Az építészet legszélsőségesebb megnyilvánulása
Az Akusztikai hét keretében Hulesch Máté, az Építészfórum szerkesztőségének tagja a Forensic Architecture egyik projektjét elemezve azt vizsgálja, hogyan lehet egy épület akusztikai terét a hatalomgyakorlás eszközeként használni.
Jeremy Bentham angol filozófus a XVIII. század végén megtervezte a tökéletes börtönt, amely pusztán építészeti megoldásokkal képes olyan hatalmi struktúrát kialakítani a fogvatartottak és az őrök között, mely nem igényel további kényszerítő intézkedéseket a fegyelem fenntartására. A Panoptikonnak nevezett terv viszonylag egyszerű: a börtöncellák egy körgyűrű alakú épületben kapnak helyet, a gyűrű közepén pedig egy torony magaslik. A torony ablakai a gyűrű belső oldalára néznek, míg a celláknak befelé és kifelé is vannak ablakaik, így a napfény mindig bevilágítja azokat. A toronyban így elegendő egyetlen őrt elhelyezni, aki innentől kezdve könnyedén belátja a teljes épületet, a hátulról megvilágított fogvatartottaknak nincs hova bújniuk a megfigyelő tekintete elől. Michel Foucault, alighanem a XX. század második felének legnagyobb hatású francia filozófusa a Panoptikon elemzésekor rámutatott arra, hogy Bentham terve olyan térstruktúrát hoz létre, mely folyamatos megfigyelést tesz lehetővé, a "láthatóság csapdájába" ejtve a foglyokat.[1] A kialakult helyzetben – mivel a rabok nem látják az őrt, nem tudják, épp őket figyeli-e, vagy valaki mást – a fogvatartottak önmaguk tartják fenn a rájuk kényszerített hatalmi struktúrát.
A Panoptikon mechanizmusa a látásra épül: Foucault szerint a rab egyrészt folyamatosan látja maga előtt a tornyot, ami arra emlékezteti, hogy megfigyelik; ugyanakkor sosem lehet biztos benne, hogy tényleg őt figyelik-e éppen – de abban biztos lehet, hogy fennáll a lehetősége, hogy állandóan őt figyeljék.[2] De mi történik, ha a fogvatartók ennél is drasztikusabb helyzetet hoznak létre és megfosztják a foglyokat a látás privilégiumától? Saydnaya börtönében épp ez történt.
A hangok fogságában
Saydnaya egy titkos kormányzati fogolyközpont Szíriában, Damaszkusztól nagyjából 25 kilométerre északra. A szíriai válság 2011-es kitörése óta több tízezer szír állampolgárt vettek nem hivatalos őrizetbe kormányellenes magatartásuk miatt, akik közül a legtöbbet eltűnt személyként tartanak számon.[3] Ők – az Amnesty International és más jogvédő szervezetek vizsgálatai alapján – egy titkos kormányzati börtönhálózatba kerülnek, aminek leghírhedtebb tagja az 1970-es években kelet-német tervek alapján épült Saydnaya börtön. A Forensic Architecture nevű kutatási szervezet 2016-ban, az Amnesty International felkérésére több olyan szír menekülttel készített riportot Törökországban, akik Saydnayában voltak fogva tartva korábban. A feladatuk az volt, hogy az egykori foglyok tanúvallomásai alapján minél részletesebben rekonstruálják a börtön épületét, melyről csupán műholdfelvételek érhetőek el.
