A városi mikroterek társadalomtörténete. Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1.
El Croquis (építészeti folyóirat), 155. szám, SANAA 2008-2011
Kazuyo Sejima / Ryue Nishizawa: JA - the Japan Architect (japán építészeti folyóirat) 61. szám, 2006, Spring