Az Eyal Weizman építész által alapított, építészeti és kriminalisztikai eszközökkel dolgozó Forensic Architecture az "elhelyezett tanúságtétel" módszerét alkalmazta a börtön 3D-s modelljének elkészítéséhez: a szervezet egyik építész munkatársa az egykori fogvatartottak beszámolója közben alakította a modellt, folyamatosan korrigálva azt, ahogy az elbeszélő visszaemlékezett a részletekre. A modell így újabb emlékeket hozott elő a szemtanúból, aminek köszönhetően egyre pontosabb kép készülhetett az épületről. A feladat azonban nem volt egyszerű: Saydnaya nem egy átlagos börtön, az ide kerülő foglyok folyamatos kínzásoknak vannak kitéve, de a cél nem az információszerzés, hanem a megfélemlítés és megszégyenítés – és sok esetben a gyilkolás. A túlélők beszámolóiból kiderült, hogy amikor nem a sötét cellákban tartották őket, akkor zsákot húztak a fejükre, bekötötték a szemüket, vagy arra kényszerítették őket, hogy a kezükkel takarják azt el. Az is meg volt tiltva nekik, hogy bármilyen hangot adjanak ki: nem beszélhettek, még csak nem is suttoghattak, és a kínzásokat is csöndben kellett tűrniük. Az egyik beszámoló szerint onnan tudták, hogy új rabok érkeztek, hogy lehetett hallani az ordításukat – a régóta fogvatartottak megtanulták csendben tűrni a verést, úgy rövidebb ideig tartott. Az épület teréről alkotott képük így elsősorban a zajokból és rezgésekből, a hőmérséklet és páratartalom közötti különbségekből és a fényviszonyokból alakult ki.
Az épület számítógépes rekonstrukciója során így nem csak vizuális modellt készített a Forensic Architecture csapata, de egy hangmérnök segítségével a hangokat is igyekeztek lemodellezni, hiszen ezek sokkal erősebb benyomást tettek a látásuktól deprivált egykori foglyokra. Ezek segítségével nem csak az épület tere, de a berendezési tárgyak, a különböző kínzáshoz használt eszközök is pontosabban rekonstruálhatóvá váltak. A visszhangok és más hangrezgések segítségével a cellák, lépcsőházak és folyosók dimenzióiról is sikerült pontosabb képet alkotni. Lawrence Abu Hamdan, a Forensic Architecture hangmérnöke – akinek a Saydnaya projektet is bemutató videóinstallációja szerepelt a Trafó Mögöttes hangok zaja című kiállításán (kurátor: Szalai Borbála) – elmondása szerint az ütések hangja szonárként rajzolta ki a foglyok számára a tereket, akik arról számoltak be, hogy a vízcsövek és szellőzőjáratok felerősítették és elvezették a hangokat az egész épületben. Az őrök, kihasználva az épület ezen adottságait, gyakran direkt ezek mellett az infrastruktúrák mellett kínozták a fogvatartottakat. Tudták, hogy ha egy embert kínoznak, az olyan, mintha mindenkit kínoznának. A hang az őrök kínzóeszközévé vált, ők kontrollálták a terek akusztikáját.[4]
A beszámolók között természetesen voltak eltérések, egyes szem-, vagy pontosabban inkább fültanúk máshogy emlékeztek bizonyos részletekre. A modellt ezért nem a beszámolók reduktív szintéziseként hozta létre a Forensic Architecture csapata, hanem egyszerre próbálták bemutatni rajta mindazt, amit az épületről tudni lehet, és azokat a térbeli torzításokat, hiányosságokat is, amik a rabok megrázó élményeiből származnak.[5] Weizman a projektet ismertető tanulmányának záró soraiban így összegzi a tapasztalatokat:
"A Saydnayában lezajlott eseményeket, tereket és incidenseket rekonstruáló munkánk során rájöttünk, hogy ez az épület nem csak teret ad a bebörtönzésnek, megfigyelésnek és kínzásnak, hanem önmaga is a térbeli és akusztikai kínzás építészeti eszköze, és ily módon az építészet egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása."[6]
A hang materiális esztétikája
Az Eyal Weizman által materiális esztétikának hívott megközelítés szerint az anyagi tárgyak – és így az épületek – képesek érzékelni a környezetükben bekövetkező változásokat és rögzíteni azokat. Míg az esztétika általában az emberi érzékek által észlelt jelenségekre vonatkozik, a materiális esztétika az anyag által rögzített környezeti változásokat vizsgálja. Az esztétika ezen definíció szerint tehát az anyagi dolgok egymásra hatását jelenti.[7] Ez a megközelítés jól megfigyelhető a Forensic Architecture számos projektjében, ahol például épületek romjait vizsgálják dróntámadások, vagy robbanások után.
A materiális esztétikai szemlélet egyenesen következik a kriminalisztika (angolul forensics) fogalmának latin eredetéből származó megközelítéssel. A latin forensis eredetileg a fórumhoz kapcsolódó dolgokat jelentette. A fórumon nem csak emberek, de tárgyak és absztrakt fogalmak is reprezentálhatták magukat a szónokok által.[8] A Forensic Architecture erre a gondolatra alapozza gyakorlatát, amikor az épületek anyagában raktározott – az épületek által észlelt – bizonyítékokat reprezentálja különböző fórumokon – törvényszékek előtt, kiállításokon, a sajtóban, vagy egyéb médiumokon keresztül. Mivel sokszor nincs arra lehetőség, hogy közvetlenül az anyagot vizsgálják meg, ilyenkor kép-, videó- és hangfelvételek alapján, számítógép segítségével modellezik az anyagba, az épített környezetbe zárt nyomokat. Bizonyos esetekben azonban – mint ahogy azt a Saydnaya példája is mutatja – ez sem lehetséges, nem állnak rendelkezésre felvételek, csupán a szemtanúk emlékei.
Az épület – akárcsak Bentham Panoptikonja Foucault elemzésében – a hatalomgyakorlás eszköze. Önmagában bizonyítékul szolgálhatna egy szélsőséges hatalmi rendszer elnyomó magatartására, de a megfelelő vizuális reprezentációk híján ehhez egy komplex remediációs[9] folyamatra van szükség. Az épület anyagában – a materiális esztétika megközelítésének megfelelően – ezesetben is érzékeli a benne zajló folyamatokat, ezek viszont csak közvetett módon vizsgálhatóak. A foglyok – amellett, hogy saját bőrükön tapasztalják az ott zajló kegyetlenségeket – érzékelik az épület anyaga által közvetített hangrezgéseket, így maga az architektúra a médium, melyen keresztül a kínzásokat az éppen békén hagyott foglyok is megtapasztalják. Ezeket az élményeket mesélik el beszámolóik során a túlélők, melyek alapján újra leképezhető a börtön vizuális modellje, ami az elnyomó rendszer reprezentációjává válik, kiegészítő bizonyítékul szolgálva eme rendszer emberi jogokat semmibe vevő magatartására.
A Saydnaya egy szélsőséges példája annak, ahogy az épület akusztikai tere hatni képes a benne tartózkodó emberekre – és hogyan használható ez a hatalmi viszonyok megerősítésére. Ugyanakkor megmutatja, hogy a látás háttérbe szorításával is részletes kép készülhet egy épületről, egyúttal a Forensic Architecture szemléletmódja segítségével arra is rávilágít, hogy a tér akusztikai érzékelése elválaszthatatlan annak anyagi mivoltától – sőt, talán szorosabb is az összefüggés e kettő között, mint a vizuális észlelés és a matéria között.
Hulesch Máté
[1] Foucault, Michel, Discipline and Punish – The Birth of the Prison, Vintage Books, 1995, p. 200.
[2] Foucault 1995, p. 201.
[3] Weizman, Eyal, Forensic Architecture – Violence at the Threshold of Detectability, Zone Books, 2017, p. 85.
[4] Weizman 2017, p. 88-91.
[5] Weizman 2017, p. 91.
[6] Weizman 2017, p. 91.
[7] Weizman 2017, p. 95.
[8] Weizman 2017, p. 65.
[9] A remediáció fogalmát itt az újmédia-tudományok területéről kölcsönzöm. Jay David Bolter és Richard Grusin médiakutatók Marshall McLuhan-i hagyományokat követő Remediation: Understanding New Media című, 1999-ben megjelent könyvükben a média történetét egy remediációs folyamatként írták le, ahol az újabb médiumok nem átveszik a régebbiek szerepét, hanem "újramediálják" azokat – új módon reprezentálják azok tartalmát.
Az Akusztika tematikus hét szerkesztője Kaincz Orsolya.